Istenemet, hazámat és családomat egy pózért... "Hanry David Thoreau híres mondása: >Az emberek többsége csöndes elkeseredésben él.< (...) Kivételesen legyünk kiméletlenül őszinték. A világvége jószerint egyikünk számára sem jöhet elég korán." [Kurt Vonnegut: Időomlás] "Huszárgyerek, huszárgyerek, szereti a táncot, Az oldalán, az oldalán, csörgeti a kardot" [Kárpátia] x Az ember mindmáig alapvetően érzelmi lény. Eredetileg csak az volt, de ma már előfordulnak kivételek, akik egyszer-egyszer annyira nyugodtak maradnak, hogy a gondolkodásuk a logikát követi és nem a szenvedélyeiket. Az érzelmi ember számára természetes, hogy az indulat robbanómotorjával meghajtott gondolatai csodás bakugrásokkal röppennek előre vagy a logikailag nem kapcsolódó következtetései a hangulat sínein siklanak tovább egymáshoz préselődve, látszólagos egységben. Az érzelmeink prognózisok. Az érzésünk a minden korábbi tapasztalatunk és gondolatunk nagyon elnagyolt, túlságosan homályos, de az általunk elérhető legteljesebb és aktuális szummája azzal kapcsolatban, hogy mi várható az adott helyzetben. Eredetileg az érzelmeinken való uralkodásra, a szakszerűség hasznosságára és a nyugodt körültekintés bölcseségére is az érzelmeink tanítanak minket. A józan és logikailag hatékony gondolkodáshoz elengedhetetlen nyugalom és az erős szenvedélyek között feszülő ellentét miatt sokan vélik úgy a fundamentálisabb érzelmek javára, hogy a nyugodt (az érzelmek viharától függetlenített) gondolkodás nem őszinte és nem kívánatos. Az elidegenedésben és a konstans szorongásban elfajult érzéseink már nem támogatják a gondolkodást, illetve csak olyan gondolkodást támogatnak, amely nem támogatja sem önmagát, sem a nyugalomra képes érzelmi életet. Az érzelmileg erőtlenül megélt élet nem esik jól. Az erős érzelmekkel megélt életünket nevezzük "gazdagnak". Így aztán, az öntudatlan szociális szorongásban és az annak túlkompenzálása során elfajuló szenvedélyesség egyre gátlástalanabb, mert egyre kevesebb civilizációs kötöttséggel korlátozzuk korra és nemre való tekintet nélkül. Sőt. Nemcsak egyre kevésbé korlátozzuk a felszínességet, hanem egyenesen gerjesztjük és terjesztjük. Vallási és politikai irányzatoktól függetlenül, a "közgondolkodást" és a "közbeszédet" világszerte a maximális kapkodásig tekerte a szenzáció-iparban gyártott közhangulat. A helyes cselekvést elhanyagoló egész emberiség "hiperaktivitásban" és koncentrációs zavarokban szenved. Az őszinteség kritériuma lett a meggondolatlanság, az előrelátást lecseréltük a bizalmatlanságra és mindennapos, össznépi erőszak eszköze lett a hangsúlyozott tiszteletlenségekre épített tisztelet póza. Eredetileg a szív tanít az észre, mégpedig olyanra észre, ami viszont tanít a szívre. Ezt az egységet nem az ész tette tönkre, hanem a konstans félelembe merülő érzelmi élet érzelmi elfajulása. A konstans trauma pedig abból fakad, hogy nem találtunk megoldást a társadalmi igazságosság és az emberség megőrzésére. Nem akármilyen érzelmi lények vagyunk immár, hanem sokkos állapotba került, tébolyult és a valódi logikusságra is lényegében képtelen érzelmi lények. Az eltorzult érzelmi életünk évezredek óta gyötör minket világszerte. Gyakorlatilag nagyon kevesen jutunk túl a kamszkori indulatok és a (kierkegaardi értelemben vett) "esztétikai" (külsőséges) választások szintjén. Az "etikai" (elvi) választásokat is ellehetetlenítik az extremizálódó szenvedélyek és azok extremizálódó kultuszai, de még inkább akadályozzák a "vallási" választások autonóm értékválasztását, ami nem lehetséges nyugodt körültekintés és