A tudomány a fejlődésben és a fejlődés a tudományban A fejlődés fogalom tisztázásának kora Formalizáció és normativitás A tudományos formalizáció normatív szerepe és a normativitás tudományos formalizálása George A. Sveinn I. rész: A probléma társadalmi logikája Hogyan tovább? Merre haladjunk? Elérkezett a legfontosabb kérdés kora, a közös, nembeli felnőttéválásunk próbatételének ideje, a közös fejlődés tisztázása. Globalizálódott a tettek következménye, a kölcsönös függés rendszere és a halálos veszély. Globális együttélésünk pusztító ereje és életforrásaink globális pazarlása kényszerít rá minket a közös tervezésre, a tudományos irányításra és politikára, beleértve a normatervezést és a szakszerű értékfelfogást is. Ha nem a rövidlátó erőszakkal és nem a naívan tapogatódzó konszenzussal döntünk az egymással versengő fogyasztási álmok között, akkor a közös fejlődés mellett érvelő, szakszerű bölcsesség (együttérzés és logikusság) határozza meg a teendők irányát. A fejlődés és a fejlődés-tervezés problémája összetett, a saját logikai korlátai és paradoxonjai mellett civilizációs (relatív) elfajulás, kulturális (abszolút) elidegenedés, nembeli (természetes) éretlenség is akadályozza. A privilégiumaikban és a status quo-ban érdekelt, fejlődés-ellenes hatalmak sikeresen relativizálták és súlytalanították a fejlődés fogalmát, ügyesen redukálták az egyetemes érték fogalmát a külön érdek fogalmára és elérték, hogy értékelés és direkt jelentés nélkül akarjuk látni a szakszerűséget és a tudományosságot. A vallásos miszticizmus hatáskörébe utaltuk az egyetemes céltételezést és kivontuk a tárgyilagosság és a logika szabálya alól az értékproblémákat és magát az egyetemesség fogalmát és követelményét is. Egyetlen emészthetetlen csomóban görcsölődik egymásba a relativizmusunk és a dogmatizmusunk, az igazságkeresésünk legfőbb eszközévé tett empírizmus és az igazságkövetésünk legfőbb céljává emelt, önző hedonizmus. Az erőszakkultusz és az abszurd ripacskodás csupán a rossz tudományosság és a rossz vallásosság rossz „értékkonszenzusának” a halálos mellékhatása. A globalis kultúrát döntő mértékben meghatározó, angolszász hatás az érvényes neopozitivizmus kritériumai szerint kormányozza a tudományosságot és a szakszerűséget egy korszerűsített empírizmus medrében. A gondolkodásunkról gondolkodó filozófia az angolszász analitikus felfogás szerint korlátozza magát a logikai formalizáció feladatára és tagadja, hogy üzenete volna bármilyen kitüntetett jelentés-rendszerről és értékvilágról. Az uralkodó szakszerűség szerint a filozófia nem foglalkozik az „egyetemes értékesség” és az „egyetemesség” fogalmaival, dedukciója nem irányulhat valamiféle velünk születetten előfeltételezett [a priori] világrend kicsomagolására, csupán egy tetszőleges logika formális követelményeinek az értékmentes meghatározására. Az egyetemesség igénye - a végtelenség kontextusában meghatározott többi nézőponttal együtt - a tudományosságtól szigorúan elhatárolt vallási kérdésekhez lett átirányítva - és a vallásosság bánja ezt a célkitűzések feletti kapott és racionalitástól mentesített teljhatalmat a legkevésbé. A „tudományosság”, az „értékesség”, a végtelenség és a „fejlődés” jelenleg érvényes fogalmai eldöntik a vitát Platón és Arisztotelész között az érzékelhető megjelenésétől függetlenül is létező logikai viszonyról, eldöntik a vitát az empírizmus és a racionalizmus között a bizonyítás és a megbízható tudás alaptermészetéről, de a tények és az értékek vitatható szembeállítását is véglegesítik az „értékmentes tudományosság” elvárását. A tudományosság kritériumait uraló angol nyelv már önmagában empírikus, relativisztikus és gyakorlatias beállítódású, hiányzik belőle a deduktívan, azaz pusztán logikailag meghatározott „egyetemesség” fogalma és igénye („universality”=az egyetemesség mint induktívan kialakított általánosság). Az általános „értéket” is induktívan határozza meg, mint a különös „érdekek” eredőjét. A fejlődés minden szinonímája empírikus és relativisztikus. A fejlődés szóra felkínált kifejezések több szótár rangsorolása szerint: progress: saját logikát kibontakoztató folyamat, haladás, javulás growt: növekedés evolution: túlélés, sikeres alkalmazkodás advance: másokat előző haladás egy versenyben development: tökéletesedés, feltárulás, megmutatkozás genesis: kibontakozás improvement: jobbulás, tökéletesedés Kivétel nélkül mindegyik fogalom egy empirikus indukciót asszociál és előfeltételez, egy részleges alrendszer relativisztikus kontextusára utal és csak erőltetés árán enged meg egy abszolútumra vonatkoztatott, közelítőlegesen abszolút jelentést. Ahogyan a neopozitivizmus teremtői, a Bécsi Kör és Ludwig Wittgenstein fogalmazott: amiről nem szerezhető tapasztalat, arról nem állítható semmi (és „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”). Az angol nyelv és a neopozitivizmus empírizmusa és relativizmusa szerint, a teljes indukció hiányában egyáltalán nem beszélhetünk az induktívan megismerhetetlen abszolútumokról, illetve minden, az abszolút jelentés igényével használt fogalmunk tudománytalan, szükségszerűen homályos, pontatlan és érzelmi kommunikáció. Eszerint a megközelítés szerint az abszolútumokban fogalmazás szükségszerűen túlzó, elfogult, szélsőséges, lényegében verbális agresszió és egyenesen a patológikus kommunikáció gyanúját ébreszti, hacsak nem egy szándékolt és reflektált teológia a felfoghatatlan abszolútumokról (a végtelenített érvényességű összefüggésekről egy a költészet-művésze mágikus tapogatódzásához hasonló érzelmileg túltöltött érzelmi felfoghatatlan kommunikáció misztériumában). Ez a szakszerűség-követelmény lett az uralkodó elitek válasza a huszadik század elejének társadalmi forrongásaira, fejlődés- és forradalom-igényére, minden álomra, amit pl. a tudományosság, a művészi hitelesség és vallásos elmélyülés fejlődéséről szőttek a status quo ellen lázadók. A felfogható, azaz a logikus abszolútumok hiányában nem lehetséges közös nevezője minden minősítésnek, tehát a relativisztikus fejlődések és értékek összemérhetetlenek és lényegileg vitaképtelenek. A vitatásuk a legjobb esteben is csupán alkudozás és konszenzus keresés lehet, amit persze a nyers erőviszonyok döntenek el, és amivel kapcsolatban a nagyobb hatalom oszt „igazságot” (az uralkodó elitek örömére). A logika és az abszolútum egymástól való elszigetelése, (az abszolútum közelítőleges fogalmával és az approximatívan igaz, abszolút jelentésekkel megalapozott egyetemesség igény, vagyis) a holisztikus nézőpont kizárása a garancia az értékek és a fejlődés erőszakmentes vitatásának a kivédésére és az értékesség, a minőség elfogulatlan (és az önkény előjogához hozzászokott eliteket is kötelező) kritériumainak a betiltására és eltüntetésére. Nemcsak a tudományos és a vallási kérdések éles különválasztása példázza a hátsó szándékkal kialakított tudománypolitikai helyzet abszurditását és hamis dilemmáit, hanem a „science” és a „humanities” világszerte elterjesztett, finnyás megkülönböztetése is, ami a politikailag sterilebb természettudományok tudományosságának a presztizs-értékű kitűntetése, szemben a minősítés, a nem önkényes normativitás és a kritkusság nélkül totálisan semmitmondó társadalomtudományok politikailag veszélyesebb „tudományosságának” a nevesített elvitatásával és a leereszkedő lekezelésével. Olyan sokat fejlődtek a tudományok az évezredek alatt, hogy napjainkban sokaknak kényelmesebb tökéletesnek és fejlődésképtelennek gondolni a tudományosságot. Az önálló és rendszeres tudományfilozófia csupán a 20. század elején vált le a logikafilozófiáról és az ismeretelméletről, de a korábbi időknek is volt saját elképzelésük a tudományosságról. II. rész: A probléma történeti logikája A tudományosság kritériumának és legfőbb jellemzőinek változása: 1. a kezdetektől az i.e. 4.századig a cél: túlélés a feladat: tudni a jővőt, tudni az időt vezér-tudomány: asztrológia a módszer: megfigyelés, leírás, feljegyzés, eredmény-típus: egyetemes rend, egyetemes logika (dharma, tao, logosz) ismeret jellege: misztikus, isteni ajándék, istenszolgálat 2. i.e. 4.századtól az i.sz. 16. századig [Arisztotelész] a cél: hatalom (teokrácia) a feladat: tiszta fogalmakat, ellenőrzött szemléletet vezér-tudomány: grammatika (retorika, matematika) a módszer: definíció, dedukció, spekuláció eredmény-típus: kategóriák ismeret jellege: ezoterikus, okkult, vallás-szolgáló 3. a 16.századtól a 19. sz. közepéig [F. Bacon] a cél: gazdasági hatalom a feladat: technológia, mérnöki alkalmazások vezér-tudomány: fizika a módszer: kísérlet, indukció, empirizmus eredmény-típus: törvények, szabályok, formulák ismeret jellege: publikus, polihisztorikus, gazdaság-szolgálat 4. a 19.sz. közepétől az 1970-es évekig [G. Frege] a cél: politikai hatalom a feladat: általános problémamegoldó algoritmus, szemléleti minták vezér-tudomány: matematika, kibernetika, informatika a módszer: formalizálás, kvantifikálás, funkcionális analízis eredmény-típus: modell, nyelvezet ismeret jellege: speciális, részleges, tudomány-ipar szolgálata 5. az 1970-es évektől [Th. Kuhn] a cél: kultúrális hatalom a feladat: kontextualizálás (narráció-kutatás, narráció-ellenőrzés) vezér-tudomány: biológia, káoszkutatás, tértechnológia a módszer: rendszerelmélet, anomália-kutatás, statisztika eredmény-típus: módszertan ismeret jellege: anarchisztikus, pragmatikus, technokrácia-szolgálat A szédítően felgyorsult tudományos-technikai fejlődésnek nem a kiváncsiság és az együttérzés a legerősebb motorja, hanem a hatalmi harc és legfőképpen a háborúk. A tudományos-technikai fejlődés akkor lódult meg robbanásszerűen, amikor a familiáris csetepatékat leváltotta a tömeghadseregek (a társadalmak és a kultúrák) összecsapása