Véres dulakodás a mentőcsónakban. Az elnök rokonai és üzletfelei vérbenforgó szemekkel, tébolyultan lökdösik kifelé evezőikkel a többieket és pépesre püfölik a csónak peremébe immár kívűlről kapaszkódó, gémberedetett ujjainkat, a piciny gyerkőcökét és a reszketeg öregekét is, válogatás nélkül. Még a cápák is megtorpannak, olyan irgalmatlanul tombol az "újraelosztás". Közben rá kell döbbennünk az alattunk örvénylő halálra és arra, hogy mi itt a csónak körül, mind, akik még internetezni vagyunk képesek, nagyon sok szempontból és egytől-egyig a kiváltságosakhoz és a gazdagokhoz tartozunk. Az igazi halálra ítéltek, az igazán szerencsétlen szegények nem mutatkoznak számunkra sehol és távolról sem észlelhetők a cápák bendőjében vagy a fekete víz felfoghatatlan mélyén. A kormány és kapcsolatrendszere elfárad egy pillanatra és titokzatosan tanakodik, azután kiveti ránk a "szociális hálóját" (kényszermunkába osztanak vagy kihúznak minden létezés és a legalitás listájáról, eltörölnek néhány maradék támogatást és segélyt), katonás összeszokottsággal, pikk-pakk mozgásképtelenné tesznek mindannyiunkat, akik még a hullámok szélén hörpöljük a levegőt. Most úgy vontatja maga után a kötözött sonkaként összepaszírozott, olcsó rabszolga-tömegüket, mint egy befektetőknek odavetett csalétket. Szóval mi vagyunk az egyetlenek, akiknek még esélye van tenni valamit. A gazdagodó szegényedés bolygója Az emberiség összes nyilvántartott vagyona kb. 125 trillió $. Az emberiség szegényebbik 50%-a ennek a vagyonnak csak az 1%-át birtokolja és a világ 1000 leggazdagabb emberének együttes vagyona nagyobb, mint ez az 1%. A világ 10%-a birtokolja a javak 85%-át. A világ 6%-a birtokolja a javak 52%-át. A világ 2%-a birtokolja a javak 51%-át. A leggazdagabb 1% birtokolja a javak 40%-át. Ez nem piramis és nem is felhőkarcoló, hanem űrlift. A világ 125 leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint az összes fejletlen ország éves GDP-je együttesen. A vagyonkülönbségeknél, a gazdagságnál és a szegénységnél is fontosabb és beszédesebb az eljövendő egyenlőtlenségeket meghatározó tendencia, a jövedelemkülönbségek növekedése, az egymástól eltartó gazdagodás és a szegényedés. Ezen belül nem a közös gazdagodás vagy szegényedés számít, mert az nem módosítja az egyenlőtlenségeket, hanem a jövedelem-egyenlőtlenségek növekedése, ami a tőkekoncentrálással együtt - kisebb ingadozásokkal és nem egyenletes eloszlásban - szünet nélkül zajlik a világban. Az egyenlőtlenség az elmúlt 20-25 évben is töretlenül nőtt. A világ leggazdagabb 1%-ának az együttes jövedelme mára eléri a legszegényebb 57% együttes jövedelmét. Globálisan a leginkább gazdagodó 20%-é a világjövedelm 45% és az emberiség legkevésbé gazdagodó 40%-a csupán a világjövedelem 5%-t kapja. A kevesebb mint 50 millió legjobban gazdagodó ember akkora jövedelemhez jut együtt, mint együtt a legszegényebb 2700 millió. 2005-ben a világ három leggazdagabb emberének együttes vagyona nagyobb volt, mint az emberiség legszegényebb 10%-ának együttes vagyona és elérte 47 ország együttes, éves GDP-jét. (Három ember és 47 ország...) Akinek havonta 12,5 millió Ft bevétele van, az már a bolygó legfelső 1%-hoz tartozik a keresete szerint. Akinek havi 1,5 millió Ft-os jövedelme van, az a legfelső 10%-ban tudhatja magát. Havi 50 000 Ft is elég, hogy a Föld gazdagabbik feléhez tartozzunk. Az emberiség 80%-a napi 10 $ (kb. 2500 Ft - havi 75 000 Ft) alatti jövedelemből él. Az emberiség egyharmada napi 1 $ (kb. 250 Ft - havi 7500 Ft) alatti jövedelemből él. 2,2 milliárd gyermek próbál felnőni a Földön, de a gyermekek fele nyomorog. Évente 10 millió gyermek hal meg 5 éves kora előtt. Naponta 22 000 gyermek hal meg a nyomorúság miatt. A fejlődő országok gyermekeinek 28%-a éhezik és alultáplált. 