Fejlődés egy tekintélyuralmi rendszerben? Ilyen viszony nincs. vicc: - Merre tart a fejlődés? - A fejlődés nehézségeitől a nehézségek fejlődéséig... Ha megvizsgáljuk az elképzelésünket a fejlődésről, akkor a legfontosabb elképzelésünket vizsgáljuk meg. A fejlődés ad értelmet a világunknak, az életünknek, a halálunknak, minden viszonyunknak és kapcsolatunknak, még az istenekről kialakult elképzelésünknek is. Valószínűleg kötetekre és megabájtokra terjedne egy lelkiismeretes áttekintése. Csakhogy most a fejlődés-probléma egyetlen részletéről, az elidegenedésbe fajuló és abban eltorzuló fejlődés abszurditásáról van itt szó, a könnyelmű blogokhoz méltó hányavetiséggel és gyorsasággal. Jó hanyatlás - rossz hanyatlás A fejlődéssel kapcsolatban a hanyatlás és a halál értelmezése látszik a legtermékenyebb (hátulról mellbe, kontrasztból indirekt) megközelítésnek. Amennyiben egy "valami fejlettebb" és maga a fejlődés is szükségszerűen egy megújulás, annyiban egy tagadása, elmúlása, hanyatlása és a halála is valami "fejletlenebbnek". A fejlődés egészen biztosan szekventált, generációkban és tagadásokban tagolt változás. Mivel csak az létezik elkülöníthetően önmagában is, ami és amennyire egyáltalán elkülöníti önmagát (vagyis ami egy önszabályozásában valamennyire önálló, tehát valamilyen rendszer), ezért csak rendszerek és önszabályozások fejlődéséről beszélhetünk egyáltalán. A töretlen fejlődésnek azonban szükségszerű szakasza az olyan önfelszámolás és félreállás is, amivel a "fejlődő" rendszer gyakorlatilag utat enged az önmaga/utóda fejlettebb verziójának és generációjának. Az egészséges hanyatlást (a kiöregedést) az különbözteti meg beteg hanyatlástól (elfajulástól, elidegenedéstől), hogy közvetlenül elősegíti a fejlettebb verzió kibontakozását avagy hátráltatja és gátolja azt. Az elfajulások lényege a megújulások elfajulása, a korcsosodás, amikor egy rendszer egy magánál fejletlenebb (pl. kevésbé önfejlesztő, kevésbé autonóm, kevésbé összetett, kevésbé rugalmas, kevésbé érzékeny, kevésbé együttműködő) verzióra (generációra) váltja le önmagát, illetve ilyen fejletlenebb rendszer kialakulását segíti elő. Például az élőlény esetében a gének másolásban és javításában következhet be ilyen és akár rosszindulatú daganatokhoz is vezető tragédia, a kultúra esetében pedig a mémek másolásában és javításában (a spontán szocializációban, de még inkább a direkt nevelésben) fordulhat elő ez a beteg hanyatlás szisztémás előállítása. Az elfajulás és a kigyógyulás lehetősége Egyetlen kialakuló rendszer eredeti logikája sem lehet önpuszító és fejlődés-ellenes, mert akkor létre sem jöhetett volna, létre sem jönne. Az elidegenedés egy kivételes baleset a létezésben, egy kiszámítható, de ritka és speciális "ütközés" következménye. Egy öngyógyító és pláne önfejlesztő rendszer egyszerűen képtelen elrontani önmagát, kizárólag kívülről lehet megtörni az önfejlesztését és az öngyógyítását. Hasonló a helyzet a már elfajult (öngyógyításra és önfejlesztésre képtelen) rendszer gyógyulásával és fejlődésével, amennyiben az önpusztítóvá lett rendszer öngyógyítása és önfejlesztése kizárólag kívülről állítható helyre. Sem a megrontás, sem a meggyógyítás nem lehetséges akármeddig. Azok az önfelesztő rendszerek, amelyek elérik a reflexív (önfejlesztő) önfejlesztést, már védettek a megronthatóságtól és minden megromlástól. Az emberi kultúra természetesen nem érte el ezt a