a 16. században, az európai-török és a katolikus-protestáns háborúk idejében, amikor a hatalmas flották építése elindítja az ipari forradalmat és a globalizációt. Ekkor kezdi megelőzni a nyugat a keletet. Ekkor válik a hadseregeknek beszállító polgári vállalkozás nemcsak egy társadalmakat átformáló üzletté, hanem hatalomforrássá is, ami a protestáns etikai ajánlásoknál is jobban motivál a tőkefelhalmozásra és a befektetésekre. Ettől kezdve jutalmazza, finaszírozza és védelmezi a hatalom a tudományos eredményeket akár önmagával szemben is (pl. az inkvizícióval szemben). A reneszánszhoz, a racionalizmushoz és a felvilágosodáshoz vezető polgári átalakulásban az éghajlati és demográfiai okok mellett a tömegháborúkhoz szükséges tömegtermelés játszott döntő szerepet. A flottákat és a seregeket felszerelő és a nagyobb tartalékok képzésére kényszerített mezőgazdaság és ipar megköveteli az önkénnyel szemebállított tapasztalat és racionalitás tiszteletét, a szakszerű irányítást és végsősoron a tudományos-technikai fejlődést. A hatalmi harc földrajzilag és társadalmilag korlátlanná terjesztett versenye gerjeszt tudományos-technikai versengést a 16. századtól kezdődően. (Pl. a legkorábbi tudományos akadémiák születése: 1602 - olasz, 1635 - francia, 1662 - brit.) A „tudományosság” körüli viták a 19. század második felétől váltak különösen élessé. Ekkorra lett világos, hogy a polgári forradalom, az ipari forradalom, a kapitalizmus és a tudományos-technikai forradalom nem váltja be az ígéreteit és a hozzá fűzött reményeket. A frissen létrehozott közvélemény máris megosztott a kritikusság kérdésében. Az egyik oldalon az egyeduralmával lényegében önelégült természettudomány, a másik odalalon a megvert, de már visszavágóra készülődő vallásosság, valamint a politikai elégedetlenségből kibontakozott társadalomkritika és a politikusan felelős tudománykritika igényéből megszülető társadalomtudomány. A vitájukban egyszerre került terítékre a tudomány erkölcsi, politikai és módszertani hitelessége. Több fordulót is játszottak az ellenfelek és a természettudomány békediktátumával ért véget a harc. Lefegyverezték, értékmentesítették és kritikátlanították az adatgyűjtésre és leírásra redukált társadalomtudományt, a vallásosságot pedig bevonták a logikusságnak és az abszolútumnak az igényét egymástól eltiltó együttműködésbe és hatalomba. „Első Menet”: tudomány a vallás ellen (16. századtól) Az empirizmus és a racionalizmus összefogása a 18. század végére legyőzi a vallásos szemléletet. Francis Bacon leváltja a skolasztika (és Arisztotelész) axiomatikus deduktív (alapelvekből és minőségekből kiinduló, metafizikára támaszkodó) módszerét az empirikus induktív (tapasztalatokból és mennyiségekből kiinduló, metafizikát elutasító) módszerre. De azonnal megkezdődik a „tudományosság” vitatása az angolszász empirikusok és a kontinentális racionalisták között. Közös győzelmükön belül a szociálisan és politikailag érzékenyebb kontinentális felvilágosodás kriticizmusa lesz az erősebb - leginkább Kantnak és Hégelnek köszönhetően. „Második Menet”: természettudomány a társadalomtudomány ellen (19. sz. második felétől) Hégel halála után, a 19. század közepétől védtelenné válik és megbukik az axiomatikus deduktív módszer kriticizmusa és a természettudományos pozitivizmus (pl. Darwin, Th. Huxley) empirikus induktív szemlélete válik egyeduralkodóvá az akadémiákon és a tudós klubokban. A természettudomány szenzációs és népszerű. Előkelő és divatos dolog érdeklődni iránta. Politi-kailag és erkölcsileg hangsúlyozottan „közömbös”, tehát államhatalmilag többszörösen hasznos. A hatalmával szemben kétféle kritika jelenik meg: a saját kutatóhelyeit helyreállító és a tudományos vitákhoz visszatérő vallásos kritika (pl. XIII. Leó pápa), valamint a politikai elégedetlenségből kiemelkedő tudományos kriticizmus, a társadalomtudományi pozitivizmus (pl. Comte, Marx). A vallásos kritika a deduktív módszer egyszerű rehabilitálására tesz kísérletet, miközben a társadalom- és bölcsészettudományok az „indukció / dedukció” vita szintézisére tesznek kísérletet. Mindhárman igyekeznek kontextualizálni egymást: mindent természeti jelenségnek tekint a mechanikus materializmusig vágtató természettudomány, mindent vallási jelenségnek tekint a spiritualizmus és a paranormalitás témáit is bevállaló vallásoság, és társadalmi szempontból lát mindent politikai harcnak a társadalomtudomány. „Harmadik Menet”: hatalom a haladás ellen (az 1920-as évektől) A századfordulón újraéledő bizakodás véget ér az I. világháború borzalmai, a munkásforradalmak és az igazságtalan békekötések után és a modernitás erkölcsi válsága elképesztő méreteket ölt. Az intuitív romantika és az empirikus realizmus irodalmi és képzőművészeti együttműködése készítette elő az „üdvözítő” szemlélet „nagy megoldását” a tudományok világában. A lényegileg irracionalista, „intuitív-patetikus” vallásos szemlélet szövetségre lépett a „lélektelenség” vádja elől menekülő természettudományos szemlélettel (pl. Wittgenstein, G. E. Moore) a „haladás” nyers, utópisztikus és a hatalomra vágyó követelőivel szemben (pl. marxizmus). Az empirizmus és a vallásosság egyszerre támadtak rá az értékek logikai és történeti vizsgálatára. A megfoghatatlan intuícióra hivatkozva követeltek érzetadatokra támaszkodó bizonyítást, egyértelmű nyelvezetet és természettudományos számszerűsítést („egzakt” függvényeket) a társadalom- és humántudományokban is (pl. a Bécsi Kör neopozitivizmusa). A „tudományosság” szinonímája lett a leíró és nem magyarázó, nem kritizáló „közömbösség” és „tárgyszerűség”. Gyakorlatilag a valamennyi, hagyományos filozófiai probléma, kutatás és fejlődés végleges lezárásával fizettették meg a „tudományosság” rangját. A társadalom- és humántudományok udóvédharca ettől kezdve a „humanista hagyomány” és a „felvilágosodás” ígéretének beváltatlanságába kapaszkodva védték a kritikusságot (pl. a frankfurti iskola némelyik irányzata). A fenomenológiának elnevezett szintézis-kísérlet (1929 - Edmund Husserl) a megfoghatatlan intuícióval és a nem érzéki jelenségek érzéki jellegű megfigyelésével igyekezett áthidalni a pozitív tények és az abszolútumok velünk született előfeltételezése, valamint a szubjektíven intencionális (tehát a relativisztikus) kontextusok abszolút kontextusa közötti ismeretelméleti és módszertani szakadékot. Mivel ugyanúgy az erkölcsi-politikai dezorinetálásban és kritikátlanságban találta meg a módszertani nyugvópontját, mint a neopozitivizmus, ezért megtűrt módszertani kísérlet és tartaléksereg maradhatott a hivatalos tudományosság perifériáján. (A fenomenológia erkölcsi érzékenységét jól példázza a fenomenológus Martin Heidegger gondoskodás-egzisztencializmusa, amely szempontból képtelenség rangsorolni a különféle „gondoskodásokat” és amibe a nácizmus „gondoskodása” is bőven belefér.) „Negyedik Menet”: a társadalomtudományok megosztása (az 1970-es évektől) A II. világháború izzó pokla és a hidegháború fagyos tébolya folyamatos biztosított társadalmi és kultúrális utánpótlást a kritikus szemléletnek. Az atombombával kapcsolatban már a természettudományban is megjelenik a morálisan kritikus szemlélet, mégpedig a legtekintélyesebb kutatók részéről (pl. Albert Einstein). Közvetve kedvezett a kritikusságnak és az értékesség tudományos megemésztsének, hogy a szuperhatalmak minden eszközzel támogatták az ellenfeleik totális kritikáját. Ráadásul annyira megnövekedett a társadalom- és humántudományok iránti állami/katonai érdeklődés a globális propagandaháborúnak köszönhetően, hogy végül a bölcsészettudományok is jelentős részt kaptak a korszerű intézményrendszerben és a külpolitikai-katonai arzenálban. Mégsem tört át a folyamatos haladás és a kritikusság szemlélete, mert az állami/katonai hatalom mindeközben gyarmatosította is a társadalom- és humántudományokat. Az eredetileg még lázadozó rock nemzedék munkavállalásával, családalapításával és tömeges megalkuvásával párhuzamosan pénzügyi és tudományszervezési eszközökkel erősítették meg a kritikát feladó, leíró társadalomtudományokat a magyarázó és kritikus társadalomtudományok rovására (lásd: pl. Max Weber relativizáló racionalizmusát és értékmentesítési követelményét a társadalomtudománnyal szemben). Az 1970-es évektől kezdődően, a műszaki és a humán területről egyszerre kezdeményezett posztmodern felfogás szerint immár az számít „haladásnak”, hogy nincs többé „haladás”. A kritikusság kultúrális bázisa megrendült és „divatossá” („trendivé”) tették a megtagadását. A „tudományfilozófia” filozófia-mentesítése és értékmentesítése szüli meg az egyetemeken azt a „tudományelméletet”, ami már nem is érinti a tudományosság történeti, politikai és erkölcsi vonatkozásait. A filozófiai „metaetikát” sem az értékérzékeny és önkritikus önreflexió, hanem az etika értékmentesítési alibizése hozza létre. A tudományfilozófia („tudományelmélet”) legnépszerűbb kérdései: Mi a megbízható tudás alapja? Tapasztalat vagy logika? (empirizmus – racionalizmus vita) Kant kimutatta, hogy mindkettő nélkülözhetetlen. A jelentés előfeltételezi a velük született szemléletet, a kifejezés logikai viszonyát más kifejezésekkel és a vonatkozását egy élményanyagra. Milyen viszonyban vannak a tények és az értékek? A tény: adatok összekapcsolása egy érték alapján, érték-függvényes adat-függvény. Minden tényállításban van értékállítás és minden értékállításban van tényállítás. Mi a bizonyítás? A Bécsi Kör (pl. Rudolf Carnap /1891 – 1970/) szerint a „verifikáció”: egy állítás visszavezetése olyan tényállításokra, amelyek tapasztalatilag ellenőrizhetők. Karl Popper (1902 – 1994) szerint a „falszifikáció”: egy cáfolható állítás cáfolatlansága felerősíti az állítást. Ami elvileg