A szabadság a létezésben és a kauzalitás Nagy marhaság lenne pl. a szex vagy az örömteli munka helyett a szabadság lelki vagy politikai dimenziójával vacakolni, ha egyáltalán nem beszélhetnénk semmiféle szabadságról, legfeljebb az illúziójáról. De nemcsak a filozofálás lenne értelmetlen szabadság nélkül. Már a szex vagy az "örömteli munka" élvezeti értékéből is sokat elvenne, ha teljességgel önállótlannak, egy nyamvadt bábunak kellene megélnünk magunkat és komolyan kellene vennünk pl. az erőfeszítéseink vagy a szerelmünk ilyen perverz lefokozását. Természetesen a fatalistának is csak a szája nagy, a merészsége kicsiny, előbb-utóbb valamilyen magasabb, egyetemes és abszolút szabadság megtestesülését tisztelteti magában a szerényen félredobott, tökéletlen, töredékes, viszonylagos és egyéni szabadságáért cserébe. Fel sem merül a fatalistában, hogy nem egy eszköznek használni, hanem szabaddá teremteni valakit, nemcsak egy szülőnek, de még egy istennek is a becsületére válna, ahogyan a determinista buksiját sem veti szét a nagy ész, amikor hidegen hagyja, hogy miért számít mégis a determinizmus és az akármilyen érvelés, ha általában az ismeret nem képes egy csipetnyit sem változtatni (pl. javítani) a szabadságunkon vagy a báb sorsunkon. Elkerülhetetlen, hogy agitáljanak? Ejnye. Másoknak pedig az elkerülhetetlen, hogy a jelentéktelenség bizonyítékai helyetett az értékesség titkai után kutassanak a nyilvánvaló korlátoltságaink mögött. A lényeg a lényeg, hogy a szabadság nélkül nincs értékesség és az értékesség nélkül nincs szabadság, mivel a szabadság mindenekelőtt értékválasztás és értékkövetés. Mi határoz meg egy eseményt? Végtelen előfeltétel? Végtelen ok? Az önállótlanságnak látványos fokozatai vannak, márpedig a függetlenség csak úgy lehet sokféle, ha egyáltalán létezik. A kiszámíthatóságnak szintén fokozatai vannak, tehát az esetlegesség is csak azért lehet sokféle, mert egyáltalán nem totális. A vitatható és bőszen vitatott, mégis tagadhatatlan a világrend (az a priori logikai előfeltevése és a tapasztalati élménye) és nyilvánvalóan cáfolja a totális esetlegességet. A totális determinizmust csak egy tagadhatatlan meghatározatlanság volna képes cáfolni. Ezzel szemben, ha pl. az okok egy-egyértelműen meghatároznák az okozatokat, akkor minden következmény szükségszerű, elkerülhetetlen és automatikus lenne, beleértve ennek a lehangoló felismerését is. Lehet, hogy csupán a szex a vagy az örömteli munka hiánya okozza, de az emberi lények újra és újra, mégis időt szánnak a szabadság problémájára, pedig a kérdés makacs és a gondolkodás elbizonytalanodó hősei rendre úgy látják, hogy se tapasztalatilag, se logikailag nem tudunk dönteni a totális determinizmus, a totális esetlegesség és ezek különféle keverékei között (18. század), viszont szabadságra vagyunk ítélve (20. század) és akár illúzió, akár nem, elkerülhetetlenül nagy ügyet csinálunk belőle, különösen akkor, ha a főnökünk már megint nem akarja se kiadni, se kifizetni (21. század). Mintha maradt volna ebben a témában még némi tartalék. Miként lehetséges a szabadság? Miért nincs lejátszva minden? Kettő (egymással látszólag ellentétes, valójában egymásból fakadó és egymást gerjesztő) logika uralja az ok-okozati történések kauzalitását általában, a "meghatározódás" és a "meghatározatlanodás". Mindkét logika a változást abszolút jellemző tagadásból származik és ezen belül az öngerjesztő fejlődést abszolút jellemző dialektikából, a "tagadás tagadásának" a magasabb logikájából fakad. A viszonyok viszonyainak kibontakozása az a "megkülönböződés" (differenciálódás, artikuláció, heterogenizálódás), ami logikai szempontból is visszacsatolásokhoz, önszabályozásokhoz, önleválasztásokhoz, önszigetelésekhez és