A gazdálkodás bírálata egy kritikai gazdálkodástudomány feladata volna. A kritikát egy önellentmondásoktól mentes és a lehető legátfogóbb megközelítés szerint megfogalmazott értékend alapján gyakorolhatná. De a gazdálkodás manapság csak hatalomgazdálkodás és a gazdálkodástudomány ennek az eszköze. A közgazdaságtan a hatalomgazdálkodás retorikája a nagy nyilvánosság számára és egy ezoterikus-rejtjelezett kommunikáció a hatalomgazdálkodók között. Hová lett a kritikusság? A tudományok tudományfilozófiailag kevésbé tájékozott szereplői áldatlan és végtelen vitát folytatnak arról, hogy miért csak az epírikus-leíró tudományok igazi tudományok és miért nem valódi tudományok a társadalomtudományok. Ebben a vitában általában háttérbe szorul a természettudományos világképek és módszertani paradigmák valláserkölcsi és politikai tartalma és előítélet-rendszere és csak a társadalomtudományok kultúrális-politikai esendősége kap figyelmet. Az akármilyen társadalomtudomány iránti általános érdeklődésnél is kisebb azonban - és éppen társadalomtudományilag jól adatolhatóan és magyarázhatóan csökkenő - a "kritikusság" iránti érdeklődés, amely "kritikusság" nélkül pedig valóban nem lehet tudományos egy társadalomtudomány. Minden tudomány logikai összefüggéseket ("függvényeket") kutat, de amíg a természettudományok csak az érzetadatok közötti függvényeket vizsgálják, addig a társadalomtudományok az összefüggések összefüggéseit (a "függvények függvényeit") nézik, mégpedig a legátfogóbb összefüggések (az értékfüggvények) szempontjából. Az értékcélok teljesülése szempontjából végrehajtott vizsgálat pedig maga a kritika. Nincs értelme pl. társadalomról, kultúráról vagy gazdaságról beszélni kritikátlanul, illetve nem több az ilyesmi, mint tudománytalan retorika és az adott hatalmi viszonyok megtévesztő ("tárgyilagosnak" hazudott) igazolási kísérlete (apologézise). A gazdálkodás és a gazdálkodástudomány értékelő és politikai jellegét igyekszik a háttérbe rejteni a 19. század végétől a "közgazdaságtudomány" (economics) "semleges" kifejezése és felfogása a marxizmus által elhódított 18. századi "politikai gazdaságtan" (political economy) hangsúlyozott politikusságával szemben. A mára kialakult, tényleges eredmény természetesen összetett és árnyalatokban gazdag, hiszen legalább annyi közgazdász indul ki vagy köt ki politikai szempontoknál, mint ahányan messzire elhírátják maguktól a nyílt politizálást. De még mindig viszonylag sok olyan közgazdász van, aki nem általában a politikai kritikát hibáztatja a maxista gyökerű politikai gazdaságtannál, hanem csak annak a konkrét marxi formáját és tartalmát pl. egy bázisdemokratikus vagy környezetvédő vagy neokonzervatív politikai gazdaságtan javára. A kritikai gazdaságkutatás nem trendi, de még előfordul. Mit csinál, ha nem kritizál? A közgadaságtudomány gyakorlatilag és ténylegesen a kereskedelemben (a pénzforgalomban, a hatalomáramlásban) kifejezhető értékességet vizsgálja. Számon tartja a király országát, házanépét, jószágait, és javaslatokat tesz a gyarapításukra. A közgazdaságtudomány az érzéki-anyagi hatalom áramlását vizsgálja (a tényleges és nem érzéki-nem anyagi hatalom működése nélkül -!?). Nem mellesleg "lekommunikálja" a király kapzsiságát, kiáll az ország és az udvar színe elé és igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy különösebb teendő nincsen, alapvetően helyes irányban és a közös érdek szolgálatában történik minden, az uralkodó a helyzet ura, mindenki menjen szépen haza, szaporodjanak és sokasodjanak. A rendszerkritikát nélkülöző közgazdaságtudomány gyakorlatilag egy olyan "szóvívő", aki kifogásokkal altatja és elegáns sejtésekkel szórakoztatja a nyilvánosságot a katasztrófális egyenlőtlenségek diagnosztizálása és terápiája helyett. A hivatalos közgadaságtudomány "rendszerfüggetlenül és pártsemlegesen" minden királyt engedelmesen kiszolgál. A legperverzebb uralkodók idején, amikor a köznyomorúság miatt már nemcsak szaporodni nem akarnak a jószágok, de a mély depresszióban már gazdálkodni sem bírnak és a hanyatt-homlok menekülés ötletét öklendezik-nyelik-öklendezik, akkor persze már halaszthatatlan, hogy aljas árulásra, váratlan támadásra, a mumusra és/vagy a jetire is hivatkozzon a hűséges szakértő - természetesen szakgyakorlati és szakelméleti következmények nélkül. A hivatalos közgadaságtudomány tulajdonképpen a szakadatlanul áradó tévedések, a kivételes, de annál szenzációsabb találatok és a részletekben mazsolázó, mindent elborító mellébeszélés képét mutatja a