cáfolhatatlan, az nem tudományos. Hogyan fejlődik a tudomány? Thomas Kuhn (1922 – 1996) szerint a tudományos gondolkodást paradigmák (világ-képek, alapkérdések) uralják. Mindig vannak kivételes tapasztalatok (anomáliák), amelyekre nem tud magyarázatot adni az aktuális paradigma, de ez mindaddig nem zavaró, amíg a paradigma követése több sikerélményt hoz, mint kudarcot. Ezt a standard állapotot váltja le a krízis, amikor nagyon felszaporodnak a kudarcok és még nincs megoldás. A krízist a tudományos forradalom követi, amikor megjelenik az új paradigma. Eleinte ellenáll neki a tudományos közvélemény, de a követésével járó sikerek népszerűvé teszik. Kialakul az új standard állapot az új paradigmával. Mivel mérhető a „tudományosság”? Régóta zavarja a természettudományos szemléletet, hogy éppen a tudományos minőséget nem képes számszerűsíteni („tudományosítani”). Az egész világon kötelezővé tettek egy minősítő rendszert, ami lehetővé teszi, hogy bármilyen műveletlen vagy ostoba ember - csak tudjon összeadni - megállapíthassa egy tudósról, hogy az zseniális vagy haszontalan. Akiről a legtöbben beszélnek, aki a „legnézettebb”, az a „legokosabb”. Nem vicc. III. rész: Az evolúciós gondolat születése és ivartalanítása Az „evolúcionizmus” problémája szembesít a fejlődés problémájával és a fejlődés problémája szembesít az értékelés (valamint az abszolút kontextusok és jelentések igényének) a problémájával. Az evolúció-vita azért éles, mert majdnem minden tudományfilozófiai, ismeretelméleti, értékelméleti, erkölcsi, politkai, kulturális vita gyűjtőpontjává nőtte ki magát. Elkerülhetetlenül koncentrálódnak körülötte a napjainkra jellemző legfontosabb szemléleti csapdák. Az evolúció-vita tökéletes példája annak a lavinaomlás szerű hanyatlásnak, amelyben a hatalmi harc rossz kritikáinak a bukása után (pl. az anarchizmus és a marxizmus) az emberiség elárulja a hatalmi harc kritikáját és a humanista fejlődés eszményét (tisztelet a kivételeknek: pl. Fromm, Adorno, Horkheimer, Lukács, Foucault, Derrida) és a kölcsönös erőszak világrendjének a stabilizálása felé fordul (pl. a neoliberalizmus), sőt a polgári forradalmak vívmányait is visszavenné a hatalomban kivételezettek javára (pl. a konzervativizmus és a vallási fundamentalizmus). A vallási és a tudományos világképek ellentéte, illetve a relativista természettudományos és a kritikai társadalomtudományos tudományosság világképei közötti vita egyszerre kutatás-módszertani és politikai harc. Tisztázatlan értékekre hivatkozó érdekek gyilkos összecsapása. A neoliberalizmus relativizmussal és naív empírizmussal támad a dezorientáltan született fejlődés-központúságra és a kritikusságra, miközben tekintélyelvűséggel és megfélemlítéssel támad mindkettőjükre a halottnak hitt konzervatívizmus, hátulról. Sikerül vajon a relativista természettudományból táplálkozó pragmatikusabb és dinamikusabb polgári hatalomnak úgy megkérdőjelezni és visszavonni a pozícióit megkérdőjelező és veszélyes fejlődés kontextusát, hogy közben megvédi a kibontakozását szolgáló változás kontextusát a visszakonzerváló és dogmatikus vallásosság még merevebb hatalmától? Nem valószínű. Az evolúció-vita erkölcsi-politikai funkciója éppen az, hogy fogadjuk el végre az evolúciót, de csak változásnak és ne fejlődésnek. x A 2010-es júniusi, 81. Ünnepi Könyvhétre jelent meg Magyarországon a „Mindörökké evolúció” című reprezentatív kiadvány a Nexus kiadó (Budapest) gondozásában. A hátsó borító saját bevallása szerint, „a legnevesebb magyar tudósok” (Csányi Vilmos, Kampis György, Mérő László és Pléh Csaba) mutatják be összefoglaló előadásokban, valamint azokhoz kapcsolódó riportokban az evolúciós gondolat termékenységét, a Charles Darwin születésének bicentenáriumára és a „A fajok eredete” megjelenésének 150. évfordulójára rendezett 2009-es nemzetközi Darwin-év alkalmával. Kivételesen még egy ilyen globális jelentőségű ügyben sem korlátoz minket a magyar nyelv, mert az említett kutatók nemcsak Magyarországon számítanak a legfontosabbak közé, de a nemzetközi mezőnyben is kiemelkedő képviselői az evolúciós-paradigmának, tehát biztosan az élvonalbeli problémákkal szembesítenek és naprakészen. Vegyes érzéseket ébreszt a könyv. Örömmel vállalhatnánk a szerzőket a tanárainknak vagy a mestereinknek, akiknek több könyve játszik komoly szerepet a tanulásunkban. Ugyanakkor egyre gyakrabban érzünk a nézeteikkel kapcsolatban erkölcsi elégedetlenséget és bosszúságot, pedig mi sem volna nagyszerűbb, mint velük együtt kutatni az önszervező univerzum és rendszerek evolúciós algoritmusait. 1. A realatív és töredékes fejlődések káosza Izgalmas összefüggések és szempontok egész ajándékkosarát kapjuk már a hátsó borítón: „A darwini evolúció a gazdaságban is működik, mert a pénz ugyanolyan logikai mechanizmusok alapján hoz létre gazdasági élőlényeket (különféle vállalkozásokat) mint ahogyan a gének biológiai élőlényeket.” (Mérő László) „Az állatvilág része vagyunk, de míg az elmúlt 6,5 millió év alatt a csimpánz lényegében változatlan maradt, addig az ember közösséget alkotó lényként Emberré vált.” (Csányi Vilmos) „Az ember sajátos tanuló lény, akinek a társak felismerése mellett az önkényes kulturális rendszerekre fel kell készülnie. A hagyományos, vertikálisan működő tudásátadást azonban ma a horizontális pedagógia: a kortársak, munkatársak, az internet világa váltja fel.” (Pléh Csaba) „A mai kreacionizmus fehér lábúra festett farkas, mely a tudomány színeit öltötte magára, azáltal, hogy szavait átveszi, módszereit viszont kerüli… Ha még nem késő, meg kellene tanulni magyarul beszélni a tudományról, még ha nem is vagyunk művelői, mert az evolúciós gondolat megkerülhetetlen mindenben, ami tudomány.” (Kampis György) A nyitó helyre szerkesztett tanulmány lényegében nem a címében adott témáról, vagyis nem az evolúcióról beszél (Kampis György: Unintelligens tervezettség), hanem az evolucionizmus vitatásáról, mindenekelőtt a konkurenciával, azaz a kreacionizmussal szemben. A cikk címe ezért nem igazán pontos, de öniróniának sem eléggé találó. Kampis György bevezető tanulmánya az egyetlen a kötetben, amelyik direkt és viszonylag részletesen bemutatja a kortárs evolucionizmus kulturális, erkölcsi és politikai üzenetét. Nem kíméli a vallásos dogmatikusokat: „A teremtéselméletek mögött (…) rosszhiszemű emberek állnak, akik pontosan tudják, hogy nem egy intellektuális megismerési vállalkozás részesei, hanem szolgáltatás nyújtanak, valamiféle érzelmiigényt elégítenek ki.” (Kampis: 25.old.) És védelmébe veszi a status quo-t (azon belül a tudományipari status quo-t is): „Természetesen a végeletekig szidhatnánk most a politikát meg egymást, de akkor is tény, hogy mi roppant békés társadalmakban élünk ahhoz képest, amilyen társadalmak a történelemben voltak.” (Kampis: 25.old.) A közvetett vagy burkolt erőszakot és elnyomást, a nélkülözés és a kiszolgáltatottság gigantikus méreteit – az erőszak és az elnyomás mára legalapvetőbb formáit – nem veszi figyelembe. Az értékkel kapcsolatban a pénz-csináló konferenciákon és továbbképzéseken mindenfelé hódító „Maslow-piramisig” jut: „A dolog lényege az, hogy amíg a fiziológiai igényeket nem elégítettük ki, addig nincs jelentősége a még magasabb szintű igényeknek.” (Kampis: 25.old.) Tehát nemcsak az önzetlenség és az önfeláldozás értelmetlen, hanem minden ami kényelmetlen vagy veszélyes, különösen ha pl. az igazság vagy a jóság luxusát jobban éhezi egy ágrólszakadt mint az életét. Elgondolkodtató hírei vannak. Bár a múltban a nélkülözés volt a jellemző (?), napjainkra már nem jellemző a nélkülözés (?). Bár a múltban nem voltak magasabb életcélok (?), napjainkban a magasabb életcélok a jellemzők (?). „(…) ha azokat az embereket áthelyeznénk a mai társadalmakba, akiknek nem voltak kiielégítve a piramis alsó szintjén szereplő igényeik – nem ettek eleget, nem aludtak száraz helyen, nem éltek élhető társadalomban -, iszonyúan rosszul éreznék magukat, mert megfosztanák őket az életcéljaiktól.” (Kampis: 26.old.) Egy kicsit pongyola ugyan a „múlt” és az „áthelyezés” is zavaros ügy, de ebből is látszik, hogy mennyire túlbonyolítottnak látja pl. a történettudományt vagy a társadalomtudományokat a könnyűléptű természettudományokkal ellentétben. Vajon az emberiség hány százaléka olyan elégedett ma a világgal mint Kampis György? Valami azért zavarhatja a kialakult helyzetben, mert magyarázkodik. „A tudomány, úgy gondolom, nem felelős azért, hogy ez a mai világ ilyen lett. De azt a társadalmi helyzetet tudomásul kell vennie, amelyben kreacionista ellenforadalom zajlik.” (Kampis: 26.old) Jelentékeny nagyvonalúságra vall, hogy különösebb felelősség- és kötelességtudat nélkül is szembefordul a kreacionizmus maradék problémájával és nem tűri a hatalmi harcba integrálódott tudományok kritizálását. Valószínűleg a kifejezett gyengédségre tesz kísérletet, amikor a saját elhatározásának a szellemében és példamutatóan csupán „mentálhigiénés” problémákkal (Kampis: 15.old.) , „rosszhiszeműséggel” és „unalmassággal” (Kampis: 25.old.) minősíti az ellenfeleit. „A tudomány, ezen belül a természettudomány képviselői meglehetősen rosszul kezelik ezt a problémát. (…) nem viselkedhetnek arrogánsan” (Kampis: 27.old.) Emberbarátinak látszó gesztus a részéről az is, amikor azt írja: „Nagyon rossz néven szoktam venni akadémikus kollégáimtól, amikor azt gondolják, hogy a laikus inkompetens. (..) öngyilkos stratégia (..) másokat kizárni a tudásból.” (Kampis: 27.old.) De az is lehet, hogy csak a természettudománytól idegen (pl. filozófiai, társadalomtudományi) szakterületek gyarmatosítását szeretné biztosítani, Mérő László későbbi érvelésével összhangban. „A tipikusan sikeres történetek az evolúcióban funkcióváltozási történetek.” (Kampis: 