szimmetriasértésekhez (kitüntetésekhez, egyenlőtlenítésekhez) vezet. A kibontakozó relativitások és heterogenitások másik oldala, hogy a "belső" és a "külső" kettéválasztása a kettéválasztással arányosan homogenizálja és esetlegesíti egymás számára a "külső" okok világát és a "belső" okok világát. Nemcsak az okok többszörös közvetítettségéről van szó és nemcsak arról, hogy pl. eseményhorizont, tehetetlenség, akcióspotenciál, ingerküszöb és reakcióidő különféle késleltetései redukálják, szűrik, torzítják, gyengítik és erősítik az eseményeket eredményező előfeltételeket és okokat oda-vissza, hanem legfőképpen arról, hogy még a közvetlen kauzális hatások minőségét szisztematikusan transzformálják (redukálják) mennyiséggé ezek a kauzális áramlás útjába emelkedett és többszörösen összetett hurkok, membránok és falak, miközben ezeket a "külső" okokat "szabadon" felhasználható (meghatározható) "minőséggé" teszik a "belső" okok "számára" . A rendszerek függetlensége és önállósága viszonylagos, ugyanakkor meglepően valóságos és fejlődőképes. Nemcsak arról van szó, hogy az okok osztatlan tengerét kettéválasztottuk a "külső" okok tengerére és a "belső" okok tavára, hanem arról, hogy felbukkan a rugalmasság és az alkalmazkodás, hogy a halmozott meghatározatlanság meghatározó mértékűvé fokozódhat és a választani próbáló döntéshozó nemcsak a külső okokkal szemben juthat egyre nagyobb függetlenséghez, hanem egy belső reflexióval és önfejlesztéssel, sőt a reflexió reflexiójával olyan alrendszereket alakít ki, amelyek kölcsönösen kiszolgálják-mentesítik-függtelenítik ("meghatározatlanítják") egymást mint szűrők és minden lehetséges ok típussal kapcsolatban fügetlenítik és elmélyítik a teljes rendszer választási szabadságát (a választások a lehetséges értékességét és érvényességét). A szabadság értéke (logikája) az igazság értékéhez (logikájához) hasonlóan "közelítőleges". Soha sem érhető el maradéktalan szabadság (vagy pl. igazság), de korlátlanul megközelíthető, ha tudjuk a módját. A szabadság kibontakozása az univerzum fejlődésének a természetes része és pl. az emberi lény esetében azt az elvet követi lényegében, hogy "ismerd meg magad az egyetemes tulajdonságaiddal együtt, minél mélyebben, hogy az önmegvalósításodban azt a részedet bontakoztathasd ki, ami összeköt az egyetemességgel annak a különös résznek a felhasználásával, ami egyedivé tesz". A szabadságunk nem egy tetszőlegességünk, esetlegességünk és önkényességünk, hanem a legfőbb lényegünk egyre fejlettebb önmegvalósítása. A szabadság az egyediségünk alapját és magját alkotó egyetemes rend (érték) egy különös megközelítése. Nem minden lény képes a szabadságra és az értékmegközelítésre, de minden szabadságot jelentékeny tanulással és munkával kell kidolgozni, gondozni és fejleszteni. A szabadság nem csupán mennyiség és nem csak egy valamennyi korlátozástól való mentesség, hanem inkább egy minőség, az egyre jelentősebb választások felkutatása és vállalása. A szabadság a lélekben és a szeretet A szabadsággal kapcsolatban már az ókorban is megkülönböztették a "külső" (pl. politikai) és a "belső" (lelki) önállóságokat és szabadságokat. Nagyon korán egyértelmű lett, hogy a "belső" a fontosabb és az elsődlegesebb mint a "külső" és a "külső" csupán a "belső" miatt lehet fontos. "Belső" szabadság nélkül egyszerűen nincs kit és nem lesz kit "külső" szabadsággal felruházni. A lelkileg önállótlan ember jelentékeny politikai szabadságjogok birtokában is csak báb marad. És mintha mindez még nem volna elég, a "belső" elsőbbsége mellett szól az is, hogy a "belső" szabadság még a "külső" szabadság súlyos hiányosságai ellenében is kiküzdhető. (Mindemellett nem kérdéses, hogy a "külső" szabadság az, ami a jellege és a mértéke szerint