121 millió gyermek semmilyen iskolába sem járhat, úgyhogy 1 milliárd ember teljesen (nem "csak" funkcionálisan) analfabéta. Miről nevezetes Arfika? Bár világszerte nő a várható élettartam, és a jövedelmek is sokfelé emelkednek (pl. az EU-ban), de az életminőség valójában, összességében romlik, mert világszerte "drágul", egyre szennyezettebb és - főként a civilek számára - egyre gyakrabban agresszív, kifejezetten fenyegető, megalapozottan szorongásos az élet. 2,6 milliárd ember nem juthat orvoshoz. Közel 2 milliárd ember maximum 20 liter édesvizet fogyaszt naponta és fejenként. (Az Egyesült Királyságban 150 liter édesvizet fogyasztanak fejenként és abból 50 liter csak a WC öblítés. Az USA-ban fejenként a napi 600 liter édesvíz fogyasztást is elérik.) Az emberiség próbál boldogulni, próbál élhetően hozzáállni, de a döntő többségünk félelemben él. Egymás miatt. A szegényedés-gyorsítás országa Magyarországon havi 66 000 Ft volt a hivatalos szegénységi küszöb 2011-ben. Ezt a vegetálási küszöböt a hatalom találta ki és nem a nép, amelyik még e küszöb felett is garantáltan éhezik, lerongyolódik, elveszíti az otthonát és az eltartottjait (pl. a gyermekeit), lebetegszik, a nem engedett munkára is munkaképtelenné válik és/vagy tevőlegesen vagy tétlenül kriminalizálódik. Kb. olyan egyszerű a magyarországi nyomorúságról tájékozódni, mint a kínai környezetszennyezésről, amivel kapcsolatban még a helyi hivatalok is a külföldi méréseket és forrásokat veszik inkább komolyan. Az állami statisztika talán köszönőviszonyban van a mindefelé tapasztalható realitással? Ugye nem a magyar kormány cserélte le a bizalmi emberére a központi statisztikusok szakamai igazgatását és nem a magyar statisztikai hivatal késlekedik szegénységi adatokat közölni, legfeljebb csak a független adatközlések után? Ugye nem a magyar hatalom számolja úgy a hazai munkanélküliséget, hogy nem számolja sem a külföldre tántorgottakat, sem a közmunkára várakozókat, sem a nemes egyszerűséggel a nyilvántartásból kidobott, tartósan munkanélkülieket? Napjainkban kb. 3 millió 290 ezer (33,2%) magyar kevesebb, mint 65 000 Ft-ból él havonta (Eurostat). Ez még a komolytalannak látszó és hivatalos magyar szegénységi küszöböt is alúlmúlja és az aktuális árfolyamon még a globális szegénységi küszöbtől is elmarad 15%-al (kb. 8,5 $ naponta a 10 $-hoz képest). Ha az egyébként közös, EU-s középbérhez viszonyítjuk, akkor a magyarok 95%-a küzd a szegénységgel. (A maffiaállamot kivéve mindenki?) Ahogyan a link mögött a legutóbb hivatkozott cikk írja, 2008 óta félmillióan, csupán a legutóbbi egy évben százezren zuhantak a szegénységbe Magyarországon. Közel félmillióan élnek mélyszegénységben. A középbér még a csillagászati mértékű kormányzati csúcsbérek terjedése és növekedése ellenére is csökkent országosan. A krumpli luxus cikk lett és már egyetlen gyerek vállalása is 40%-al veti vissza a megélhetést. Minden harmadik gyermekes háztartás szegény, de a gyermektelen háztartások küzül "csak" minden negyedik küzd a vegetálással. Az egyszülős háztartások közel kétharmada szegény. Hogy reagál erre a kormány? A KSH "relatív" szegénységet hangsúlyoz és kedvezőbb adatokat publikál (pl. 31,1 % a relatív szegény - 3 millió 44 ezer fő). "Megszűnik a rendszeres szociális segély, a lakásfenntartási és az óvodáztatási támogatás, és nem lesz méltányossági közgyógyellátás sem. (...) Riasztó tendenciák rajzolódnak ki: az évente születő 90 ezer gyerekből 14–18 éves korukra 15-20 ezer elvész a társadalom, a munka, a közösség számára. A szegénység, a környezeti hatások determinálják őket, hogy félanalfabétán, szakképzettség és piacképesség nélkül, tele keserűséggel és reménytelenséggel lépjenek ki az iskolából az „életbe”." (Ferge Zsuzsa) A legutóbbi tíz év alatt - tehát nemcsak a FIDESZ-KDNP-vel kezdődően! - nagyjából 5%-al szélesedtek és mélyültek a társadalmi szakadékok, ugyanakkor a grafikonokon jól látható, hogy éppen 2010-től kiugróan romlik a helyzet. Az elmúlt 5 év alatt 32%-al nőtt az éhező családok száma. Az elmúlt 4 év alatt két és félszeresére nőtt az éhezők száma. A 7 évesnél kisebb magyar gyerekek 42,4 %-a nyomorog. A luxus pazarlásban tobzódó maffiaállam vigyorogva vagy unottan szól hátra, hogy csak azért nem esznek, mert nincs hozzá kedvük. A szakemberek szerint kb. 60 milliárd-ból megoldható lenne a gyermekéhezés Magyarországon, de inkább 64 milliárd megy 2015-ben stadionokra és 75 milliárd egy új múzeumi negyedre (egészen pontosan a megbízott cégtulajdonosok zsebébe és megadóztatva vissza a kormány zsebébe). A "köpcös" kaszinómonopóliumának adókedvezménye: 7 milliárd Ft (ami a hivatalosan is vegetáló magyarokra vetítve fejenként és naponta 6 Ft "kaszinó-támogatás"). A tömeges szegénység és elszegényítés a történelem egyik legaljasabb összeesküvése, amit a munkanélküliséggel kapcsolatos viszonya leplez le a legvilágosabban. A munkanélküliség lényege, hogy a társadalom