20.old.) „(…) az egyetlen értelmes kérdés, amely minden tudománnyal szemben megáll, hogy honnan tudjuk, meddig mehetünk el. A válasz: mindig túl messzire el kell mennünk ahhoz, hogy tudjuk, meddig mehetünk el (…) hogy kiderüljön, mekkora egy elméletnek az érvényességi tartománya, meg kell próbálnunk alkalmazni olyan területen, ahol már nem érvényes. (…) Az a jó tudományos elmélet, amelynek elég tág az érvényességi tartománya, mert akkor használható értelmesen.” (Mérő: 120.old.) G. E. Moore „naturalista hiba” elméletébe kapaszkodik Kampis György is, miközben „értékmentes” és „nem normatív” kijelentéseket tesznek az emberiség, a politika, a gazdaság és az erkölcs jelenségeiről és az értékelésről általában. Nem veszik figyelembe pl. sem Austin beszédaktus elméletetét, sem Habermas a kommunikatív cselekvés elméletét, hanem hinni akarják és hiszik, hogy lehet tényállítást tenni burkolt vagy nyílt értékállítás nélkül. Hiszik, hogy létezik „tény” a tények „kezelése” nélkül. „A tényekből semmi nem következik arra nézve, hogyan kezeljük a tényeket.” (Kampis: 33.old.) Általában kitapintható egy finom zűrzavar a hit és a bizonyosság fogalmai körül, miközben egy lényegében egységes szemlélettel csak a liberalizmussal összekapcsolódó angolszász analitikus filozófát veszi alapul. Egyszer megkülönbözteti a hitbéli, tekintélyelvű bizonyosságot a bizonyíték alapú bizonyosságtól – „(…) a faith based and evidence based attitűd közti különbséget szokták emlegetni, tehát hogy azért hiszek-e valamiben, mert hitbéli okom van rá – tekintélytisztelet, érzelmi meggyőződés -, vagy azért mert bizonyítékkal rendelkezem a dolog igazságáról.” (Kampis: 31.old.) – máskor összemossa azokat – „Hinni evidenciák alapján szoktunk, tehát olyankor, ha bizonyítékok állnak a rendelkezésre.” (Kampis: 25.old.). De már az előbb idézett állításán belül is egyszerre nevezi a hit valamilyen formájának hol mindkét attitűdöt, hol csak az egyiket: azért hiszek, mert hiszek, vagy azért hiszek mert bizonyítékom van. Ráadásul azt is állítja, hogy a hit alapú bizonyosság a tekintélytisztelethez kapcsolódik, máskor pedig ezzel szemben foglal állást. Szóval mit higgyünk ezután és mit jelent itt hinni? Elhiszi, hogy lehetséges bármilyen szemléletmód olyan kiindulópontok (velünk született vagy nem velünk született és reflektált vagy nem reflektált premisszák) nélkül, amelyeknek a megalapozottságát nem ismerjük és nem alapoztuk meg azokat, mégis bizonyosságként támazkodunk rájuk és használjuk. Elhiszi, hogy a hit – nem tartalmilag, hanem módszertanilag és műveletileg – fakultatív és nem elkerülhetetlen, pedig valójában még a kételkedés során is szükségszerű. „(…) mindannyian szeretnénk hinni valamiben, noha én például leginkább kételkedni szoktam.” (Kampis: 31.old.) Még a saját hitével és bizonyosságával is hadilábon áll, amikor mint magas beosztású tudományfilozófus és tudományszervező, megfeledkezve a tudományos elméletek mitikus funkciójáról egy hamis tudományfilozófiai állítást tesz, de kivonja magát a felelőssége alól: „A (…) pozitivizmus (…) szekuláris, és nem valamiféle spirituális igényt kielégítő dolog. De ezen lehet vitatkozni, én nem ezzel foglalkozom, csak a véleményemet mondom”. (Kampis: 31.old.) A bizonyosság körüli gondjaihoz tartozik a cáfolhatatlanság elméletének az elfogadása. Természetesen létezik a cáfolhatatlanság, ha az igazság nem logikai érték, és nem logikai kritériumok teljesülésétől függ, hanem olyan (naiv) ismeretelméleti fogalom, ami a tapasztaláson múlik. A példái is bizonyítják, hogy a tapasztalhatatlanságból eredezteti a cáfolhatatlanságot és ezzel az eljárással mossa össze a tényállítások cáfolhatatlanságát a kategória-állítások cáfolhatatlanságával. „Kis zöld emberkék vannak a hátam mögött. Nem látok a hátam mögé, és ha valaki azt állítja, hogy ott vannak, én nem tudom cáfolni. Ugyanígy cáfolhatatlan elképzelés az is, hogy a külvilág nem létezik.” (Kampis: 25.old.) A cáfolás a logikai önellentmondás kimutatása közvetlenül az egymásra támaszkodó állításokban vagy a burkolt előfeltevéseik között. Ez bármilyen állítással megtehető és éppen ez a fejlődés egyik fontos lépése. Nincs olyan állítás, ami nem cáfolható valamelyik nyelvi előfeltevésében, legfeljebb még nem ástunk elég mélyre a beszédhelyzet, a beszédaktus és a jelentések belső homályosságai, tisztázatlanságai és önellentmondásai közé. Cáfolhatatlannak látszik viszont bármi, amit elég leszűkítve nézünk. Ami pedig a hit okait illeti, lehetséges olyan intellektuális ok (nemcsak ilyenek vannak természetesen), hogy igenis éppen azért hiszünk valamiben, mert egyelőre nem tudunk jobbat, mert egyelőre még nem tudjuk cáfolni. Ennek az utóbbinak a belátásához persze az is bőven elég lett volna, hogy valaki tudomásul veszi pl. a politikatörténet, a kultúrtörténet, a vallástörténet vagy a babonák pszichológiájának a tényanyagát. A magyarázat-éhség vagy a racionalizálás vágya nagy erő és könnyen dogmát csinál abból, ami megdönthetetlenek látszik, akor is ha az adott állítás „cáfolhatatlansága” történelmi és társadalmi jelenség és kulturális kontextus függvénye. Nem teljesen mellékesen képzavar és tényszerűen hamis álítás is előfordul a cikkben. Kampis György állításával ellentétben (25. old.), természetesen nem Descartes találta ki, hogy az egész külvilág egy álom. A jóga világképétől Szt. Ágostonig bárki jobb lett volna erre a szerepre, mint a res cogitas és a res extenses világait megkülönböztető Descartes, hiába építette éppen ő az érvelését a realitás hipotetikus és látványos kétségbevonására. Az is adhat okot szerencsétlen félreértésekre, hogy Kampis a bizonyosságról szólva szembeállította egymással a „világítótorony” (cél, érték) és a „kötél” (módszer, tudomány) analógiáit az utóbbi javára, mintha létezhetnének egymás nélkül és a tudomány (pláne, ha csak a természettudomány) kizárólagos letéteményese lehetne minden módszerességnek (hiszen nemcsak logikai módszeresség létezik és a logikátlan, reflektálatlan, töredékes, érzelmi vagy pl. agressziós és alkalmi módszeresség is lehetséges). Végül, de nem utolsó sorban árulkodónak látszik a hatalomhoz való viszonya és érintettsége. Bár aggódik egy kicsit a konzervativizmus globális előretörése miatt – „Nem hiszem, hogy maga a kreáció vagy az evolúció volna a tét. A tudomány társadalmi helyzete a tét. (…) Nagyon sok okból most attól lehet félni, hogy a társadalmak elfordulnak a tudománytól”. (36.) – még az egyenesen neki szögezett kérdésre is egyenesen tagadja a hatalmi harc modelljét a tudománypolitikában. (A szerkesztő-riporter kérdése: Nem a hatalom a tét, amihez a lelkek és az agyak fölött befolyást kell megszerezni? Kampis György válasza: „Nem hiszem.” – Kampis: 29-30.old.) Szerinte a kreacionisták és evolúcionisták vitája tömören, kifejezetten és kizárólag a pénzről szól. (Kempis: 29.old.) A hatalmi harcot még annyira sem szeretné mérlegelni vagy kritizálni, hogy a korábban „rosszhiszeműnek” mondott kreacionizmust az evolúció-ellenes amerikai vallásosság esetében egyszeriben „józan”, „pragmatikus”, „felelős” világnézetnek nevezi, amelyben a teremtés-hit voltaképpen mellékesen tartozik a rend eszményéhez. (Kampis: 30. old.) Más helyen is mutat egy csipetnyit elfogultságot az USA politikai élete iránt, amikor pl. az evolucionizmus jövőjét olyan garanciára alapozza, mint a US Army hozzáállása. (Stuart Kaufmann titokvédelmileg valószínűtlen sztorija az önszervező rendszerek fejlesztésében előrébb járó amerikai tábornokról - Kampis: 34. old. és: „(…) nemzetbiztonsági és világpolitikai ügyek vannak amögött, hogy az evolúcióra szavazunk-e vagy sem.” (Kampis: 34.old.)) Lehetséges, hogy a Soros Alapítványnál és több amerikai tudományos szervezetnél folytatott munkái is hatással voltak a nézeteire? Csányi Vilmos elegánsabban – az emberi lény definiálásával - mondja el nagyjából ugyanezt (Csányi Vilmos: Az evolúció története), bár rögtön egy apró maszat esik az elegancián, mert a tanulmány címe itt is több mint pontatlan. Kizárólag az ember lényegére és jövőjére koncentrál, tehát Csányi Vilmos ide, Csányi Vilmos oda, kivételesen és pillanatnyilag mégsem az evolúció általános elméletéről vagy történetéről lesz szó. Az évek során média sztárrá „fejlődött” professzor kedvesen igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy nincsenek súlyos bajok és még nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy. „Az emberiség nagyobb részének erőteljesen csökken a szaporodási rátája, úgyhogy elképzelhető, hogy a túlnépesedés problémája ötven-száz éven belül megoldódik, különösebb katasztrófa nélkül.” (Csányi: 50.old.) – Egyértelmű, hogy nem tekinti katasztrófának pl. a relatív túlnépesedések most is zajló katasztrófáját. – „(…) az egyezkedési kultúra (…) nagy tömegben is lehetővé teszi a békés létet.” (Csányi: 50.old.) – Pl. a Közel-Keleten, Közép Afrikában, Kelet Afrikában, Közép Amerikában és Dél-Kelet Ázsiában, ahol nagyon sok másik és nem megnevezett régió játsza a döntő szerepet a „sikeres” és „békés” egyezkedésben. – „(...) ötven éven belül megoldják a néhány száz évre kiterjedő, hosszú élettartam problémáját (…)” (Csányi: 58.old.) – Később kiderül, hogy lényegében mélyen bizonytalan és konkrétan ezzel kapcsolatban és általában semmivel kapcsolatban sem tartja eldönthetőnek, hogy az végül jó vagy rossz hír - „(…) nem megmondható mi normális és mi nem az (…)” (Csányi: 56.old. „Szépen kimutatható, hogyan csökkent az agresszió az emberi evolúció során.” (Csányi: 45.old.) „(…) az ember rendkívűl békés lény. (…) a gerillák megölnek harminc turistát, az nagyon szomorú dolog, de a kétmillióhoz viszonyítva semmiség. Nem számottevő az emberi agresszió, még akkor sem, ha gyakran háborúba torkollik. Azért látjuk