bölcs előrelátás nélkül. Ha a nélkülözésünk és a megnyomorítottságunk vagy a kényszeres élvezkedésünk szenvedélybetegségei egyáltalán megengednek bármilyen játékot, az majdnem kizárólag a hatalmi harc szerepjátéka lesz és pózolás. Nem egy érték és nem az érték követésében értékesnek mutatkozó becsület vonz minket, hanem a hatalmi harc szereposztásában lehetséges "becsületesség"-póz valamelyik verziója. Nem csináljuk a dolgokat, hanem úgy csinálunk, mint aki csinálja. "Játszuk az eszünket." Nem tudjuk megkülönböztetni az eredeti emberséget annak pózától, mert éppen az eredeti helyes cselekvés elmaradása és hiánya okozta és okozza a bajt. A lehetséges pózok nemcsak pózok, hanem a rossz cselekvéseknek (a hatalmi harc szerepeinek) az imitációi. A megjátszás, a képmutatás és a mellébeszélés civilizációjában már csak a megjátszásnak, a képmutatásnak és a mellébeszélésnek vannak eredeti és másolt formái. A híres "stílusérzékünk" és "hitelességünk" nem egyéb, mint a póz-másolás (és nem a póz) kerülése, csupán egy "eredeti" (újszerű és szenzációs) előadása az önáltatásnak. A pózmentesség az emberség "egyszerű" vállalása lenne, de csak az "emberség" pózaira vagyunk képesek, vagy ezeknek a pózoknak a konfekcionált másolataira. x Nem segít rajtunk, hogy belehalunk a ripacskodásunkba. Az egészségünket és az életünket is képesek vagyunk odaadni egy látszatnak való megfelelésért. Elképzelhetetlen számunkra ritusok nélkül a vallásosságunk, sztereotípiákban jelenik meg számunkra a hazafiasság és csak annyira aggódunk a családi életünk minőségéért, amennyire a közkeletű sablonok ezt előírják, vagy annyira sem, mert pl. a "lázadás" vagy a "lazaság" könnyebb sablonját használjuk. De azokat kivéve, akik már teljesen feladták és vegetálásba süllyedtek vagy póztalanul haldoklanak, majdnem mindannyian kitartunk a mutatványban és erkölcsnek hívjuk meg politizálásnak. x A politika mindenekelőtt egy életforma. Egy társulat-közönség, amelyben folyamatosan játszuk a számunkra elérhető legszimpatikusabb és legkecsegtetőbb szerepet. Ha olyan mozgalmat ajánlgat bárki, amelyikben elfogadhatatlan társakkal kellene elfogadhatatlan szerepet játszani, akkor inkább mást választunk - a politikai céloktól és következményektől fügetlenül. A tömegmozgalmakat szervezők tudják ezt és vonzó szereposztással igyekeznek maguk köré gyűjteni a lehető legtöbb embert, illetve igyekeznek lerombolni (együttesen és külön-külön is) a konkurens karaktereket. A politizálás is a jelenről szól elsősorban és nem a jövőről. A politizálás funkciója, hogy a mindennapjainkban elviselhető vagy energetizáló szerepjátszást biztosítson, amikor látszólag a háttérben marad vagy "megszűnik", mert beszélgetünk, utazunk vagy bármi mást teszünk. Folyamatosan kerülgetjük a hatalmi harc forró kásáját és pózokkal reagálunk az embertelenség iszonyatára, akár a passzívitás vagy a politikai közömbösség pózaiban. "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben," [Illyés Gyula] A politikai választásunk stílusválasztás is. Stílusválasztás a családi ebédekhez vagy azok elkerüléséhez, a sulihoz vagy a munkahelyhez és egyáltalán minden érintkezésünkhöz. Viccesnek hat, de valójában tragikomikus, hogy olyan pózok lehetőségétől és biztosításától függenek a politikai törekvések, mint pl. a hatékonyabb "csajozás" vagy a "pasizás" lehetősége, a "szabadidős programok" vagy az elérhető "riszpekt" megbízható (rafináltan ütemezett és adagolt) növekedése. A leghatékonyabb mozgalomszervezők a helyi viszonyokhoz és szükségeletekhez alkalmazkodnak, helyről-helyre más-más arcot építenek