kozmetikázottan is két számjegyű százalékban munkanélküli tömege úgy haldoklik, hogy a kiváltságaikra és a hatalmukra féltékeny tehetősebbek nem engedik dolgozni, tanulni és fejlődni a munkájuktól és az eszközöktől megfosztott társaikat, hanem inkább gyűjtögetik, pazarolják a javak döntő többségét, de nem adnak esélyt a szükséges munkahelyek létrehozására és ezzel a honfitársaik öngondoskodását és önellátását is megakadályozzák, nemhogy a közös gyarapodást és fellendülést. A jövedelmi szakadékok növekedése, a munkanélküliség és a szegénység az elnyomás alapvető formája és szánt szándékkal létrehozott, mesterséges tragédia, egy nyílt háború a honfitársak ellen. A szegénységnek gyermek arca van. A kizsákmányoláshoz és a marxi osztályharc kritikájához A kizsákmányolás legelszántabb elemzője, a 19. századi Karl Marx jól látta, hogy a kapitalizmusban szisztémásan növekszik az egyenlőtlenség. A 21. századi Thomas Piketty-nek is igaza volt, amikor visszatért oda, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek a jövedelem-egyenlőtlenségek növekedése miatt súlyosbodnak, amit csak tudatos ellenintézkedésekkel lehet korlátozni vagy elkerülni. Egyikük sem látta azonban, hogy az egyenlőtlenségek durvulása nem a kapitalizmus, hanem általában a hatalmi harc szükségszerű velejárója és nem véletlenül van így, hanem össztársadalmi és kölcsönös parazitizmusból és szándékos önzésből. Nem értik pl., hogy nem a tőkés (pláne a "tőke") és a munkás (pláne a "muka") antagonisztikus ellentéte és ellenérdekeltsége miatt növeli az uralkodó osztály az igazságtalanságot fokozó jövedelem-egyenlőtlenségeket, hanem már a tőkés osztályon belüli, gyilkos konkurencia harc miatt. Az egyenlőtlenségi társadalmakban paradox módon mindeki jobban érzékeli a közeli/közvetlen konkurenciát, mint a távolabbi/közvetett ellenségeket, hiába sokkal veszélyesebbek az utóbbiak. Meggondolatlan, spontán reakcióikban a tőkés a másik tőkés, a munkás a másik munkás és a nincstelen a másik nincstelen konkurenciáját érzi a legnagyobb (mert közvetlen) fenyegetésnek. A jövedelemegyenlőtlenség növekedésének, az oda vezető döntéseknek a motorja (motivációja) nem valamilyen (meg sem szervezett) osztályharc és osztályszorongás, hanem a mindennapos és nagyon is valóságos élet-halál-hatalmi harc a saját környezetünkben. A kizsákmányolás nem a kapitalizmus és főleg nem a tőke (a felhalmozott munkafeltételek, a felhalmozott munka) specialitása. A kizsákmányolás nem gazdasági összefüggés, hanem politikai. Nem egy politikai céloktól független gazdasági tevékenység (pl. egy kapitalista vállalkozás) automatikus következménye, hanem szándékos és tudatos jövedelem-elosztás és politikai önzés, az elnyomás és a hatalmi harc egyik legfontosabb eszköze. A kizsákmányolás a jövedelmek (és ezen keresztül a vagyonok és a politikai lehetőségek) egyenlőtlenségének a növelése és erőszak. Az egyenlőtlenségi társadalom hatalmi rendszere a kölcsönös parazitizmus tápláléklánca, mindenki harca mindeki ellen, főképpen az erősebb harca a gyengébb ellen és legfőképpen mindeki harca a leggyengébbek ellen. Az egyenlőtlenségi társadalom nem osztálymegosztottság és osztályellentét, hanem koronként különbözőképpen éles, de mindenképpen totális megosztottság és totális ellentétesség minden individualitás között. Az egyenlőtlenségi társadalom világszerte egyeduralkodó rendszere egy értékszemléleti elfajulásnak köszönhető, valamint egy abból következő, befejezhetetlen piramis-játék halálos csapdájának, amit kifakult egyszerűséggel hatalmi harcnak is neveznek. A hatalmi harc egyenlőtlenségi viszonyai között a hatalom szükségszerű és pánikszerű öngyarapítássá fajul és ezért (még a hatalommegosztó hatalmak esetében is) a hatalmi harc teljes univerzumán belül szüntelenül koncentrálódik. A hatalmi harc önmagába gravitál, mint egy fekete lyuk. A társadalmi egyenlőtlenségek rendszerében a társadalmi kasztosodás, szétszakadozás és leszakadozás az átmenetileg szándékolt kitérők ellenére is hatványozottan növekszik. A társadalmi egyenlőtlenségek minden lehetséges formában akkumulálódnak. A kizsákmányolás ennek az elfajulásnak az aljas bebiztosítása. Értékképzés, jövedelem, munka és tőke A hatalmi harc a hatalmi érdekre korlátozza az "értékességet" és annyit ér minden, amennyi további hatalomnövekedést lehetővé tesz. A nagyobb hatalom hatékonyabban