mégis erősnek, mert az ember rendkívül érzékeny az agresszióra.” (Csányi: 46.old.) „(…) az ember együttműködő, nem agresszív közösségi lény lett.” (Csányi: 54.old.) „(…) időnként hajlandó vagyok a csoport érdekeit a saját érdekeim elé helyezni. Ez egy csimpánzcsapatban sohasem fordulhat elő: ott mindig az egyed érdeke az első.” (49.) Kár, hogy ennek ellentmondani látszanak a máshol bemutatott tendenciák: „A közös akció, a közös hiedelem, a közös konstrukció nem tud maximálisan érvényesülni, ezért a (csoport) hűség sokszor elmarad. Erre a helyzetre a tömegtársadalom furcsa választ ad: az egyszemélyes csoportot”. (Csányi: 50.old.) „(..) az embercsoportok közötti agresszivitás szintje ugyanolyan, mint a csimpánzoké.” (Csányi: 52.old.) „Nem tud elviselni a bolygó nyolc-tízmilliárd, ötszáz évig élő embert.” (Csányi: 58.old.) A cikk szerint az emberi világ legfontosabb problémája (és a döntő kontextus) még véletlenül sem az embertelenség és nem valamilyen „minőség”, hanem egyfajta empírikus mennyiség: „Ma az az érdekes, hogy iszonyúan nagyra nőtt a populáció, hogy félmilliárd emberből kétszáz év alatt hét-nyolcmilliárd lett.” (Csányi: 56.old.) A kritkára általában véve nem sok alapot lát: „(…) nem megmondható mi normális és mi nem az (…)” (Csányi: 56.old.) „(…) nem lehet azt mondani, hogy (az egyszemélyes vagy a többszemélyes csoport) job vagy rosszabb, mint a másik. Két egyaránt lehetséges, különböző körülmények közt lehetséges létezési módról van szó. (Csányi: 54.old.) – Láthatóan csak abszolút stuktúrákat vesz figyelembe, vagyis csak időtlennek vélt helyzetekre adott történetietlenül látott válaszokat. (Egy Kelemen János nyelvfilozófus professzorral folytatott nagyon régi vitájában is előjött már ez a probléma és Csányi azóta se került közelebb a történelem- és társadalomtudományok módszereihez, csupán a tárgyukhoz.) A számára idegen szakterületeken viszonylag sok megalapozatlan tényállítást tesz: „(…) 40-50 százaléknyi szavazó az utolsó pillanatban dönti el, kire szavaz.” (Csányi: 55.old.) Társadalomtudományi probléma, hogy egy ilyen adat nem megbízható és különösen az értelmezése és az általánosítása problematikus. Pl. „40-50 százaléknyi szavazó az utolsó pillanatig nem vallja be, hogy kire szavaz.” Van tudományosan bizonyított példa a rejtőzködésre és a szavazó-felméréseknek való ellenállásra és kezelhető tudományosan a jelenség, de pl. éppen ezek miatt sincs ilyen szimpla adat és hivatkozási alap. (A közvélemény-kutatók által gyártott és a közvélemény-kutatókat a felméréseikkel együtt az utolsó pillanatig rendkívüli jelentőséggel felruházó beállítás kétes értékéről nem is beszélve...) „A középkorban annak a fogalomnak, hogy emberiség, nem volt értelme. A barbárokat alávaló állatoknak tartották, semmiképpen sem tekintették őket az emberiség részének.” (Csányi: 57.old.) – Ez persze tényszerűen nem igaz pl. a keresztény világkép esetében sem. Nem az volt a probléma, hogy az antik és kirekesztő „barbár” fogalom élt volna tovább, ellenkezőleg, hanem az, hogy gyalázatos módon tudtak bánni bármilyen emberrel, akár benszülött volt, akár honfitárs, akár „barbár” csak bizonyos érdekeik esetén félresöpörték és tiltották (pl. érdekházasságok, hadseregek feltöltése, rátermett vezérek átvétele), máskor elősegítették a rasszizmus és a fajgyűlölet korai formáit. Különösen téves mindezt a mai kor idealizálásra felhasználni, ahogyan Csányi Vilmos megpróbálja, hiszen a fajüldöző és rasszista emberek az egyébként embernek szóba hozott többi embert nem akarják emberszámba venni. De sok más kultúrtöténeti tényen is kibicsaklik az elképzelés pl. a távolsági kereskedelemtől kezdve az antik és középkori gyógykönyvek szemléletén át a világhódító igények mögött rejlő antropológiai feltevésekig. A „világvallásokról” már volt szó. Lehet, hogy Csányi olvasta a kultúrantropológia legfontontosabb könyveit, de sajnos ezek tudatosan strukturalista és „értékmentesített” megközelítést erőltetnek és tudatosan harcban állnak a történetiséggel és a történelemtudományokkal. Tudja vajon, hogy mit szeretne mondani? „Az ember korlátja nem az, hogy nem elég nagy az agya, hanem az, hogy egy lusta állat.” (Csányi: 59.old.) „(…) rendkívül aktív lények vagyunk (…)” (Csányi: 59.old.) No comment. Csányi Vilmos „belügy- és oktatásügyi miniszter”: „Minden tömegtársadalomban megjelenik az a probléma, hogy már túl sok mindenünk van, nem kell a létért harcolni, tehát az embereket le kell foglalni valamivel, mert különben felborogatják a teheneket meg az autókat.” (Csányi: 59.old.) „A munkavégzés csak a nap egy részét tölti ki és az ember a munkájáért sokkal töbet kap, mint amire élettanilag szüksége van. (…)” (Csányi: 59.old.) „Indiában a jóga, a meditáció arra szolgál, hogy a felőtt lakosság nagy részét napi négy-öt órára lenyugtassa. Nekünk a tévé szolgál erre.” (Csányi: 59.old.) „A magyar lakosság napi átlagban négy-öt órát ül a tévé eltt. Mire való ez? Semmi másra, mint ara, hogy kikapcsolja az aktivitást.” (Csányi: 59.old.) „Olyan kultúra kell tehát, amelyik azt mondja, hogy pirkadatkor kelj fel, dolgozz, képezd magad.” (Csányi: 59.old.) – Semmi baj a hatalommal és az erőszakkal. A kutya is megvész jómódjában. Pláne az Európán és az USA-n kívüli földrészeken és általában és főleg a társadalmak alsó 80%-a. Arbeit macht frei. Az éhezés, a szomjazás és a kozmetikázottan is magas munkanélküliségi ráta oka a csőcselékkel együtt született „izgága lustaság”. Ime Csányi Vilmos és a kritikus gondolkodás „evolúciója”. Pléh Csaba az első, aki ebben a szöveggyűjteményben arról beszél valóban, amiről a címben ígéri (Pléh Csaba: A darwini evolúció és a tanulás). Nem bonyolódik bele kultúrpolitikai vitába, csak egy nagyon fontos hangsúlyozásal támogatja a kollégái érvelését: „A darwini elméletet szigorú értelemben nem szabad a fejlődés modelljeként értelmeznünk, pusztán változásról van szó, hiszen a fejlődés mindig valamiféle csiszolódást, tökéletesedést feltételez.” (Pléh: 65.old.) A szerkesztő-riporternek arra a kérdésére, hogy mi készteti tanulásra az embert majdnem azt a választ adja mint Nietzsche, vagyis a természetes hatalomvágyat és természetes hatalmi harcot: „(…) szeretik ellenőrzésük alatt tartani a környezetüket. (…) az embert hangsúlyozottan a kompetenciaigénye irányítja. Szeretnénk átlátni a környezetünket, sőt az embertársainkat is, mi több, irányítani is szeretnénk őket. A tanulásnak tehát van egy öntökéletesítési motivációja.” (Pléh: 82.old.) – Ahol az „öntökéletesítés” a viszonylagos fölény megszerzését jelenti. De az állatviselkedéstan kutató Csányi Vilmos féle „jómódjukban megveszett kutyák” modellt is alkalmazza a válaszhoz: „(…) két mozzanat van, ami miatt a tanulás az embernél különleges vezérszerephez jutott: kompetenciaigény és a nagy komputációs kapacitás. Túl sok lehetőségünk van rá, hogy mindenféle kapcsolatot leképezzünk.” (Pléh: 82.old.) Mérő László zárótanulmánya (Mérő László: A pénz biológiája) valóban megkoronázza a korábbiakat, de neki besegítettek a címszerkesztésbe (a „német szerkesztője”) és a cikk formájába is (az „amerikai producere”). (Mérő: 97.old.) Valóban nem kizárt, hogy nagy hatással volt a szerző kulcsfogalmaira, politikai következtetéseire és az evolucionizmust marketing szakszerűséggel „árusító” retorikájára, hogy a matematikusi-gazdaságpszichológusi karrierje mellett egy befektetési tanácsadó cég aktív munkatársa is. Voltaképpen az egész kötet a népszerűsítő ismeretterjesztés, vagyis a kedélyesen tudományos publicisztika világához tartozik, ezért nem visszatetsző a szerzők esetleges kalandozása a konkrét szakproblémák, a tudományterületük általános problémái és az ismerősen hétköznapi, földhözragadt érdekek jözött. Mérő László is megteheti, hogy miközben a magához hasonló, befektetési tanácsadókat védelmezi és reklámozza, közben néhány oldalon és számottevő apparátus nélkül előad egy teljesen új pénz- és gazdálkodás-elméletet valamint egy új evolúció meghatározást. A cikk szerint „a gödeli modellből (…) kiderül, hogy léteznek a nem darwini evolúciók. (…) matematikailag (...) bizonyítható, hogy létezhetnek nem darwini evolúciók, és ez nem logikai ellentmondás. Nem mond ellent a darwini elméletnek, az a feltételezés, hogy a változó formáknak léteznek olyan alakzatai, amelyeket nem a darwini elmélet szabályoz. (…) a társadalmak evolúciója már bizonyíthatóan nem darwini evolúció.” (Mérő: 110.old.) Egyszerre merész és hiányos állítások. Megfejthető mondatok, de ijesztően nem árul el több részletet. Még Weber különféle és relativisztikus racionalitásainak az analógiájára sem hivatkozik. A következtetése logikátlanul ugrik az egyébként megalapozható (és másutt minden bizonnyal megalapozott) eredményig. Pl. egy lehetőség („létezhetnek”) bizonyítása nem bizonyítása a ténylegességnek („léteznek”). A fenti állítások alapján nem világos, hogy a társadalmak evolúciója miért lenne nem-darwini csak azért, mert nem zárható ki, hogy a darwini modell, nem képes lefedni mindenféle változást. Természetesen a rendszer-metarendszer (ha akarjuk: gödeli vagy russelli) modellezésből következik, hogy egy rendszer nem lehet azonos a metarendszerével, tehát a biológiai evolúció és azt is tartalmazó, de annál komplexebb társadalmi evolúció nem lehet azonos és nem írhatók le egyetlen folyamatként és egyetlen függvényben, mert más a folyamatok alanya és más a függvények változója. (Mérő Lászlót a saját bevallása szerint a darwinizmus matematizálási problémája vezett el a maga szűken vett konkrétságában nagyon ígéretes belátásig: „Darwin tanaival (…) a legnagyobb baj az volt, hogy az elméletére hosszú ideig nem sikerült matematikai modellt készíteni. (…) ha (…) folyamatok matematikailag jól modellezhetők, ez viszont