segíti vagy támadja a "belső" szabadság kibontakoztatását, nevelését és elterjedését, azaz komolyan kell venni és nem hanyagolható el.) A lelki önállóság kialakítása a tulajdonképpeni lélekébresztés. A lélekölés nem kevesebb, mint a lelki (érzelmi és értelmi) önállóság gátlása vagy gátlási kísérlete (akár pl. megfélemlítő retorikával). Egyetlen rendszer sem lehetséges valamilyen belső visszacsatolás ciklusa, valamilyen viszonylagos önállóság nélkül, hát még a lélek. Ha és amennyiben a lélek egyáltalán nem lehetséges másként, mint maga az eleven lélekjelenlét (pl. önélmény, önreflexió, öntudás és önismerés), annyiban a lélek éppen az önérzékeléssel, az önszabályozással, az önfejlesztéssel és az önállósodással (vagyis a felszabadulással, felébredéssel) válik ténylegessé. Ha egy lelki folyamat összetettsége és meghatározatlansága nem haladja meg a puszta ismétlést és nem jelenik meg benne az önreflexív tanulás (az önismerés, az öntanítás és a szintézis képzés) akkor ott az önállósodás stagnálásával-hanyatlásával, a belső szabadság sorvadásával és a lélek elapadásával találkozunk. Önmegismeréssel kezdődik az önfejlesztés és önfejlesztéssel kezdődik az önállósodás. Minél kevésbé változtatnánk magunkat, annál inkább változnánk valami idegen által. Minél kevésbé ismernénk az önváltoztatásunkat, annál inkább változtatnánk magunkat valami idegen által. Tehát a céljaink és az értékszemléletünk "önreflexióját" sem hanyagolhatjuk el, máskülönben bábok maradunk, ahogyan születtünk és nem ébredünk fel soha. Nagyon hamar belátjuk, hogy a személyes lényegünk valójában valami egyetemesen fontos és értékes művelet, hogy éppen az értékes életben lehetséges csupán az önmegvalósításunk és mindennek az első lépése az értékvágyig hatoló másértvalóságunk (a "gondoskodó", "teremtőket teremtő" életünk). A szabadságunk semmit sem ér, ha nem vezet az érett szeretet egyetemességéhez, másértvalóságához és értékvágyához. A szeretetünk nem lehetséges a felébredésünk és a felszabadulásunk nélkül. Ahol nincs szabadság, ott még a szeretet sem lehetséges. Valódi és nem utánzott vagy nem gépies szeretetre kizárólag a szabad ember lehet képes az önállósodásában és az önállóságával arányosan. Az önállótlan ember "szeretete" csupán görcs, megszokás, félelem és szívszorítóan tragikus zombi-botladozás. Ijesztően sokan "szeretnek" "feltétlenül" (értéktudat nélkül) és még büszkék is rá, hogy "bármit tesz a másik", akkor is "szeretik". Akkor is "szeretik", amikor - még vagy már - nyilvánvalóan nem ismerik. Az igazán "kifinomultak" tragikomikusan büszkék rá, hogy önismeret nélkül is képesek a "szeretetre". (Nem szeretném és nem fogom felidézni Erich Fromm valamennyi mondatát arról, hogy a szeretetet meg kell tanulni, hogy megkerülhetetlen előfeltétele az autonómia és az önreflexió, amelyeknek egy jelentékeny minimuma nélkül még a puszta empátia sem működik.) A felvilágosodás árulásából kirobbant romantika modern kultusza, hogy a vakon szenvedélyes (gátlástalan, önállótlan, felelőtlen) "szeretet" "természetesebb", "tisztább" és legfőképpen "erősebb", mint a körültekintőbb és az értéktudatosabb. "Nem kell az ész, elég a szív." (E felfogás szerint csak annyiban értékes valami, amennyiben erőteljességet, hatalmat és korlátlanságot mutat.) A romantikus nézőpontnak ebben a kérdésben nincs választása, örjöngően észellenes, miközben öntelt és ocsmány hiúságot lát a gondolkodásban, a hatalom-kultusz kritikájában és minden szabadságharcban, és végül az extázisban találja meg az egyetlen hiteles lélekjelenlétet, amikor a legfőbb hatalom trónusán terpeszkedő totális elragadtatás ölébe kuporodik, amikor egy mindenhatósággal kényezteti magát és a nyers erő álatali kiválasztottságával vigasztalódik a fatális