rendszer-szintet soha, ezért is idegenedhetett el egy balesetben. Azok az önpusztító rendszerek, amelyek elérik az önpusztítóan reflexív (önelégült) önpusztítást, már mentehetlenek és minden segítséget az önpuszításba integrálnak. (Hiába veszi át akár csak átemenetileg az elidegenült kultúrák irányítását egy külső segítség, ezzel is csak az önállóságot veszi el az egyébként is önállótlanodó kultúrától és nincs/nem lesz már önállóság, aminek vissza lehetne adni az irányítást.) A tekintélyuralmi rendszerben elkerülhetetlen információ-, alkalmazkodás-, együttműködési kultúra- és fejlődés-vesztés ugyanúgy észrevétlen maradhat a teljes összeroppanásig, ahogyan pl. a rákosodáshoz vezető folyamatok is sokáig bontakozhatnak rejtetten. A hatalmi harc és a rákosodás között azonban lényegi különbség, hogy a rákosodás gyógyítható, de semmilyen külső segítséggel sem fordítható az önállótlanítás önállósodásba, semmilyen külső erő sem képes pótolni a belső szabadságunkat, senki más nem állhat a helyünkre helyettünk. Az organikus fejlődés sérülése helyrehozhatatlan. Az önfelszabadítás legkisebb kioltása is végeleges kioltás. A lélekölés végzetes. Arra kérdésre, hogy az emberiség eljutott-e a visszafordíthatatlan elidegenedésbe, a válasz egyértelműen igen és a világ nevelési rendszereit majdnem kizárólagosan uraló, tekintélyelvű szemlélet és tekintélyuralmi eljárások tragédiájában érhető tetten, ahogyan másodpercről másodpercre állítjuk elő, globálisan és ipari hatékonysággal az egyre butább és gonoszabb jövőt, ahogyan egyre kevesebb kivételt átengedve "mészároljuk le" a tiszta fejlődésre született gyermekeinket a lélekölő vallásokkal és erkölcsi rendszerekkel. Másfelől a háborúkat és a tömeges vérontást nélkülözni képtelen tekintélyuralmi rendszerek egyáltalán "nemcsak" a lelkét ölik a gyermekeinknek, hanem nagyon is gyakorlatiasan és prózai módon a vérüket (életüket, szerveiket) akarják a világszerte az egyre kitrejedtebb kampányban népszerűsített "önfeláldozás" és "mártírium" kultusz bevésésével. A tekintélyuralmi rendszerek és az elfajulások változatai háborúznak Látszólag sokan küzdenek a tekintélyuralmi rendszerek elterjedése ellen. Valójában sem az értékfelfogásukban, sem az értékrendjükben nem különböznek az általuk hevesen és engesztelhetetlenül kritizált tekintélyuralmaktól. Céljában a sajátos érdeket, eszközében a machiavellisztikus hatékonyságot igyekszik követni mindenki és aki csak megtorpan ebben, azt azonnal bedarálja a globálisan össztársadalmi hatalmi harc. Az összes földi hatalom tekintélyuralmi karakterének az általánossága azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne volna közöttük valamilyen különös és árnyalatnyi, de gyakorlati szempontból mégis jelentős különbség, még akkor is, ha ez a kicsiny, de fontos különbség csak a (lélekölést egyelőre és kivételesen elkerült, ám gyorsan fogyatkozó) kisebbség szempontjából észrevehető. Nevezetesen, a BÉKE. A büszkén tekintélyuralmi rendszerek folyamatos hadiállapotban értelmezik magukat és nemcsak külső, hanem belső ellenségeket is igényelnek és szakadatlanul igyekeznek meghódítani és uralni mindenki más életének minden helyzetét és pillanatát. Extázist követelnek ömaguk iránt és esélyt sem adnak egy őket sem félő lelki béke kialakítására. Akad még azonban olyan (lényegében szintén tekintélyuralmi) rendszer, amely egy lazább-komplexebb-kiegyensúlyozottabb és kevésbé