nem, akkor lehet, hogy valami hiba van az evolúciós elmélet logikájában.” (Mérő: 102.old.) „A darwini elmélet érvényességi körét is meg lehet állapítani, mint minden tudományos elméletét.” (Mérő: 108.old.)) Az evolúció típusokra bontása és az evolúció típusok kódolásainak típusokra bontása egyelőre elfedi a döntő problémát, hogy mi az evolúciós logikák közös nevezője és mi az evlúció egyáltalán? „Biztosan nem minden evolúció darwini.” (Mérő: 108.old.) A szociáldarwinizmus hibája, hogy a társadalomra is túlterjeszti a természetes szelekció elvét. (Mérő: 109.old.) „(….) a darwini evolúció (…) a kultúrára (…) már nem érvényes, ahogy az ökológusok se nyúlnak vissza a genetikáig.” (Mérő: 110.old.) „A különféle darwini evolúciók, például a gének és a mémek evolúciója, egymással is versenyeznek vagy kooperálnak, de mindenképpen kölcsönhatásban állnak egymással.” (Mérő: 112.old.) „(…) a génmanipulációval a biológiában is megjelent a nem darwini evolúció” (Mérő: 110.old.) „(…) rendszerezhetjük biológiailag a vállalkozásokat, és szintetizálhatunk újfajta vállalkozásokat (…) de nem darwini evolúció” (Mérő: 113.old.) Mérő szerint, az „evolúció” általában: a szelekció általában. (Mérő: 103.old.) Ezen belül „darwini evolúciónak” nevezi a biológiai, a nem élő rendszerek öröklődéssel járó és változatos élő rendszereket generáló „természetes” szelekcióját. (Mérő: 107.old.) Ilyen „darwini evolúció” modellezi pl. a gének, a mémek és a mónok szelekcióját, amelyek pl. élőlény egyedeket, élőlény kultúrákat és élőlény vállalatokat generálnak. A „darwini evolúció” folyamatai ott vannak a „nem darwini evolúció” folymatai mélyén és mögött, ahogyan a fajfejlődés az ökoszisztéma fejlődésén belül. (Mérő: 108.old,) „Nem darwini evolúciónak” nevezi a társadalmi szelekciót, vagyis az élő rendszerek csoportszelekcióját. (Mérő: 104-105.old.) Az evolúciókon belül - pl. a darwini evolúción belül – különböző kódolások lehetségesek (pl. genetikai kód biokémiai alapon (? – miért nem akarta/merte használni a „nyelv” fogalmát, vagy bármilyen rendszerelméletileg pontosabb kifejezést?) és a vállalati – üzleti, cég, tőke – kód pszichológiai alapon). „(…) a pénz mint tőke (…) akkor válik replikátorrá, amikor kiderül, hogy adott vállalatba milyen tulajdonsága miatt fektetik be.” (Mérő: 101-102.old.) món: tőke + funkció (tőke + vállalat tőkevonzó tulajdonsága) = gazdasági replikátor, replikációs társulás (Mérő: 102.old.) „A gazdasági lények egyes fajai is egymásból jönnek létre.” (Mérő: 108.old.) Még mindig nem látni, hogy hová és mivé lett a „fejlődés”, de a szerző egy műszaki és vállalkozói szemléletű ember elvárható gyakorlatiasságával aktualizálja a tételeit. „(…) a darwini evolúció a gazdaságban is is működik: gazdasági lények (…) vállalatok (…) a pénz bizonyos formái (…) (szaporodnak), születnek, meghalnak, azaz életműködéseket mutatnak, (…) amelyekben maga a pénz reprodukálódik (…) a pénz pénzt fial (…) (Mérő: 97.old.) – Íme egy újabb rendkívüli és körülményes erőfeszítés ennek a régi és közveszélyes téveszmének az igazolására. Ismét egy rossz analógia, amiből oly’ sok születik nap mint nap a közgadaságtudományban a kapitalizmus védelmére. Megint kiköszöbüljük végre a munkát és az emberi tényezőt az értékteremtésből? „(…) a globalizáció pontosan ezt jelenti: az üzleti kód kezd globalizálódni, ahogy a genetikai kód is elkezdett globalizálódni.” (Mérő: 106.old.) – Félreértés ne essék, itt nem valamilyen örökkévaló és történetietlen „üzletről” van szó, hanem tőkeberuházási formákról. A tanulmány szerint a különböző befektetési folyamatokkal jellemzett vállalatok globális elterjedése és harca a globalizáció maga. Olyan alapvetőbb kulturális minták globális elterjedését mint pl. a nyelvi, a szemléleti, az érinkezési vagy az infrastruktúrális stb. egyenként és összefüggésükben sem vesz tudomásul. Nemcsak a gazdálkodást tekinti önálló alrendszernek mint a kritikátlanított közgadaságtudomány, hanem már egyenesen és kizárólag a válallatgazdálkodásra redukálja a gazdálkodást és a globalizációt. Ezzel a legfontosabb és legkínosabb gazdasági kérdéseket tudja elkerülni úgy, hogy közben koncentráltan és sterilen tudjon törekedni a profitracionális befektetés-optimalizációra. Ez pedig már butaság és bűn. „A befektetők monetikai elemzést végeznek, ahogy ma genetikai elemzést végeznek biológiai lényeken.” (Mérő: 102.old.) Nem gúny, hanem személyes tapasztalatom, hogy Mérő László mosolyogva értelmezi valódi értékmérésnek és minősítésnek a genetikai vizsgálatot, a befektetési és kockázati tanácsadók cégminősítéseinek analógiájára. Szóval mégis itt az idő kiválogatni, megóvni és tovább nemesíteni a cégek és az emberek javát a mindenkori „vesztesek” rovására. Eugenika és nice, new world. „A memetika (…) a kultúra biológiai szemléletű tudománya.” (Mérő: 100.old.) – Értékvágy és politikai felelősségvállalás nélkül „biológiai”. Nem sok jót ígér erkölcsileg és politikailag, hacsak nem tarjuk üdvözlendőnek a hatalmi harc elvtelen kiszolgálását. „(…) a jelenlegi gazdasági válság nem a jelzáloghitelezésről szól, nem a bizalomvesztésről (…) hanem arról, hogy az eddigi tudományos modellek hirtelen elvesztették az érvényességi tartományukat (…) kívül került rajtuk a világ. Nem hiszem tehát, hogy akár a befektetőket, akár a bankokat, a politikusokat vagy a közgazdászokat kell szidni a válság miatt. Mindenki tette a dolgát. Kit kérdezzen meg a politikus, ha nem a Nobel-díjas közgazdászt? (Mérő: 113.old.) – Nehéz ellenállni a szarkazmusnak és újra és újra elbukok. Ilyen mély „szakmai” apologézist és kéretlen talpnyalást még Fukuyama sem követett el az USA „neoliberális kapitalizmusának” szenté avatása során (pedig azért fizették). Ez már nem egyszerű naivitás, hanem céges érdekből elkövetett manipuláció és tudománytalanság. Vajon megköszönték Mérő Lászlónak a válságszervezésért felelős gazdaságpolitikai hősök és titánok a felmentésüket? Vajon hogyan? Kellemesebb körülmények között és tovább hagyják élni, mint minket? Észreveszik egyáltalán Mérőt? „Tette a dolgát.” Micsoda érv ez? Valóban annyira evidens és helyénvaló a hatalmi harc, hogy a kritizálása csupán ostoba nyafogás? Kit kérdezzen meg a politikus? Nem azt a közgazdászt kérdezi, akiből azért csinált Nobel-díjast, mert az nyalogatta a legfinomabban? A „gazdaságpszichológus” Mérőnek van tanácsadó jelöltje... Hová lett hát a „fejlődés”? „(…) az evolúció nem más, mint új formák létrejötte (…) (Mérő: 108.old) „Nincs két ember, aki pontosan ugyanazt látná hasznosnak.” (Mérő: 107.old.) A neoliberális posztmodern relativizmus szent nevében csak a viszonylagos fölény, azaz a hatalom és a túlélés számít. Ebben az univerzumban érdekek vannak és nem értékek, mennyiség van és nem minőség. Az evolúció: harc a hatalomért. Különböző szintű és párhuzamos hatalmi harcok változtatják a világot. Nem tart sehová. „(…) az erőforrások szűkösek (…) ez a természetes szelekció magyarázata.” (Mérő: 99.old.) „nincsen gazda (…) a póráznak több vége is van, a pórázok végén egy-egy kutya (…) a kutyák eredője (…) gazdi nincs. (Mérő: 111.old.) („Unintelligens tervezettség”: egymásba illeszkedő mintázatok végtelenül változó áramlása.) Az értékrelativizmus a tudományfilozófiai elképzeléseiben is meghatározó szerepet játszik. „(…) amit a tudományból lehet megtudni, azt onnan érdemes megtudni. Az összes többi ismeretet meg máshonnan kell megszerezni (…)” (művészet, filozófia, teológia, félrehasznált tudomány) (Mérő: 120.old.) – Tehát „mindenkinek igaza van a saját szempontjából”. Az érdekeltség alapú értékfelfogása a következtetéseit is uralja. „(…) amelyik kód egy kicsivel életképesebb lényt hozott létre, mint a többi, annak az evolúciója felgyorsult (…) Nem (…) célszerűbb (…) mint egy másik.” (Mérő: 106.old.) – Nem számít az evolúció sebessége? – „A csoportszelekciós elmélettel épp az a baj. hogy egyelőre nem értjük, hogy, mi tölti be a replikátor szerepét.” (Mérő: 108.old.) – Hiába javasolnánk erre a szerepre az „értékérzékenységet”, nem szerepel a cikkben képviselt evolucionizmus szótárában. – „(…) a matematikában ez a lényeg: ha a struktúrák azonosak, akkor a következményeknek is azonosnak kell lenniük.” (Mérő: 107.old.) – Mikor azonosak a struktúrák? Eltérő szintek és rendszerfunkciók esetén is azonosak lehetnek a strukturális jellemzők (pl. elemszám, kapcsolódások stb.) alapján? Mégis redukálhatók a metarendszerek a rendszerekre? Mérő „strukturalizmusa” sérti a Gödel-tételt. Kontextus független struktúrák és következmények? Érdekes paradoxon: a tartalmi viszonylagosságok valódi elhanyagolásával lesz igazán (formailag) viszonylagos (bármit megengedő) az eredmény. A relativizmusban virágzó tautológiák másutt is könnyen felbukkannak. „Az élőlények egyik része globális, a másik lokális.” (Mérő: 108.old.) – Nem vicc: globális az, ami globálisan lokális és a lokális az, ami lokálisan globális. Nem látszik véletlennek, hogy végül a tudományos magyarázó erővel kapcsolatban is új elméletet mutat be. „Az a jó tudományos elmélet, amelynek elég tág az érvényességi tartománya, mert akkor használható értelmesen. Olyan tudományos elméletünk egyetlenegy sincs, mint a newtoni mechanika, amely a porszemektől az égitestekig, tehát húsz-huszonöt nagyságrenden keresztül érvényes. (…) A közgazdaságtudományban például összehasonlíthatatlanul rosszabbak a modelljeink.” (Mérő: 120.old.) – Mit magyaráz meg a mechanika a mechanikán kívűl? Csak a példa kedvéért: az esztétika is képes ugyanannyi nagyságrenden keresztül magyarázni. És? Nem tudományos elméletek a „műegész” vagy „interkontextualitás” modellek? Fénytani modellben is értelmezhető bármi, ami mechanikailag értelmezhető. Mire jó a newtoni mechanika mércéül állítása? A tekintélyelvű érvelés