a mozgalomnak és a fellépőknek, más-más szerepeket és élményeket kínálnak. Az elvek és az ígértek jelentősége majdnem elhanyagolható, tulajdonképpen az is elég, ha nem zavarják meg a mozgalomban felajánlott pózok eladását, vagyis minél kevesebb a konkrétum, annál kevesebb az önellentmondás és annál hatékonyabb az expanzió. A politikai giccs csúcspontja a giccsszervező és szereposztó elitek önszervezése. Ez már nem teljesen fakultatív, hiszen az eladhatóságon és népszerűségen túl tekintettel lenni az erőviszonyokra és önveszélyes a nem politikai szakmaiság teljes félresöprése. Valóságos "művészet", ahogyan a giccsszervező elitek elhitetik magukkal, hogy nem a giccses giccs-szervezésnek élnek. (Különös fordulat, hogy a hatalmi harc világában kizárólag az elitszervezésben is sikeres mozgalom érvényesülhet, miközben az elitszervezés és a hatékony elitműködés csak jobboldali modorban lehetséges.) x A politikai pózok leltározását a főbb típusokkal érdemes kezdeni és máris kiderül, hogy alapvetően kétféle készlettel találkozunk: (1) az igazságtalan viszonyokkal lényegében elégedett JÓszerencsések és (2) az igazságtalanságokkal lényegében elégedetlen BALszerencsések pózkínálatával. Tipikusan jobboldali póz az "előkelőség" és tipikusan baloldali póz a "természetesség". Semmi közük nincs a pózmentes kiválósághoz, mert a jobboldaliság csak a "kiválóságra" koncentrál, a baloldaliság csak a "pózmentességre". A jobboldal keresi a hiteles tisztelet (az értékérzékenység) élményét, de közben nem zavarja az előkelősködés (a sznobizmus). A baloldal keresi a pózmentesség (az értékérzékenység másik oldala) élményét, de közben nem zavarja a direkt tiszteletlenkedés (a durvaság). Mindkét oldal a saját sítlusában alakítja és használja a nyelvet, a testbeszédet, a jelképeket, az eljátszható szerepeket és a mindennapokban megélhető élményeket. Alapesetben a szociális körülményünk (az "osztályhelyzetünk") határozza meg, hogy melyik stílus iránt vagyunk fogékonyak és melyik másik iránt érzünk mély megvetést. A sodródásunk irányától függetlenül, többnyire mindenképpen a foglyai leszünk a neveltetésünkben, a szocializációnkban és a politikai propagandában kialakított stílusunknak, ami nem csak a politikai ízlésünket rögzíti és nemcsak a további választásainkat határozza meg, hanem a "kötelező" és a "tilos" eszközeink halmazát is behatárolja a kommunikációnkban és a konfliktuskezelésünkben. Soha nem fogjuk érzékelni a kevélységünk tragédiáját vagy a durvaságunk kontraproduktivitását és vakfoltját. A stílusunk és a pózunk megöli bennünk az értékérzékenységet és az igazságvágyat, tulajdonképpen a jó ízlést is. Sejtik ugyan néha a jobboldali és a baloldali emberek, hogy valami nagyon nincs rendben a sznobizmusukkal vagy a durvaságukkal, de azután machiavellizmussal vígasztalják magukat, "a cél szentesíti az eszközt", és menetelnek tovább, távolodnak tovább az igazságosságtól és az igazságtól. (A modern politikai pózok megítélését megnehezíti egy kicsit, hogy egyre több "jobb/bal" ötvözet akad.) Fentebb már szerepelt, hogy a politikai ígérteknél is nagyobb mozgósító erővel bírnak a szívesen játszott pózok és különösen igaz ez ott, ahol az elveket és a gondolkodást egészen félretolja az érzelmi politizálás, ahol az ígéretek nyilvánvalóan nem teljesülnek és ahol a szegényedő és öregedő népességnek már másra sem nagyon telik, csak valamilyen vigasztaló megjátszásra. Nem vitás, hogy presztizsvitákat folytatunk, legfeljebb az különbözteti meg a vitákat, hogy jobbos vagy balos presztizsvita és milyen stílusban zajlik. Nem az a