súlytalanságért, jelentéktelenségért és rettegésért. A közhelyekben félreismert és félremagyarázott (éretlen) "szeretet" nemcsak nem igényli a szabadságot, hanem egyenesen menekül előle. Ha nem fejlődik a szabadságunk, mert nem tart lépést valahogyan a változásokkal, akkor bizony már sorvad. A szabadságunk fejlődése elképzelhetetlen az érzékenységünk fejlődése nélkül és nem lehetséges az értékvágyunk, az érett szeretetünk és a közösségi empatikusságunk nélkül (ezen belül az igazságvágyunk és az igazságosság-vágyunk nélkül). Az igazság és az igazságosság elégségesen következetes koncepciója (pl. "approximativitás", "sportszerűség") hivatott megvédeni minket a szabadságunk elidegenedésétől, az érdekérvényesítésünk "egészséges önzésétől" és egyáltalán relativizmus gonosz (aljas) szabadosságától. A "belső" szabadság felépítése szükségszerűen vezet el mások szabadságának az akarásához és a "belső" szabadság elterjedését elősegítő politikai szabadságjogok és politikai gyakorlat akarásához és műveléséhez. A szabadság a politikában és a fejlődés Nem kenyérrel él a lélek, hanem értékességgel. Még a testét megbecsülő lélek sem élhetne a saját testéért a bunkó önzés és a hülye élvetegség ostobasága nélkül. Mindez egyáltalán nem mentség a nélkülözés megtűrésére - és arra más mentség sincs -, csakhogy a nélkülözés nem elsősorban fizikailag szörnyű, hanem főként lelkileg, vagyis nem azért szörnyű, mert élvezethiány, hanem azért, mert szabadsághiány és esélyhiány. A nélkülözők megmentésének és kisegítésének a legfontosabb eleme, a minőségi (igazságos, fejlődéssel járó) szabadság biztosítása. A szabadság politikai fogalma mindmáig a "mentesség" és a "korlátozás" fogalmaknak a foglya. Politikai értelemben és hagyományosan már akkor szabadságról beszélünk (sajnos csak akkor beszélünk szabadságról), ha minél kevésbé korlátozzuk egymást és minél több korlátozástól vagyunk mentesek általában. Ez természetesen abszurd cél és abszurd fogalom, hiszen elvileg sem tesz különbséget az elkerülendő, az elkerülhetetlen vagy az egyenesen kívánatos korlátozottságok között, ráadásul öncélnak és értéksemlegesnek hazudja az elkerülhetetlenül bekövetkező értékkövetést és az abban is működő szabadság eszközét. A szabadság politikai fogalma súlyos beteg, rossz értékszemlélettel összemossa az érdeket az értékkel, fontosabbnak tartja a "külső" szabadságot a "belső" szabadságnál, tagadja a "belső" szabadság elsőbbségét és az azzal kapcsolatos politikai felelősséget, kizárólag a negatív (a mentességekben értett) szabadságot hajlandó mérlegelni és tagadja az egyetemes fejlődés (érték)választásaiban érvényesülő pozitív szabadság problémáját. Pocsék állapotban van. A másértvaló politika legfontosabb kérdése a szabadság, vagyis a lélekébredés jövője és nevelése. E kérdés ismeretlensége, elhanyagolása vagy egyenesen elutasítása túlzás nélkül katasztrofális követkeményekkel jár MINDEN területen és megkoronázza az elidegenedésünket. Hiába nagy a szóródás a politikai ideológiák skáláján a "külső" szabadságot követelő, de a hatalmi status quo védelmezésének eszközeivel a "belső" szabadságot ellehetetlenítő, machiavellista irányzatoktól, a koncepcionálisan és büszkén erőszakos és lélekölő megoldásokon át a tettek helyett a származás néző brutalitásokig. Bár nem jelentenek közvetlenül is azonos veszélyt, mégis egy húron pendülnek és garantáltan kiúttalanok és közveszélyesek valamenyien. De az elavulásra ítélt ideológiák apologézise - a ripacskodás szabadidős foglalkoztatóját és pózolás élményét nem számítva - sose volt igazán sikeres iparág. A különféle szabadságharcok, politikai mozgalmak több évszázados és súlyos hiányossága, hogy teljesen megfeledkeznek a belső szabadság neveléséről, mint döntő tényezőről, holott