növeli a hatalmat, ezért már a puszta léte "értékesebb" és jövedelmezőbb mint a kisebb hatalomé. A hatalomnövekedés ritkább, kivételesebb, kiváltságosabb és monopolizáltabb előfeltételei "értékesebbek", ezért a magasabb hatalom azért is "értékesebb" és jövedelmezőbb, mert ritkább. A hatalmi harc egyenlőtlenségi rendszerében a jövedelmezőségek egyenlőtlenségei is akkumulálódnak. A szegénység azért nő, amiért nő az alávetettség és a hatalomkoncentrálás. A kizsákmányoláshoz hasonlóan a szegénység is mesterséges és szándékos eszköze az elnyomásnak és az elidegenült folyamatokban spontán elmélyül a hatalmi harc személytelen logikája szerint. A hatalmi harc egy nulla összegű játék, amelyben annyit nyer a "nyertes", amennyit veszít a "vesztes" és mindezt időben egy mértani haladvány szerint, azaz exponenciálisan. A társadalmi kasztok és a közéjük ékelt szakadékok szélesítése és mélyítése, vagyis a szándékolt és tömeges elszegényedést kikényszerítő kizsákmányolás elkerülhetetlen a hatalmi harcban. A szegényedés csak átmenetileg lassul, áll vagy fordul gazdagodásba, amikor az uralkodó osztály egy addig szegényített társadalmi csoport közreműködésével növeli a hatalmát és ezért mindaddig megfizeti azt, amíg a hatalma nő. Elvileg a szegények gazdagítása is gazdagítja a gazdagokat, de ez csak valamilyen közös ellenséggel (egy vesztessel) szemben merészelt hatalomnövelési taktika, és csak addig működik, amíg a szegényítettek adott csoportja nem csökkenti a főhatalmat, amíg továbbra is távolodik és semmiképpen sem közeledik az uralkodó osztályhoz, amíg nem teremt tényleges konkurenciát és nem jelent kihívást. (Ahogyan a szállóige mondja: "Ha a választások bármit is változtatnának a lényegen, már régen betiltották volna.") x A hagyományos marxi elképzelés szerint a tőke és a munka ellentétes viszonyban vannak (matematikailag kifejezve fordítottan arányosak, pl. az összegük vagy a szorzatuk állandó és a közös műveletükben egymás komplementerei), a játszmájuk összege zérus, annyit nyer az egyik, amennyit veszít a másik és a közös jövedelmet csak egymás rovására oszthatják el. (A munka és a tőke ellentétes viszonyát Marx a munkás és a tőkés "antagonisztikus" viszonyának analógiája szerint értelmezi.) Marx elképzelésével (és értékfelfogásával) ellentétben, a valóságban tőke és a munka nem ellentétek és nem komplementerek, hanem analógiák, nem a szorzatuk állandó, hanem a hányadosuk, vagyis egyenesen arányosak egymással, együtt hajlanak rosszra és jóra, értékességre és értéktelenségre, együtt erősödnek vagy gyengülnek, mindkettő lehet progresszív és degeneratív, ráadásul mindig együtt és egyszerre azok. Amennyiben a tőke jövedelmezősége mégis egyre jobban eltér a munka jövedelmezőségétől (pl. a kapitalizmusban), az kizárólag annak köszönhető, hogy a tőkés a tőke kiváltságával és monopóliumával ki tudja kényszeríteni a munkaerő nem-akkumulatív (lineáris, számtani) jövedelmezőségével szemben a tőke akkumulatív (exponenciális, mértani) jövedelmezőséggel érvényesüljön, vagyis megbízhatóan mélyüljenek a kapitalizmus társadalmi szakadékai. [A tőkék jövedelmezősége önmagában problémás. Lásd később.] Önmagában a tőkének, mint munkafeltételnek egyáltalán nincs és nem is lehet "osztályjellege" (előre meghatározott szerepe a hatalmi harcban), különben meg kellene semmisíteni ahelyett, hogy pl. a proletárdiktatúra kezelésébe veszik. . . Marx nem vette észre, hogy a tőkének is van munkaerő-tartalma és a munkaerőnek is van tőke-tartalma. Azt hitte, hogy kapitalista befektetés a tőke egyetlen formája (nem számolt pl. a tudás vagy a kapcsolatrendszer tőke funkciójával, sem a humán tőke más megjelenéseivel), és így fel sem merülhetett benne az sem, hogy a különféle tőkék közös lényege nem a szűken értelmezett befektetési mozzanat, hanem egy tágabban értelmezett munkafeltétel jelleg, a korábban kidolgozott és felhalmozódott munkafeltételek sokfélesége, a munka fejlődésének kiinduló alapja, ami nélkül minden munkát egészen a munkafejlődés legelejéről kellene kezdeni. Marx azt hitte, hogy kizárólag a közvetlen munkából fakad érték, de elhanyagolta a közvetett munka (a munkafeltételek) értékteremtő közreműködését és egyáltalán nem is az értékekről beszélt. Piketty sem tudja, hogy miből fakad az egyenlőtlenség, de abban neki is igaza van, hogy a növekvő egyenlőtlenségek (és pl. a