nyilvánosságban, de nem tehetné ezt, ha nem volna jelentős társadalmi igény az általa gyártott gyönge minőségű ópiumra és extazira. (Számos erősebb drog is kapható a piacon, pl. más társadalomtudományok laboratóriumaiból...) A ma uralkodó neoliberális ("ortodox" - "szabadversenyes") vagy neokonzervatív ("unortodox" - "szabadverseny-ellenes") közgazdaságtudományi szemléletben a gazdálkodási "hibák" és "paradoxonok" jelentős része egyáltalán nem hiba, csupán számunkra, a hatalomgazdálkodás összefüggéseiből kizárt nyilvánosság számára látszik logikátlannnak (pl. nem profitracionálisnak). Ilyen gazdálkodás pl. a fegyverkezés és a különféle társadalmi kontroll finaszírozása, amelynek során a hatalom az egyik zsebéből a másikba rakja a "pénzét" és járulékos veszteségként feléli a társadalom jövőjét és az elkövetkező generációk szabadságát és termelékenységét. A "hibák" és a "paradoxonok" egy másik része viszont nagyon is valódi és éppen abból fakadnak - a nyers emberi esendőségen túl -, hogy már magába a gazdálkodástudományba logikai-módszertani hibákat épít be a szerepzavar és a hivatásos képmutatás. A hatalomáramlás rejtjelezése közben pl. eltitkolják - nem nézik és nem mutatják - a valódi rendszereket és rendszerfolymatokat, ami gyakran hibás vagy értlemetlen kalkulációkhoz vezet. Átrajzolt és kifelejtett folyamatok A makroökonómia "a különböző országok - nemzetgazdaságok - gazdasági növekedésének és hanyatlásának okait kutatja" (tehát az egyes országok gazdasági értékességét) és nem a globális társadalmi lét rendszerének globális alrendszerében összefonódott emberi gazdálkodást, tehát egy azokban a formákban nem létező rendszerekről beszél a gazdálkodás valós (globális) rendszere és alrendszerei helyett. A makroökonómia az egymástól független, kölcsönösen nem meghatározó gazdaságok önálló egészének az esetleges halmazát és nem létező rendszereit feltételezi hamisan. A makroökonómia a nemzetgazdaságokban lezajló jövedelemszerzést, az elsődleges jövedelemeloszlást, a jövedelemek újraelosztását és a jövedelemáramlás irányítását, tehát az anyagi hatalom áramlási rendszerét vizsgálja. A mikroökonómia "az egyes piacok működését" (tehát az értékesítési lehetőségeket, az anyagi hatalomnak és az anyagi hatalom áramlásának a képzését) vizsgálja. A makroökonómia központi kérdései állítólag a következők:
A tankönyvi verzió szerint, "a gazdasági tevékenység végső célja, hogy az emberek által igényelt termékeket és szolgáltatásokat előállítsák". Ez a meghatározás burkoltan ugyan, de bármilyen igényt célszerűnek, jogosnak és értékesnek állít - ami persze ellentmond a józan észnek és értékelméletileg önmagának is, hiszen a gazdálkodást akadályozó termékek és "szolgáltatások" kigazdálkodása ütközik a végső a céllal és mégis a végső cél szolgálatába sorolja be a mellébeszélés. Állítólag a termékek és a szolgáltatások összkibocsátását mérve lesz a legfontosabb jelzőszám a GDP ("gross domestic product", bruttó hazai termék - egy adott területen, többnyire egy adott országban egy év alatt előállított (és nem csupán a forgalomba hozott!) termékek és szolgáltatások piaci értékének az összege). (Tényleges árakon számolják a nominális GDP-t és infláció nélkül számolják a reális GDP-t.) A gazdasági növekedés nem egyéb a tankönyvek szerint, mint a reál GDP növekedése, ami szerintük egyenlő a "gazdasági teljesítmény" növekedésével és az "életszínvonal" növekedésével. Az "output"-ra (a "kibocsátásra és a kibocsátott áruk árára) koncentráló GDP méréssel ellentétben, a Szovjetunióban kialakított és kizárólag az anyagi termelést figyelő "MPS", illetve az utóbb nemzetközileg kialakított és a szolgáltatásokat is figyelő "SNA" típusú "nemzeti számlavezetés" az "input"-ra koncentrál és a bevételek jövedelemáramlása alapján méri a hatalomáramlást. Nagyjából mindegy, mert mindkét eljárás az anyagi hatalom áramlására koncentrál. Van itt néhány kulcsfogalom és elsődleges mérőszám, de mind közül a GDP a legfontosabb, a legkifejezőbb és szinte az összes további és a "gazdasági fejlődést" jelző szám kiindulópontja. A GDP (bruttó hazai termék): a "gazdaság teljesítménye", az "életszínvonal", az érzéki-anyagi hatalom intenziója, intenzitása, a tranzakciók együttes mértéke, a hatalomgazdálkodás vitalitása, az összhatalom agilitása, és elszántsága, bár csak olyasmit mér, aminek pénzforgalmi következménye van. Olyan tranzakció-mérés amibe a készletezés is beleszámolható és beleszámolandó. (Az új termékek áramlásának a mérése az áruk alapján vagy a költségük alapján.)