hisztérikus hatalomtechnika alapján sokkal kevésbé harcias és tolakodó, akaratlanul is sokkal több esélyt ad a megvilágosodás és a lelki béke megtalálásához. Az elidegenedésnek ebben a kollektív csődjében, ahol maximum csak az elfajult összeomlás/halál és az érett elmúlás (az elidegenedésen is átlátó lelki béke) kiküzdése között választhatunk, ez a kis esély szinte végtelenül sokat jelent, ha felelősséget érzünk az utódaink haldoklása iránt. Külső segítség Jézus sem érthette meg helyettünk a saját tanítását. Hiába beszél hozzánk Allah, ha nem értjük (és állítólag garantáltan félreértjük az Istent). Az égő csipkebokor kiszolgáltatottan és tehetetlenül várja, hogy igazat adunk neki vagy sem. A "magasabb erő" kulturális sokkja egyszer már kitaszított minket az organikus fejlődésünkből. Ha most bármilyen "magasabb erő" próbálkozna segíteni rajtunk, egészen biztosan a tekintélyelvű szemléletet és a tekintélyuralmi eljárásokat stabilizálná és azokat erősítené fel még jobban. Lehet, hogy mégis megpróbálja, mert pl. nem áll a helyzet magaslatán, mert ő maga is a hatalmi harc betege, vagy mert úgy véli, hogy már úgysem ronthat a helyzeten, viszont segíthet még némelyeknek egy kis bíztatással a "külön utas" lelki fejlődéshez. Lényegében, sajnos nem számít. A külső segítség most, az ezredforduló környékén késte le az emberiség internetes nevelésben felszámolt kommunikációs, lelki és kapcsolatszervezési vésztartalékát. Elfajult fejlődés, elfajult igényesség és elfajult kritikusság Az öngyógyító és önfejlesztő rendszereink totális paralízisét mutatja a kritikusságunk és az igényességünk elfajulása. Az igényességünk és a kritikusságunk már hosszú ideje nem lényegi és nem tartalmi, hanem felületes és formális, nem rendszerkritika az értékrendszer kritikájának a minimumával, nem egy átfogóbb nézőpont mélyebb elemzésének a magasabb szintézise, hanem csak a megszokottan zsákutcás reakciók gyorsítása és polírozása, de mindenekelőtt a hatalmi hatékonyság kultusza. Az elfajult (öncélú, presztízs) kritikusság csúcsterméke az a maximalizmus, amely valójában képmutatóan törekszik valami jobbra, miközben hazudik, halogatja a valódi kritikát és voltaképpen minden esetben igénytelen. A maximalizmus kifinomult kultuszában a megtestesült és beteljesedett tökéletesség (elvi lehetősége és fizikai realitása) lett a legfőbb szentség. Nem a fejlődés, hanem a tökéletesség. Nem a fejlődés személytelen szabálya, hanem a tökéletesség megtestesülése és személyessége (pl. valamilyen konkrét személy akármeddig tartó kultuszában). A legfőbb szépség a hatalom és a minél magasabb dicsőség minél rezzenéstelenebb (akár lazasággal cirkalmazott) póza, a tömény giccs. A mai igényesség lényegi eleme a realitással kapcsolatos önelégült hazugság és az, hogy az életünk minden területén a giccs lett a "legtökéletesebb" kiefejezési forma. A hőseink és a fejlődés manapság? Egy újabb giccs kimaxolása. x blogika
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Rendszerkritikai nehézségek Gondoskodó tömegek Merre van az előre? TGM a tintahal Az a harc volt a végső A jövő háborúi és forradalmai Csöndes forradalom... Neveléstechnika Kit érdekel a jövő? TGM a Vezér Ki hekkeli meg végre a Tömeget? Találkozási pont Egészséges hanyatlás A marxi értékelmélet kritikájához Forradalmi helyzet, elmélet... Egy "baloldali" szavazó A baloldaliság mítosza progresszió TÉMÁK:
All
RAKTÁR:
November 2016
|