példája lenne? Nem sok kétség marad, de marad. Bár a tudományos modelleket nem tekinti szubjektívnek - nemcsak a kötet címe („Mindörökké evolúció”) de a záró tanulmány egyi záró mondata szerint is „(…) a darwini evolúció természeti törvény, akkor is az volt, amikor még nem voltak élőlények.” (Mérő: 118.old.) – Mérő szerint van olyan jelenség és folyamat, ami szükségképpen vagy lehetőségképpen nem esik a természeti törvények hatálya alá – „(…) azt sem írja elő természeti törvény, hogy ezt az előttem áló tárgyat asztalnak, table-nek vagy sztolnak nevezzék. Így alakult.” (Mérő: 105.old.) „(…) hogyan jött létre az első faj (…) A tudománynak persze nemigen van válasza rá. Vannak modellek, amelyek azt mondják, hogy a teremtés aktusa nélkül is létrejöhetett az első faj, de bizonyíték nincs rá.” (Mérő: 99.old.) Mindezek ellenére boldog ember kell, hogy legyen, mert lényegében csak tudományos válságokat ismer. „(a tudományos modellt) meg kell próbálnunk alkalmazni olyan területen, ahol már nem érvényes. Ami persze olyan válságokat okoz, mint a mostani világgazdasági válság vagy a korábbi tudományos válságok.” (Mérő: 120.old.) 2. A Gödel-tétel jelentősége és a racionalizmus Az empírizmus és a racionalizmus hagyományai közel 300 éve vitatkoznak arról, hogy a tapasztalat vagy a logika a döntő kritériuma az igazságnak és a megbízható ismeretnek. A XVIII. és a XIX. század fordulóján, nagyjából a „félidőben”, Kantnak köszönhetően a racionalizmus vette át a vezetést az empírizmus és a racionalizmus szintéziséből kialakított új jelentéselmélet „kopernikuszi fordulatával”: mindkét művelet nélkülözhetetelen a jelentéshez, de a velünk született [a priori] logikai műveleteké az elsőbbség; nem a tapasztalásból származik a szemlélet, hanem a szemlélet teszi lehetővé a tapasztalást; nem a tapasztalás határozza meg a szemléletet, hanem egy eredeti szemlélet határozza meg az érzékenységet a tapasztaláshoz. 1930 szeptember 7-én azonban jelképesen és ténylegesen is hazai pályán kapott övön aluli ütést a racionalista hagyomány csapata, amikor - éppen a városából soha el nem utazott Kant Königsbergjében, éppen a logika területén és a logika eszközeivel - „elegánsan” kizárták őket a tudomány mérkőzéseiről. Túl azon, hogy a mindaddig szerénytelenül diadalmas, racionalista hagyomány köszönő viszonyban sem volt a békében és háborúban, belföldön és külföldön egyaránt egyre embertelenebb realitással és nem kínált valódi alternatívát semmilyen szempontból, olyan kiábrándító spekulációk zsákutcájába vezetett, mint Hégel politikai elmélete a porosz rendi állam tökéletességéről. A szerénységre kényszerített empírizmus eközben regeteg tapasztalatot gyűjtött és rendszerezett a valóságról az elitek és az érdeklődő közönség legnagyobb csodálatára és reményére. Nem sok tekintélye maradt az axiomatikus dedukció nagyhangú spekulációinak, amik abszolút igazságként mutatták be a zavaros tákolmányaikat. Az empírikus indukción nevelkedett természettudósok éppen Kant alapján fogalmazták meg a relatív tapasztalattól is függő jelentések alapvető (de kutatható és tökéletesíthető) relativisztikusságát (pl. Mach) és a teljes indukció hiányában garantált tökéletlenségét (pl. az agnoszticizmus). Az adatcunamival elborított tudományosság és igazság vitathatatlan királynője lett a megfigyelés. Két probléma árnyékolta be az empírizmus újjászületését: a tapasztalattól független, logikai igazságok empírikusan elérhetetlen jelentése, mint pl. az aritmetikai vagy a geometriai összefüggések, illetve az empírizmus kötelező relativizmusának a súlytalansága és komolytalansága az abszolút problémák megkerülhetetlenségén edzett vallásosság és filozófikusság szemében. Az első árnyékot Gottlob Frege űzte el a szemantikai problémák kirekesztésével és szintaktikai problémákká redukálásával (egy állítás jelentése önmaga igazságának jelentése, ami igaz, ha az állítás szintaktikailag helyes és hamis, ha az állítás szintaktikailag helytelen). A második árnyékot hessentette el Kurt Gödel a teljesség igény, az abszolút igazság és a maradéktalan logikai bizonyítás (a teljes dedukció) tudománytalanságának a „bizonyításával”. Kurt Gödel osztrák matematikus a Bécsi Kör és a berlini Empírikus Filozófiai Társaság „kihelyezett” kerekasztal beszélgetésén mutatta be a „nemteljességi tételét”. Neumann János különösen érdeklődött a felfedezés iránt és később, hónapokon belül, Berlinben ő maga is rátalált a második nemteljességi tételre és annak igazolására. Még később a tudományos világ legfőbb kapaszkodójává és tudománypolitikai ideológiája lett a „nemteljességi tétel” és így kezdődött a tudománytörténet egyik legtudatosabb és legalaposabb tisztogatása. Gödel első nemteljességi tétele: Minden ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben megfogalmazható olyan mondat, mely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Formális-axiomatikus elmélet egy bármilyen formalizált (pl. elsőrendű nyelvre épített) axiomatikus-deduktív elméletet, ha az axiómarendszere rekurzívan felsorolható. (Az axiómáknak/premisszáknak ez a megszorítása kizárja a lehetőségét az ismert és/vagy analitikusan generalizált axiómák kontextusánál átfogóbb és rejtett kontextusnak [egy általánosabb és rejtett előfeltevésnek]. Ez a megszorítás önmagában kizár minden, nem analitikusan generált és nem relatív kontextust, pl. bármilyen abszolútumot].) Ellentmondásos egy axiomatikus-deduktív elmélet, ha van benne olyan mondat, mely bizonyítható is és cáfolható is. Amennyiben kizárt, hogy akármelyik mondat bizonyítható és cáfolható is legyen, akkor azt mondjuk, hogy az elmélet ellentmondásmentes. (Ez a megszorítás kizár az axiomatikus deduktív elméletből minden olyan mondatot, amely’ valamilyen abszolútummal (pl. az egyetemességgel) kapcsolatban állít valamit pozitívan, mert minden ilyen mondat elkerülhetetlenül antinomikus egy általánosabb abszolútum szintézise és feloldása nélkül. Az ellentmondásmentesség kontextusát a relativisztikus immanenciára korlátozza.) Azon, hogy tartalmazza a természetes számok elméletét, azt értjük, hogy szerepeljenek a formális nyelvben olyan kifejezések, melyek megfeleltethetők a természetes számoknak, az összeadásnak, a szorzásnak úgy, hogy a Peano-aritmetika axiómái megfogalmazhatók és egyben levezethetők is legyenek az elméletben. Ezt a feltételt még úgy is meg szokták fogalmazni, hogy az elmélet „elegendően erős”. (Ez a megszorítás követeli meg, hogy a formalizáció logikája az aritmetika analogonja, nyelve pedig a matematikai kvantifikáció legyen. Ez ömagában kizárja azt, hogy az abszolút és szintetikus vonatkozásokat nélkülöző (mert az immanens és analitikus vonatkozásokra korlátozott) nyelv minőségeknek és minősítéseknek rendelje alá a mennyiségeket és a kvantifikálást, a matematikát. Ellenkezőleg, a mennyiségekre és a kvantifikációra korlátozott nyelv nem teszi hozzáférhetővé a felhasznált minőségeket és a burkolt minősítéseket.) Bizonyítható, azaz formalizált axiomatikus-deduktív elméletek levezethetőség kritériumának megfelel. (Ez a bizonyítás / bizonyosság átfogalmazása egy axiomáiban relativizált és a szintézist nem megengedő műveletté.) Cáfolható a mondat, ha a tagadása bizonyítható. (Csak szintaxis-koherencia.) Gödel szerint, hogy egy formális axiomatikus elmélet, ha elégséges magyarázó erővel akar rendelkezni, tehát érvényes kíván lenni a Peano-aritmetika természetes számaira és alapvető műveleteire (összeadás, szorzás), akkor vagy ellentmondásos lesz vagy ellentmondásmentes, de az utóbbi esetben antinómiákhoz vezet, tehát mégis ellentmondásos. Ebből következik, hogy nem lehet logikus az ami „teljes” (tehát a teljesség és az abszolút igazság igényével lép fel) és nem lehet teljes (abszolút érvényű) az ami „logikus” (mert ami logikus, és ellentmondásmentes az szükségszerűen relativisztikus és ami abszolút, az szükségszerűen önellentmondó, logikátlan). A teljesség és a logikusság ötvözése vezet bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan antinómiákhoz. (A dialektika, a fejlődés és az értékelemzés nem matematizálható, mert a matematizált formájuk elkerülhetetlenül semmitmondó és megbízhatatlan.) A nemteljességi tétel szerint egyetlen rendszer sem alapozhatja meg önmagát, tehát a tudományos állítások mindig korlátozottak és a tudomány egy tudományon kívüli megalapozásra szorul, ráadásul egy speciális megalapozásra (pl. az értékelési problémákat feloldó, érvényes vallásosságra). A „nemteljességi tétel” rögzíti, hogy elvileg sem lehetséges abszolút, véglegesen és tökéletesen igaz rendszer, hogy a holisztikus szemléletnek is nevezett „teljesség”-igény (vagy „egyetemesség”-igény) többé nem tekinthető tudományos megközelítésnek, mert sem tapasztalatilag, sem logikailag nem alapozhatók meg az állításai. Látszólag tehát egyszer és mindenkorra lezárták végre a filozófiai rendszereknek és a holisztikus világképeknek nevezett kiindulópontok korát, illetve az ilyen kérdéseket a vallás hatáskörébe adták. Gödel első tétele tehát azt állítja, hogy egyetlen logikai rendszer sem teljes, egyik sem bizonyítható maradéktalanul, nemcsak empírikus indukcióval, de axiomatikus dedukcióval sem, vagyis minden logikai rendszer tökéletlen, van megoldhatatlan problémája, ami túlmutat rajta és szétfeszíti. Ez fontos és hasznos figyelmeztetés lenne, ha a logikai rendszerek megtalált és kimondott tökéletlenségét és kölcsönös függését nem száműzné a logikai rendszerekből, ugyanezzel a lendülettel. A homályos alkotórészek, jelentések, vonatkozások és előfeltevések száműzése és elkerülése termékeny fókuszálás lehet egy relatívan kezelhető problémára, de kontraproduktív a sziszetmatikus, a végleges és a normatív félresöprésük a logikai rendszer általános természetének a