növekvő gazdasági és kultúrális egyenlőtlenségek) közegében a szabadság egyenlősége (tehát a politikai szabadság) nem lehetséges. Bár a tőkének van munkatartalma és a munkának van tőketartalma, a jövedelmezőségüket nem valamilyen immanens gazdasági függvény határozza meg (egyáltalán nincs politikai/hatalmi harc mentes, "immanens" gazdasági viszony), hanem a hatalmi harc társadalmi függvénye, ami szerint csak akkor nem növekszik valakinek a leszakadozása, ha befogadták valaki más kizsákmányolásába. Különféle tőkék vannak, de egytől-egyig munkafeltételek és valamilyen korábban elvégzett munka eredményei, egy következő munka kedvező, többnyire nélkülözhetetlen körülményei. A tőke gyakorlatilag felhalmozott-várakozó, folytatható (!) munka. Tőke nélkül nincs munkafolytatás, nincs munkafejlődés és egyáltalán nincs fejlődés és fejlett-munka, csak a totális újrakezdés, ha még egyáltalán lehetséges. Tőke minden munkához használható és munkának köszönhető fejlettségi körülmény, ami lehet a tudástól és a társadalmi kapcsolatoktól a nyelv fejlettségén át a különféle eszközökig, infrastruktúráig és tudással kiaknázhatóvá tett (elérhetővé lett) természeti körülményig bármi. A tőkéhez, mint felhalmozott munkafejlődéshez úgy viszonylik a szándékolt munka, mint sík a testhez, a tőke értékessége (és a benne felhalmozott fejlődés) sokkal nagyobb és pótolhatatlanabb, mint az egyébként szintén nélkülözhetetlen aktuális munkafolyamat. A tőkének és a munkának (és a jövedelmezőségeiknek) semmi dolga egymással, illetve nem egymással van dolguk, hanem az elfajult vagy igazságos jövedelmezőséggel. Nem ők határozzák meg a jövedelmezőségüket, hanem a hatalmi harc célrendszere és a kiváltságok eszközrendszere, a monopóliumok lehetősége. Ha egyáltalán kialakítható/megszerezhető egy megkerülhetetlen monopólium és az közvetlenül jövedelem forrása is, akkor az már önmagában zsarolás. Lényegében mindegy, hogy melyik rendszerben melyik monopóliumot hangsúlyozzák, mint tőkét. A klasszikus kapitalizmusban a munkaerő vásárlására fordítható pénzt hangsúlyozták, de hangsúlyozhatják később a tudás és a kapcsolatrendszer tőkejellegét is. Az elszegényítő elnyomás és az igazságtalan jövedelem átcsoportosítás nem magából a monopolizált munkafeltételből fakad, hanem általában a monopolizálásból. Még az sem igaz, amit Piketty ír, hogy a munkajövedelmezőséget meghaladó tőkejövedelmezőség önmagában igazságtalan volna, mert a tőkejövedelmek korlátlanul növekedő arányához, az összes jövedelmek belső, a tőkejövedelmek javára eltorzuló aránytalanságaihoz vezetne. Nem a tőke és a munka jövedelmezősége közötti aránytalanság játszik, hanem a különféle (pl. a tőkések és a munkások által birtokolt) tőkék és/vagy a különféle (pl. a tőkések és a munkások által végzett) munkák közötti aránytalanságok és azok növekedése. A tőke kritikusabb (nehezebben vagy sehogyan sem pótolható) előfeltétéle és alapja a munkának, mint maga a tőkét kiaknázó cselekvés. A tőke voltaképpen munkák összekapcsolása és a közvetlen munka "négyzete". Ezért a tőke (mint közvetett munka) értékessége és jövedelmezősége természetes módon sokkal nagyobb, mint a közvetlen munka értékessége és jövedelmezősége. A tőke időben exponenciálisan növekvő jelentősége (minél előrébb tartunk a fejlődésben és minél bonyolultabb munkára készülünk, annál nagyobb az előzmények és az előfelételek jelentősége) szükségszerűen egyre nagyobb, mint az aktuális munkavégzés lineárisan növekvő jelentősége. Csakhogy mindebből nem az következik, hogy a hagyományosan munkerőként nem számított tőkés értékesebb mint a hagyományosan tőkésként nem számított munkaerő, hanem az, hogy az együttműködésben érintettek valódi jövedelemaránya valójában változatlan, mert minden tőke (és minden munka) - egyébként csak önkényesen számszerűsíthető - értékessége arányosan együtt változik. És ha túléljük a gyermekkort... Egyenlőtlenség A hatalmi harc világszerte spontán természetességgel vezet a kasztosodáshoz (a társadalmi szkadékok és egyenlőtlenségek növekedéséhez), a relatív szegényedéshez. Nem az abszolút szegénység a legrosszabb és nem is a vagyoncsökkenésből vagy a jövedelemcsökkenésből fakadó (önmagában nem fenyegető jellegű) fogyasztás-csökkenés, hanem az a relatív szegényedés, amit a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése okoz. A vagyonkülönbség a hatalomból