a politika lényege a jövőformálás, a jövőformálás lényege a nevelés és a nevelés lényege a ("belső" és nem kizárólag a mentességekre korlátozott) szabadságra nevelés. A politikai ideológiáknak ez a máig súlyosbodó, közös rövidlátása főként abból fakad, hogy a szabadságot csak mennyiségként képesek értelmezni (amit viszonylag egyszerűen növelnek vagy csökkentenek a korlátozások és a mentességek) és nem számolnak a szabadság minőségével és fejlődésével (pl. a különböző súlyú választások felfedezésével és felvállalásával vagy az önfejlesztés egyre összetettebb és áthatóbb készségeivel). A belső szabadságra nevelés politikai problémájának elhanyagolása vezetett oda, hogy a politikai szabadságoknak olyan, öntudatlanul is félrenevelő szocializációs rendszereivel kísérletezünk, amelyekben még mindig megengedhetőnek (kívánatosnak) hisszük a machiavellizmust és/vagy a nyíltan tekintélyuralmi kormányzati formákat, amelyek még egy különösebb tudatosság és mesterterv nélkül is, automatikusan, tömegesen és iparszerűen kontraszelektálják a belső szabadság elterjedését és fejlődését (legfőképpen a legfiatalabbak esetében). Ha bármely emberi közösség megértené és a napi politikai törekvéseinek a középpontjába állítaná, hogy elősegítse a következő generációk "belső" szabadságát és a "belső" szabadságra nevelés megőrzése és fejlesztése iránti elkötelezettségét, akkor az a közösség voltaképpen, spontán módon igazságos lenne és tendenciózusan "eszményi". A megoldás a tanulás. Pl. az éretlen és az érett szeretet megkülönböztetésének a képessége. A negatív és a pozitív szabadság megkülönböztetésének a képessége. Az érdek és az érték megkülönböztetésének a képessége. A fejlődés kritériumok felismerésének a képessége. A megoldás a belső időnk átcsoportosítása minőségibb ügyekre, témákra, problémákra és együttműködésekre. A megoldás az, hogy egy új lelkiéletre és életformára törekszünk, hogy minden nap valóban jobban tesszük a dolgunkat, mint tegnap és ezt nem halogatjuk a közügyekkel kapcsolatos követeléseink váratlan teljesülése vagy pláne az öncélú vitatása mögé. A politikai szabadságharc esélytelen (garantált bukás) a "belső" szabadságmunka elvégzése nélkül. Milyen politikai-kormányzati intézkedésekkel segíthető az értékes és nem elidegenült szabadság? A hatalmi harc világában akkor kellemes politizálni, ha már a mások b@szogatásának a függőbetegei lettünk. Nemcsak technikailag, hanem a népszerűtlenségük miatt is a hátérben maradnak azok a politizálók, akik a belső munkát hangsúlyozzák. Hiába állnak elő a belső munkának valóban kedvező társadalmi berendezkedés megoldásaival (pl. egy speciális iskolarendszerrel és egy arra specializált "szociális hálóval"), a portékájuk egyelőre eladhatatlan. A verbális megfélemlítési kísérletekre és/vagy egy lincselésre bármikor kaphatónak mutatkozó, önkéntes "hangadókat" nem a gyermekek lelke és sorsa aggasztja a leginkább, hanem a nézettség. Se korszerűnek, se aktuálisnak nem tűnik pillanatnyilag a "belső" és pozitív szabadság köré szervezett "külső" és negatív szabadság ajánlgatása. Izéke, a valahanyadik bicebóca még csak nem is eléggé vicces ezzel az eléggé életképtelennek látszó "maszlaggal". A tömegmanipuláció medrében irányított közbeszéd politikai kultúrája világszerte hamarabb "megérti" és "megbocsájtja" még a semmitmondóan általános vagy a részletekben elveszett politikai követeléseket is, (bármilyen gyermeteg és kontraporduktív másra mutogatást), mint egy azonnali belső cselekvéseket kezdeményező "lükeséget", mert a bűnbakképzés már évezredek óta "virális hír" és kiválóan lehet bennük dagonyázni. Nincs olyan politikai jelszó, amibe ne lehetne jóízűen belekötni, ha másokra tudunk mutatni és más mulasztását bányászhatjuk elő