A "GDP" nyilvánvalóan (1) nem méri a gazdálkodás számos (hatalmi szempontból differenciálatlanul kezelendő folyamatait, mint pl. a háztartások vagy más nem piaci jellegű, tehát társadalmilag és anyagi hatalmilag elszigetelt, pl. önzetlenségi, karitatív, bűnözői vagy parancsuralmi gazdálkodásokat), (2) méri viszont a haszontalan, buta, káros vagy alibi tevékenység nagyságát is, ha az módosítja a pénz és az anyagi hatalom áramlását, tehát a hatalomtechnikai erő- és kapacitás-megfigyelés szempontjából nem elszigetelt jelenségeket és köze nincs a tényleges éleminőséghez és életszínvonalhoz, csupán a hatalomgazdálkodás (a hatalomáramlás) nagyságát, növekedését, sebességét, gyorsulását (vitalitását, összeszedettségét, stabilitását és hadrafoghatóságát) képes - manipulálhatóan és elmosódottan - jelezni. A GDP-ben értelmezett "fejlődés" közveszélyes politikai célkitűzés. Ettől persze nem kevésbé közveszélyes a GDP-t félresöprő (a hatalomáramlással, hatalomstabilitással és a társadalmi kapacitásokkal nem törődő!) "posztmodern" (eklektikus és bűnözői improvizálásra korlátozott) hatalomgazdálkodás. Várható-e a gazdálkodástudomány és a gazdálkodás megújulása? Az emberiség fiatalodik, mert az átlag életkor globálisan csökken. Éppen a fiatalodó emberiség döntő többségét azonban türelmetlennek és fanatikusnak neveltük. Szelídebb és tájékozottabb fiatalok csak az elöregedő (és "bűnösebb") társadalmakban akadnak egy "mozgalomhoz" elégségesen nagyobb számban, de elenyésző kisebbségben vannak a saját környezetükben és globálisan is. Ázsiai és dél-amerikai fiatalok? Még mindig csak a legkonzervatívabb és legkönyörtelenebb hatalmak és politikai erők koncentrálnak a gyermeknevelés irányítására, a jövő "ellenőrzésére" és "programozására". Hiába a háború, a járvány vagy bármilyen katasztrófa, az emberiség éretlen és alkalmatlan a korábban és a kedvezőbb körülmények között is elérhetetlennek bizonyult megoldásra (a tényleges és egyetemes szolidaritásra). Minden számítás szerint csak a régebbi, primitívebb és a garantáltan zsákutcás válaszokra telik tőle. Fuldoklás közben nem tanulunk meg úszni. Mi értelme akkor a szószaporításnak? Az értékes ügyeket nem azért helyes és szükséges támogatni, mert garantált a siker. Akkor is a jó harc a legjobb lehetőség, ha elbukjuk. Másfelől - nem tudhatjuk - akár csoda is történhet és jobb, ha nem tétlenül várjuk, hanem egy kicsit besegítünk neki. Utoljára, de nem utolsó sorban, a világ, az élet, de még a legsátánibb emberi lény is születetten jó, úgyhogy édemes próbálkozni ennek az értékmagocskának a felébresztésével. Folytassuk egy nem hatalomgazdálkodássá torzuló (nem elidegenülő) gazdálkodás mérlegelésével és kialakításával.
blogika
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Fanyalgás a titok felett Csak nézünk, mint a frank lila gőz... Szociális háló A hatalomgazdálkodás bírálata Szubjektív pénztörténet TÉMÁK:
All
RAKTÁR:
January 2016
|