származik, viszont táplálja a hatalmat és kifejezi azt. A vagyon minden formája tulajdonképpen felhalmozott hatalom és egyenlőtlenség, olyan teljesítmény-tartalék, ami a mértéke szerint teszi függetlenné a sikerességünket a további teljesítményünktől. A hatalmi harcban azonban a vagyonkülönbségnél is fontosabb és kifejezőbb a vagyonváltozás, a szegényedés/gazdagodás tendenciája. De még ennél a vagyonváltozásnál is fontosabb a vagyonváltozások egyenlőtlensége, ami a valódi egyenlőtlenségeket okozza, a társadalmi szétszakadozást és leszakadozást. (Ugyanez a fontossági sorrend igaz a jövedelemre, jövedelemváltozásra és a jövedelemegyenlőtlenségek növekedésére.) Az egyenlőtlenségek növekedése (a relatív elszegényedés) növeli a társadalmi kockázatot és szorongást, a társadalmi szolidaritás gyengüléséből fakad és viszont gyengíti a társadalmi szolidaritást (öngerjesztő bizalmatlansághoz, bizalmi válsághoz vezet), fokozza a hatalmi harcot és az egyenlőtlenségek növelését. Az egyenlőtlenségek növekedése meggyengíti a társadalmat és a szociális hálót, amelynek legfontosabb alkotóelemei közé tartozik a szolidaritás és az alsóbb osztályok magasabb életszínvonala. Több esélyt tartogat, könnyebb feltápászkodni és kevésbé veszélyes a gazdagabb szegények közé lecsúszni, mint a korlátlanul zuhanó és szegényedő szegények közé. A jövedelemeloszlási különbségek növekedése a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. Az egyenlőtlenség önmagában elkerülhetetlen, sőt az esetleges halmozódásuk is indokolható, de az öngerjesztő, rendszeres és lényegében korlátlan (de mindenképpen módosíthatatlan "rangsort" és hiererchiát garantáló) akkumulálásuk már semmiképpen. A minőség (az értékek) megközelítésének nincs humánosabb motivációja, mint a versengés és nem lehet igazságosabban kiválasztani a rátermettséget és a legalkalmasabbat sem. A verseny megszüntetése nem eredményez igazságosságot, hanem ellenkezőleg, brutális igazságtalanságot (önkényt, elfogultságot) és kontraszelekciót hoz minden kiválasztásnál és elkerülhetetlen összemérésben. A társadalmi igazságosság kulcsa a versengés sportszerűsége, ami egy speciális (verseny-osztályokra tagolt) egyenlőség eszméjén áll vagy bukik. Amennyire közös (egyetemes) érdek az érték, annyira közös (egyetemes) érdek a társadalmi minősítések alapjául vett sportszerű társadalmi versengés, illetve azon belül a tényleges társadalmi egyenlőség és szolidaritás. Szabadság és testvériség A szegénység: szabadságvesztés. Az elszegényítő és szegregáló gazdálkodás: elnyomás és szabadságfosztás. A társadalmi szolidaritás és a "szociális háló" logikája összetettebb, mint általában hiszik és főleg nem pénzkérdés. A "társadalmi szolidaritás" csupán egy hazug, "leereszkedő kegyesség" vagy "szervilis imádat" a társadalmi mobilitás, az esélyek és a politikai szabadság egyenlősége nélkül pl. egy kasztrendszerben. A politikai szabadság tényleges egyenlősége nélkül, a magasan hierarchizált hatalmi harcban minden "társadalmi gondoskodás" az álcázott elnyomás vagy a korrupció és a sunyi érvényesülés tudatos vagy tudattalan eszköze. Ezért látják rosszul a liberalizmus szabadság-mániáját nem becsülő szocialisták, hogy első a segélyezés, azután majd vacakolhatunk a jogállamisággal. A szabadság az első és mindennek a kezdete. Politikai szabadság mentességei és lehetőségei nélkül még a valódi (belső és pozitív) szabadság kiküzdésére is elhanyagolható az esélye a léleknek. Egyfelől bizonyos, hogy azonnal gyorssegélyt kell adunk a legsúlyosabban elnyomottaknak, másfelől a rendszerváltó társadalmi szolidaritásnak mégis a politikai szabadságra kell koncentrálnia elsősorban, előbb, mint a segélyezési rendszerek kialakítására. A társadalmi egyenlőség, a társadalmi szolidaritás és a szociális háló első és legfontosabb eleme a politikai szabadság egyenlősége, a tényleges esélyegyenlőség megnyitása. Másfelől egyáltalán nem értik a liberálisok, hogy a politikai (tényleges) szabadság nem áll meg szilárdan pl. gazdaságilag kiforgatható jogegyenlőség és jogbiztonság egyszál lábán, hanem pl. a gazdasági esélyegyenlőség is a politikai esélyegyenlőség szerves része (a művelődési, tanulmányi, tájékozódási és tömegkommunikációs esélyegyenlőségről nem is beszélve). A liberális mozgalmak többnyire súlyosan alábecsülik a szocialista mozgalmak érzékenységét a gazdasági (és tevőleges, gyakorlati és egzisztenciális) esélyegyenlőség iránt. Még a szabadságot és a sportszerűséget progresszíven követelők sincsenek mindig tisztában azzal, hogy a szabadság és a sportszerűség a testvériségben, tényleges szolidaritásban és egyenlőségben bontakozik ki, hogy még elméletileg is hiányos a gazdasági esélyegyenlőség kidolgozottsága nélkül. Ha nem esünk bele a machiavellizmusra és akár a nyílt tekintélyuralmi megoldásokra is hajlamos (a jogállamiságot nem eléggé féltő) szocializmus hiábájába, de nem esünk bele a machiavellizmusra és akár a burkolt tekintélyuralmi megoldásokra is hajlamos (a szolidaritással szemben komolytalan és felelőtlen) liberalizmus hibájába, akkor nem a jövedelem-egyenlőtlenségeket, hanem a sportszerűtlen jövedelem-egyenlőtlenségeket kell kiküszöbölnünk. A sportszerűen kialakított jövedelemegyenlőtlenségek nélkül kontraszelektíven és kontraproduktívan osztjuk el magunk között a kapacitásainkat. Nem a sportszerűen kialakított jövedelemegyenlőtlenség a baj, hanem a jogos jövedelemegyenlőtlenségek eltorzítása és a növekedése/csökkentése. Magántulajdon, kiváltság, monopólium Az egyenlőtlenségi társadalom parazita világában a kaland-függőket kivéve mindenki menekül a hatalmi harcban kényszerű, szorongató versengés elől és különféle biztosítékokkal igyekszik "lejátszottá" tenni a győzelmeit, amennyire csak lehet egyszer és mindenkorra. Mindeki igyekszik az aktuális teljesítményétől függetleníteni a versengést (!), az aktuális teljesítményétől függetlenül garantálni magának a lehető legkedvezőbb pozíciót az egyenlőtlenségben, a legjobb jövedelmet és jövedelemnövekedést. Mindenki igyekszik az elért legnagyobb sikereihez rögzíteni a sikerességét. Ezt a célt szolgálják a kizárólagos jogok, a kiváltságok és a monopóliumok halmozása, amelyeknek legelterjedtebb formája a magántulajdonban garantált kiváltságok gyűjtögetése. Túl azon, hogy az egyenlőtlenségeknek meghatározóbb tényezője a jövedelem, mint a vagyon, azért a vagyon (a kisajátított jogok és javak) egyenlőtlensége is alkalmas "lejátszottá" tenni a versengést, különösen az egyenlőtlenségek növekedése. De nemcsak a jövedelemkülönbségek, hanem a vagyonkülönbségek mértéke is meghatározható volna sportszerűen. A "klasszikus" egyenlősítő megoldás a magántulajdonban (kiváltságokban) akkumulálódó különbségek "eltörlése" (sajnos inkább átjátszása) pl. kisajátítással és újraelosztással. Az értékek és a sportszerű társadalmi versengés helyett a társadalmi versengés megbénítását és egyfajta véd- és dacszövetség közösnek gondolt harci különítményének a közös különérdekét és önzését választjuk valamilyen közös ellenséggel szemben (tehát a sportszerű versengés helyett pl. a személyes ismeretséget, a személy iránti lojalitást és a személyi kultuszt). Nem csoda, hogy a "klasszikus" egyenlősítő megoldás a különféle tulajdonformák (kiváltságok) mértékén rágódik, pedig az elkerülhetetlen kiváltságok kezelésére és jövedelmezőségére, többek között a teljesítménnyel szembefordított monopóliumok jövedelmezőségére kellene átfogó választ adnia. Ha valóban sportszerűek szeretnénk lenni, egyáltalán nem számít, hogy hol a határ pl. a személyi tulajdon, a magántulajdon és a bármilyen közösségi tulajdon között, főleg ahhoz képest, hogy jogos jövedelem csak teljesítményből vagy rászorultságból származhatna. A kiváltságok spontán módon is folyamatosan létrejönnek (pl. az ügyesség vagy a tudás mint tőke), de annak kellene tekinteni ami, szerzeménynek és jövedelemnek, nem pedig egy újabb jövedelem alapjának és így tovább a végtelen jövedelem-halmozásig. A munkateljesítmény és a rászorultság (a súlyos korlátozottság, a "negatív jövedelem") jövedelemforrás, de a pozitív jövedelem egyik formája sem jogosan újabb pozitív jövedelem forrása közvetlenül. Tehát a tőke egyik formája sem lehet közvetlen jövedelem-forrás, kivéve a tőke munkaerő-tartalmát és munkavégzését. (A különféle tőkéket nem a közvetlen jövedelmezőséggel - a munkán keresztül mindegyik jövedelmező közvetve -, hanem az igazságos korlátozások lehetőségével kellene "tevékenységre" ösztönözni.) Csak látszólag szófacsarás a tőke munkavégzését megfizetni a tőke helyett (és nem megfizetni a munkában a munkaerő tőketartalmát). Valójában a tényleges teljesítmény megfizetésére (és nem az "ígéretességek" megfizetésére) kellene irányulnia a