mint haladékot, magunk és a cselekvés között. A hatalmi harc és az önzés furfangos jelenében a politikai követeléseknek már a műfaja is meglöttyedt, mert nemcsak a megszólítottak hitelessége hibádzik, hanem a kezdeményezők is kínosan mélyre süllyedtek, és nem segít rajtuk az sem, hogy nem a legmélyebbre. Kevés a hiteles hang, mert kevés a hiteles teljesítmény, kevés a hiteles erkölcsi teljesítmény, kevés a hiteles szabad ember. Nemcsak a politikai vezetők hitelessége kérdéses, hanem önmagunkkal a társadalom politikailag aktív és passzív tömegeivel kapcsolatban is gyorsan fogyatkozik a jellemzően csekély bizalom. Legyintünk a mai "Petőfire", "Táncsicsra" és "Bem apókára" (hősnő nincs)... ha nem önámítva és nem önelégülten, akkor kissé pironkodva és kissé zavartan tüntetünk... ha "fegyvert ragadunk", ahhoz többnyire a megvadult önkritikátlanság ad elég erőt... és ami a legfájóbb, nem teljesen alaptalan az önmagunkra vonatkozó rossz véleményünk és cinikus fenntartásunk. Szakadatlanul és kollektíven beégünk önmagunk előtt. A szabadság a szégyenben A szabadságért meg kell dolgozni. A szabadságot gondozni kell és fejleszteni. A szabadságot el is lehet hanyagolni, árulni és veszíteni. Mivel a szabadsághoz csak az önismereten és az önkritikán keresztül vezet az út, a szabadságát elveszített lény soha többé nem lehet szabad, ha nem vallja be az önmaga és a szeretete ellen renyheségből elkövetett bűnét. "De" és "ha" nélkül. Nehezen lesz a megalkuvások hagyományából és politikai kultúrájából, nyelvezetéből egy nyugodt és tárgyilagos kiállás és konfliktusvállalás (nem a ripacskodás) hagyománya, politikai kultúrája és nyelvezete. A szabadság reflektálatlanul magabiztos emlegetése és a "március 15." minden arcpirulás nélküli megünneplése azonban csak egy újabb arcpirulásra ad okot. Nem kezdhetjük újra, amíg nem valljuk be az összes harcunk elsumákolását és az összes forradalmunk sutyerák elárulását. Kussolva várni a fiatalokra nem elég, mert annyira meggyengítette őket a nevelés, annyira kötődnek az idősebbekhez, hogy folytatni fogják értük az önámítást. Nem hősiesek az idősebb generációk és egyelőre az ég óvjon a példájuk követésétől. Még mindig a hittan, a képregények és a partizánfilmek hőseit próbáljuk eljátszani? Még mindig a nagyszülők jelvényeit és kummantásait polírozgatjuk? Évszázadok óta megbukott izmusok bandita-kunyhóit házőrizgetjük? Egyáltalán nem lelkesít minket az önálló és kreatív munka lehetősége? Nem rajongunk együtt a teremtők teremtéséért? Már azt se tudjuk, hogy mi fán terem? Elég egy szívbeli pillanatás a világban és egyértelmű, hogy nincs mire büszkének lenni. Maradékok vannak, morzsák, utóvédharcok és emlékezetes kivételek. Mintha még a nagyobb gonosztól is csak gyávaságunk, a lustaságunk és a gyengeségünk védene minket. Ki fogalmaz meg itt tizenkét pontot a szabadságról és kinek? Nem tudjuk leváltani a politikai elitet mert nem tudjuk leváltani a népet? Nem tudjuk leváltani a népet, mert nem tudjuk leváltani ömagunkat? Kezdjük a legnehezebbel és váltsuk le önmagunkat. Soha nem késő újra kezdeni... voltaképpen naponta vagy óránként vagy akármilyen sűrűn. Mi az élet, ha nem az örök újrakezdés? blogika
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOMA szabadságról Filozófikus alkat Látszólag lélek én kicsi erkölcsi érzékem Bolondok nélkül Szex a lejtőn Átok nem létezik Buta vagy gonosz? Országomat egy pózért Vak Véletlen és Bal Végzet sétálgatnak az úton. Nem bírnak egymással. Más meg nem jut az eszükbe. Utoléri őket a Jó Sors és egy kissé kifulladva figyelmezteti őket. "Ne fáradjatok hiába. Ez az én utam." "Teljesen mindegy." - feleli a másik kettő rezignáltan - "Eddig mindenki a forgalommal szemben haladt." TÉMÁK
All
RAKTÁR
March 2015
|