probléma, hogy rosszul választunk a jobbos és a balos pózok között, hanem az, hogy egyáltalán a jobbosság vagy a balosság pózainak a foglyai vagyunk. Fontoskodunk, hevülünk, szórakozunk (blogolunk?) és odaadjuk az országunkat egy pózért. A globális jobbratolódás és radikalizálódás a pózok világában is maga alá gyűrte a progresszióhoz legközelebb álló (de progressziót mégsem merészelő) baloldaliságot. A védtelenség, a bizonytalanság, az erőtlenség és nem utolsó sorban a jelentéktelenség globális klímájában felértékelődött tiszteletreméltóság ("értékesség"!) póza utáni éhséget nem képes enyhíteni a hagyományos baloldal, csak a hagyományos jobboldal. Sőt. Egyre elviselhetetlenebb egy olyan mozgalom élménye, amelyben az emberi érinkezéseket a kölcsönös "természetességnek", "őszinteségnek" és "lazaságnak" álcázott tiszteletlenség (valójában a lustaság, az igénytelenség és a tapintatlanság) jellemzi, amelyben újra és újra tolerálni kell a másik "érthetően" sértő (és az ő képzelt hatalmával arányosan keménykedő) és nem ritkán trágár modorát. Az esetenként trágárságra is könnyen képes durvaság persze nem monopóliuma a baloldalnak, ahogyan az előkelősködés sem csak a jobboldalon fordul elő, de ahogyan hamarabb zokon veszik a "fölényeskedést" a baloldalon, úgy a jobboldal is hamarabb próbálja meg leállítani az "úri modorhoz" nem illő sítlust. (Csakhogy, ha az elit szükségképpen jobboldali módban hatékony, akkor a baloldali önszabályozás még kevésbé működik.) x A tömegesen megjelenő "jóízlés" és "kifinomultság" kétségkívűl jobboldali. A jobboldali presztizskultúra találta fel a "kifinomultság" szempontját. Ennek ellenére a jobboldali "civil öszefogások" sem állnak a helyzet magaslatán és gyakran megbicsaklanak, ripacskodnak a tisztelet alúl- és túljátszásában. Különösen könnyen lelepleződnek az "ellenségeikkel" vagy az egyszerű ismeretlenekkel kapcsolatban, de a túlfűtött büszkeségükben mégis igényesebb (koherensebb) stílusra törekszenek. Napjainkban tulajdonképpen a jobboldali stílus az egyetlen valódi és tömegesen működőképes stílus a piacon és ennek vonzereje még a jobboldal lényegi embertelenségét is képes "feledtetni" az esztétikai választásoknál mélyebbre nem jutott "kamaszok" tömegei számára. (A mai napig elismerően bólogatunk és csettintgetünk a gonosz uralmak (pl. a nácizmus) koherens és jelentős erőt="értéket" sugárzó "eleganciájával" kapcsolatban.) A jobboldali elegancia lényege a rangsorolás iránti hűséget megérző rang-érzékenység és a rangkülönbségek érvényesítése (a kölcsönös tiszteletadás kifinomult játéka) az érintkezésekben. Az öncélúvá gerjedt hatalmi harc kultúrájában minden a tiszteletadásról (a valamennyi/akármennyi hatalom és RANG elismeréséről) szól, akár csak az erőszakszervezetekben és az alvilágban. A "riszpekt" pillanataiban teljesedik be a jobboldali lét értelme és súlya, minden egyéb csak ennek az eszköze. Aki erről megfeledkezik és alább adja, az egyszerűen "alávaló", "aljas" és "minden tiszteletre méltatlan". A jobboldali világmindenség középpontjában a dicsőség trónusa ragyog, amihez a büszkeség lépcsőfokai vezetnek. A másoktól elvárt tisztelet görcsös akarása gyakran bénul kevélységbe vagy gőgbe, de ez a jobboldali nézőpontból mindig bocsánatosabb esendőség, mint az a tiszteletlenség, amit a rangok hierarchiája, a hatalom, az erőfölény és a jobboldali "érték" iránt enged meg magának bárki. A jobboldali érintkezések lényege az "előkelőség" (az előkelősködés, a sznobizmus), amit a bokacsattogtató "rend", a kölcsönös "megbecsülés", "méltányosság", ájtatos "méltóság", előkelő "misztérium" és "értékesség" jellemez inkább és nem holmi "bocsánatos" szplín vagy flegmatikusság "szélsősége". Egyetlen álbaloldali próbálkozás sem képes megadni ilyen egyszerűen, ilyen erővel, ilyen nagysággal, ilyen fontosságot, ilyen lelki élményt és a "testület szellemét", mint a jobboldali pózkészlet. Egyetlen álbaloldali aktivista sem érezheti magát annyira értékesnek, stabilnak, összeszedettnek és stílusosnak, mint egy jobboldali kollégája, különösen akkor, ha a jobboldali retorika már ügyesen vegyíti-ízesíti a szakadatlan pátoszt a szentimentalizmussal, a leereszkedő viccelődéssel és a gondosan csomagolt szarkazmussal. A jobboldaliság évezredeken át letisztult stílusával szemben csak az álbaloldali és más szedett-vedett stílustalanságok és ízléstelenségek (a presztizskultúrában értsd: erőtlenségek és következetlenségek)mutatkoznak tömegesen. A humanizmus-kísérletek egyenesen kis energiájúak, mert bátortalanok. Minél gyakrabban hangsúlyozzák, hogy "nem félnek", annál gyakrabban hazudnak és ezért annál inkább bűzlenek a félelemtől. Már az az erő és bátorság sem látszik, amelyik bevallja a gyengeséget és a rettegést. Még a baloldali érzelmű tömeg sem találja a hiteles hősét, a stílusát, a pillantását, a hangját és az erejét, mert a több mint félévszázados mismásolásban és megalkuvásban összezavarodott és az elfogadott hatalmi harcban elveszítette a fonalat. A baloldal esélytelen, amíg pl. csak a viszonylag rövid kampányokban gondolkodik és nem néz szembe önmagával mint életformával és stílussal és nem tudatosítja, hogy megromlott az ízlése és a saját kellemetlen pózainak a bábja. Ha megtalálná a hiteles stílusát, akkor elitje is születhetne és ráadásul egy más elitek számára is vonzó elitje születhetne. A progresszív stílus nem azért hiányzik, mert ne volnánk képesek azonnal, kreatívan, izgalmasan, bátran és spontán koherenciával kifejezni az értékeinket, elveinket és a szenvedélyünket, hanem azért, mert menet közben elhanyagoltuk és szem elől tévesztettük a progresszív értékeket és célokat. Elvétettük és most nem tudjuk az irányt. Ezért nem tudunk megszabadulni a pózoktól. Minden újszülöttel létrejöhetnének, de jobboldali világ poklában mégsem jöhetnek létre "angyalok" (eredeti, érett, "bűntelen" progresszívek), csak és kizárólag elkárhozottak és "ördögök" mászkálnak errefelé, csak ők lázadhatnak fel a pokol ellen. A progresszív emberek voltaképpen kijózanodott, megvilágosodott, felébredt jobboldaliak, álbaloldaliak és baloldaliak. A világot nem lehet leváltani. A világ "megváltása" egyszerűen nem lehet más, minthogy a jövő megsemmisítésétől visszarettenő emberek tömege (az emberiség döntő többsége) váratlanul és mélyen belátja, hogy mi az, ami valóban számít az életben, hogy mi az, ami valóban értékes, mint pl. a szabadság és a szeretet helyes formája vagy az igazság helyes keresése. A megvilágosodó-megváltó ördögök ugyanúgy döbbennek rá arra, ami fontos, mint a határhelyzetbe került (gyászoló vagy szerencsésen túlélő) emberi lény, és egyik napról a másikra egyszerűen másként folytatják a történelmet, hogy egyáltalán folytathassák. Remélhetőleg időben és remélhetőleg tömeges és véres veszteségek előtt, de ha máskor nem, akkor legkésőbb azután egy megfiatalodó világban. Ha élhető maradt. x blogika
3 Comments
Yamakashi
9/1/2016 23:12:07
A baloldal durvaságának említését meglepődtem - később kitértél rá, hogy a trágárság például ennek az egyik formája. Mégis, a szociális érzékenység, illetve a liberálisok esetén a tolerancia, mint hirdetett értékek, hogy férhetnek össze a durvasággal?