jövedelmezőség igényének. A tőke és a munka (mint munkaerő) nem a mennyiség, hanem a minőség (a közreműködés, az elősegített teljesítmény) szerint jogosult jövedelmezőségre, vagyis a teljesítmény után kapott osztalékra. Egy idálisabbnak tekinthető vegyes gazdaságban az osztalékok igazságos arányát a különféle (piaci vagy közösségi vagy szakmai) alkudozások határozhatnák meg esetről esetre, azzal a zsarolást kiküszöbölő megszorítással, hogy minél inkább tőke jellegű és monopólium valami, annál kevésbé jár utána jövedelem közvetlenül. Szociális háló A szociális háló nem csak az öngondoskodásra képtelenek társadalmi megsegítése és gondozása, hanem az egész társadalom szociális biztonsága és a kölcsönös szolidaritás össztársadalmi rendszere. Nem hiányozhat belőle az átmeneti vagy tartós segélyek, támogatások és pl. a pozitív diszkriminációk rendszere, de elsősorban a társadalmi igazságosság és a társadalmi emelkedés lehetőségében és kikényszerítésében testesül meg. A szociális háló nem egy embertelen, egyenlőtlenségi társadalom fájdalomcsillapítása és a vegetálás elősegítése, hanem az igazságtalanságok megszüntetése. A szociális háló voltaképpen az értékvágy és az értékkövetés (a szabadság, az egyenlőség és a testvériség) szociális hálózata és kapcsolatrendszere, továbbá a legszegényebbek gazdagsága, a sportszerűen kialakított jövedelemkülönbségek állandósága, a teljesítménnyel arányos gyarapodás és a sportszerűen elért vagyonkülönbségek világa, amelyben a jövedelem és a vagyon elsősorban a másértvaló gondoskodás előfeltétele. x x Az alábbi nyamvadt Mikulás-csomaggal törték be a menhely ablakát a földönkívüliek: [Használati utasítás: Ha elkeveredik vagy összekeveredik, akkor összeomlik. A későbbi nem működik a korábbi nélkül.]
blogika
8 Comments
KerekesZs
17/1/2016 22:07:31
A tőke nem erőforrás kedves blogika, hanem egy társadalmi viszony, nevezetesen a az erőforrásokhoz/termelőerőkhöz/termelőeszközökhöz fűződő tulajdonviszony.
Reply
blogika
17/1/2016 22:08:34
Vicces lenne, ha úgy érvelnénk, mint az óvodában, hogy "DE NEM", "DE IGEN", "DE NEM". Ezért inkább: a viszonyok is erőforrások, sőt tulajdonképpen minden viszony és erőforrás a maga módján (pl. a tőke is). És a "bunkó" vagy bármilyen más eszköz, mint "fegyver", nem a politikán kívűl van, hanem belül, mert a fegyverhasználat bizony politika is. A politika, se a diplomácia nem képes véget érni - főleg nem az erőszak alkalmazásánál, ami elkeserítően jellemzi - állandó és egyetemes kontextusa (oldala) a közösségi életnek. Az atombomba is dilomácia és persze politika is. Ha tetszés szerint kicsipegetünk dolgokat a politikából, akkor garantáltan félreértjük a természetét.
Reply
KerekesZs
17/1/2016 22:13:16
Blogika, persze, és lehet, hogy csak én értettem félre, de csak azt gondoltam volna tisztázni, hogy a tulajdon- hatalom párosból melyik a cél és melyik az eszköz..
blogika
17/1/2016 22:13:49
Természetesen mindkét kérdés fontos és köszönöm.
Reply
Geo
17/1/2016 22:09:17
Hát, ez nem egy blog.
Reply
blogika
17/1/2016 22:12:21
Még mindig tudni vélem a helyem és számomra is világos, hogy ez a bejegyzés nagyon messze van a szakcikktől (pl. az apparátusa és egyáltalán a műfaja és a "hatáselemei" miatt).
Reply
Geo
17/1/2016 22:15:09
A hatalom, mint megközelítés szerintem nagyon jó és használható - ugyanakkor rámutat a megoldásra: ugyanis a hatalom korlátozható, megosztható, ellenőrizhető. Ez nem könnyű, s főleg nem magától értetődő. De ha a "kisember" nem aszerint rángatja a nyugdíjalapba betett pénzecskéjét, hogy az a legmagasabb profitot termelje máról holnapra; ha a választó nem csak a politikusok ígérgetéseire figyel, hanem a hosszú távú fenntarthatóságra (gazdaság, környezet, társadalom) - akkor erre adja a mandátumát, ezt kéri számon; ha eljut oda, hogy az értéket - persze, egy bizonyos szint felett - nem pénzben mérik - akkor az ezt hirdető és megvalósítani kész pártokat és mozgalmakat támogatja.
Reply
blogika
17/1/2016 22:15:31
Megoldaná a problémát, ha a "kisember" körültekintően politizálna? Igen. Teljességgel hiányozna az a probléma, amit ezzel szerettünk volna megoldani.
Reply
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Fanyalgás a titok felett Csak nézünk, mint a frank lila gőz... Szociális háló A hatalomgazdálkodás bírálata Szubjektív pénztörténet TÉMÁK:
All
RAKTÁR:
January 2016
|