Reply
blogika
9/1/2016 23:25:01
Sajnos nem kevés rosszat gondolok az álbaloldalról, de azt nem hiszem, hogy a több "szociális érzékenység" és a több "tolerancia" egy bizonyos foka csupán marketing-fogás lett volna. Bár szerintem valóban nem érzékenyek szociálisan, mert kapitalizmust akarnak és nem zavarja őket a rendszerszinten beépített szegregáció-növekedés, valójában sokkal érzékenyebbek szociálisan, mint a szegregációt fokozó kormányzat és valószínűleg a (naív és őszinte) meggyőződésük, hogy a progresszív adóztatással és szélesebb körű segélyeztetéssel teljesítik az elégséges szociális érzékenységet. Szerintem nem toleránsak, mert antidemokratikusan szervezik magukat, kicsinyes, arrogáns és nem ritkán trágár kompetencia- és presztizsvitákat indítanak MINDEN kritikai észrevétel ellen pl. a saját szakértőikkel, az aktivistáikkal és bárki utca emberével szemben, aki segítő-közreműködő szándékkal szerezne hozzászólni a következtetéseikhez és a politikájukhoz, illetve csak a vezetés iránt elfogult és az ilyen sítlust elviselő közreműködőket tűrik meg maguk között. Pl. a Demokratikus Koalíció azért is hangsúlyozza, hogy ők "vigyáznak egymásra", mert "csábító" KONTRASZTKÉNT hangsúlyozzák a kölcsönösen tisztelettudó szervezeti életüket (ami náluk sem jut túl a lekezelő bizalmatlanságon és a spontán zárkózottságon). Mindennek ellenére bizonyítottan toleránsabbak (pl. nemcsak nyitottabbak, hanem kevésbé akarnak ők maguk ellenőrizni minden részletet, sokkal tágabb játékteret biztosítanának a más kezdeményezéseknek és az önkormányzatiságnak egyáltalán az élet legkülönbözőbb területein), mint a kormány. Azt hiszem, hogy naívan és természetesen úgy gondolják, hogy elegendő tolerancia több részletkérdés eldöntését alacsonyabb szinteken hagyni, miközben a legfőbb kérdésekbe nem engednek beleszólást és a lényegi problémákat ugyanolyan alaposan kiszigetelik a közbeszédből és a közgodolkodásból mint a másik oldal, csak tarkább és indirekt eszközökkel.
Reply
blogika
9/1/2016 23:25:45
Az ember érzelmi lény és az indulat vagy egyenesen a durvaság sajnos bármivel összefér nála alkalom adtán. A tolerancia sem határtalan és túl nagy szerepet játszik a megfelelő hangulat. De a legrosszabb, hogy pl. a trágárságot és a többi verbális agressziót még az őszintén toleranciára törekvő emberek sem érzik mindig problémának. Egyelőre egyáltalán nem egyértelmű, hogy a verbális agresszió és keménység valójában megfélemlítés és akarva-akaratlanul a kommunikáció megbénítására, illetve az egyoldalúvá tételére irányul közvetlenül a megtámadottal szemben és közvetve, általában egy olyan kommunikációs tér (körülmény) kialakításával, amiben egyre kevesebben szeretnének hozzászólni, egyre kevsebben fogalmazzák meg a véleményüket és különösen akkor maradnak csendben, ha a véleményük konfliktust Ígér, mert kritika lenne. Pl. a trágár blogger is fenyegetően lép fel, hogy előre elhárítsa az érdemi kritika és józan vita lehetőségét. (Ezt a célt nemcsak akkor éri el, ha ijedten vagy fásultan csendben marad az, aki ellentmondana, hanem akkor is, ha "összeverekszik" a megszólalóval, mert akkor sincs többé leleplező gondolkodás.)
Reply
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOMA szabadságról Filozófikus alkat Látszólag lélek én kicsi erkölcsi érzékem Bolondok nélkül Szex a lejtőn Átok nem létezik Buta vagy gonosz? Országomat egy pózért Vak Véletlen és Bal Végzet sétálgatnak az úton. Nem bírnak egymással. Más meg nem jut az eszükbe. Utoléri őket a Jó Sors és egy kissé kifulladva figyelmezteti őket. "Ne fáradjatok hiába. Ez az én utam." "Teljesen mindegy." - feleli a másik kettő rezignáltan - "Eddig mindenki a forgalommal szemben haladt." TÉMÁK
All
RAKTÁR
March 2015
|