megértésére és a konkrét probléma mélyebb rétegeinek a megértésére nézve. A gödeli tétel maradéktalanul igaz a relativisztikus logikai rendszerek immanens-analitikus vizsgálatára, de ez a logikai rendszereknek csupán az egyik olvasata és oldala, minden logikai rendszer több ennél és a gödeli nemteljességi tétel hamis képet mutat a logikai rendszer teljességéről. A gödeli nézőpont tagadja a logikai rendszer (és különösképpen az empírikus premisszáktól könnyebben függetlenített, axiomatikus deduktív rendszer) a priori előfeltevéseit, rejtett axiómáit és legfőképpen tagadja a valamennyi logikai rendszert átható, abszolút kontextust és jelentés-rendszert, a közös teljességet. Gödel második tétele ráadásul azzal egészíti ki az elsőt, hogy bár a logikai rendszer lehet ellentmondásmentes (Gödel értelmezésében: antinómia- és abszolútum-mentes), csak immanensen lehet az, és mert ennek a tagadása (az abszolútum érintése miatt) nem cáfolható immanens módon, ezért relativisztikus-immanens módon bizonyíthatatlan. A matematika és a gödeli módon matematizált tudományosság kizárólag analitikus elemzésekre hajlandó és kizárólag relativisztikus rendszereket vesz figyelembe azon az áron, hogy letagadja a módszer a szitézis-képző műveletét (pl. a „nemteljességi teljesség” abszolútumának előállítását) és letagadja a minden rendszert jellemző abszolút vontakozásokat és a priori előfeltevéseket (pl. az értékállításokat). A gödeli tudományosság csak az analitikus (premisza-követő) algoritmust engedi meg és tiltja a szintetikus (premissza-képző / premissza-feltáró) algoritmust. Ez a tudományosság csupán manipulálható mechanizmusokká szortírozza az empírikus adatokat egy változatlan érdek (egy elsődleges program/szoftver automatizmusának) a nézőpontjából és nem képes / nem akar hozzáférni az érdekek felülviszgálatának és az értékek elmélyítésének egy magasabb/mélyebb nézőpontjához. Valójában olyan matematikára és tudományosságra volna szükség, amelyiknek ez a gödeli megközelítés csupán egy reflektáltan szűkített alesete. A gödeli formalizáció csak analitikus (relatív) dedukciót és formalizációt enged meg és nem képes a szintetikus (abszolút) dedukció és formalizáció integrálására. Fordítva viszont működőképes: a szintetikus formalizációban szerves helye van az analitikus formalizációnak. Nem elegendő a relatív jelentésüktől mentesítetten formalizált rendszerek relatív bizonyítása, mert nem mentesíthetők az abszolút jelentésüktől és a közelítőlegesen abszolút bizonyításuktól a jelentéstorzítás és félremagyarázás nélkül. A gödeli tételek korlátozott érvényességét egy anti-gödeli tétel, az együttműködőbb nevén egy a „mikrokozmosz-tétel” tudná a helyére tenni: Minden ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben megfogalmazható és egy magasabb szintézisben feloldható olyan mondat, mely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. A logikai igazság neopozitivista kritériuma a relatív, immanens és stukturális koherencia. Az általában (és szemantikailag is) vett igazság kritériuma a premisszák verifikálhatóságával vagy falszifikálhatóságával kibővített logikai igazság (relatív ellentmondásmentesség). Abszolút vonatkoztatási rendszer nélkül a relatív ellentmondásmentességek összemérhetetlenek és formálisan egyenlőek, vagyis nem lehet hozzáférni a sajátos különbségükhöz. Gödelnek igaza van abban, hogy befejezett rendszer nem lehetséges, és az igazság csupán megközelíthető, de téved abban, hogy a csak megközelíthető igazság sem lehet abszolút, csupán relatív. Nemcsak lehetséges a befejező (az igazságot megközelítő) módszer, de az abszolút igazság is megközelíthető, ahogyan azt minden, a korlátlan érvényesség igényével megfogalmazott szabályunk teljesíteni próbálja. Az igazság és a jelentés új felfogása, miszerint az igazság nem kimeríthető, de megközelíthető (approximatív), egy minden szempontból komoly előrelépés volt a tudományosságban a mindenkori önelégültséggel szemben. A végleges és tökéletes (önmagukat kimerítően és végérvényesen megalapozó, „abszolút”) modellek és persze a „minden más szempontot mindörökké maga mögé utasító”, „minden mást mindörökké kontextualizáló” és „végső” rendszerek leleplezése és diszkvalifikálása nagyon fontos és hasznos eredmény lett, de ugyanakkor végtelenül és abszurd módon szubjektivizálják és relativizálják az igazságot és a jelentést, letagadva az eközben felhasznált (velünk született - a priori) és relativizálással ellentétes előfeltevést valamilyen abszolút háttér (abszolút realitás és kontextus) létezéséről az abszolútum-tagadásuk abszolút érvényességről. (Az egyetemes érvényesség igényével állítják az egyetemes érvényesség megengedhetetlenségét.) A dogmatikus abszolút igazság és a relativisztikus igazság szélsőségei között, egy rossz dilemmában veszítjük el a megközelített igazság összetettségét, az abszolút és relatív olvasatok kölcsönös megvilágítását. Az a priori előfeltevések és az abszolút jelentések kikerülése lényegileg irracionálissá rontja a megértést és a tudományosságot. A matematikai igazságfelfogás nem zárja ki a kiinduló állítások vagy a bizonyítási műveletek felülvizsgálatát, de azt állítja, hogy ez csak egy független eljárásban végezhető el, amelynek a nyelve és az elvei magasabb szinten vannak mint a vizsgált nyelv és elvek szintje, tehát egyik szint nyelve és elvrendszere sem működik egyszerre több szinten, nem ugorhat vonatkozási szintet és nem alapozhatja meg önmagát. (A russelli paradoxon fogalmaival: egyik halmaz sem lehet eleme önmagának, nem tartalmazhatja önmagát, egyik állítás sem vonatkozhat önmagára. Ez igaz meg nem is. Az állítások nem vonatkozhatnak önmagukra közvetlenül [a maguk sajátosságában], de önmagukra vonatkoznak a saját általánosságuk burkolt állításával, amely általánosság már rájuk is vonatkozik.) Gödel és követői rosszul modellezik a nyelvet – beleértve a matematikai nyelvet (lásd: pl. Csányi Vilmos – Kelemen János vita.) –, mert nem veszik figyelembe a nyelv több alapvető funkcióját és a nyelvi koherencia és logikusság magasabb mércéit. Ellentmondanak önmaguknak, amikor azt állítják, hogy lehetséges állítás jelentés nélkül, lehetséges jelentés értékelés nélkül és lehetséges értékelés a teljességre vonatkoztatás nélkül. Elkerülhetetlenül megcselekszik azt, aminek a lehetőségét tagadják. Minden állítással és vitával párhuzamosan megtörténik egy értékekre és a teljességre vonatkozó állítás és vita is, akár nyíltan, akár burkoltan. Minden tényállítás egy értékállítás és egy teljességre vonatkoztatás is. Ráadásul az értékállítás és az értékvitatás kontextusa határozza meg a tényállítások kontextusát, vagyis az értékállítás és az értékvitatás hitelesít és érvényesít minden más jelentést. Az igazság nem kimeríthető, de az ellentmondásmentességgel arányosan megközelíthető logikai érték, amelynél nemcsak a grammatikai (formális) ellenmondásmentességnek, hanem a teljeségre vonatkoztató értékelési ellenmondásmentességnek is teljesülnie kell az utóbbi kontextusában. A nem holisztikus és az értékállítások iránt közömbös tudományosság a hatalmi harc elfajulásából fakad és pontosan oda vezet, hogy az „erkölcstelen” tudomány lényege az értékzavar. Az állami és nemzetközi szinten is felelőtlen támaválasztások, a lelkiismeretelen eljárások és eszközök, valamint a közveszélyes eredmények (nem az alkalmazók visszélései, hanem a járulékos veszélyek elhanyagolása miatt) nem kivételesek, hanem üzemszerűek a tudományiparban. Az empírista tudományosságnak különös hajlama van az önzés támogatására és a humanitárius hibákra és bűnökre. A hatékonysága – ahogyan egyre többen érezzük és tartunk tőle – legfőképpen a hatalmi harcban jelentkezik. Az eredményeit és a puszta fennállását lényegében az átmeneti és relatív fölény érdekviszonyai szervezik, miközben végleges és feltétlen hátrányba hozza az emberiséget a legfontosabb értékkel kapcsolatban. Biztosan nem alkothatunk végleges képet ezekről a „legfontosabb értékekről”, de a reflektálatlanságuk és/vagy a szisztematikus vitathatalanságuk – akár a tudományos tevékenységen belül – már súlyos tévedés vagy bűn. Nincs olyan, hogy „elkerülhetetlen kontextus nélküli, tetszőleges kontextus” vagy „egyetemes összefüggések és következmények nélküli felvetés”. A neopozitivista liberális szempont szerint a teljességről nem lehet logikusan beszélni. A neopozitivista konzervatív válasz szerint lehetséges beszélni róla, de misztérium és pátosz, tehát nem szabad logikus beszéddel (vagy valamiféle abszolút racionalizmussal) próbálkozni. A neopozitivizmus egyik leghatásosabb eredménye a racionalizmus radikális korlátozása. 3. Holisztika-ellenes tudománypolitika Nemcsak a racionalizmust korlátozza a neopozitivizmus, hanem a holisztikus megközelítést is. Az egykor mélybölcsességgel és nagy körültekintéssel azonosított „egészben látás” (a holisztika) a tudománytalan sarlatánság szinonímája lett a neopozitivizmus kezei között. A problémákat nem szintézissel, nem az átfogóbb és komplexebb problémák felvetésével és megoldásával kezelték többé, hanem analízissel, a részlegesebb és egyszerűbb problémákra bontással. A partikularitás és a nagyobb egészeket nem néző specializáció szinte a szinonímája lett a szakszerűségnek és a tudományosságnak. A problémák és a szakterületek egymástól elkülönített alrendszerekben való vizsgálata lett az etalon. Az újabb problémákra egyszerűen új tudományterületeket hoztak létre, szükség esetén szakterületközi (interdiszciplináris) formában. Robbanásszerűen sokasodtak a tudományterületek és a különféle specialisták. Nemcsak a kritikusság kiküszöbölése miatt szorították háttérbe és kasztrálták „értéksemlegessé” a holisztikus hajlamú társadalom- és bölcsészettudományok hagyományát. A holisztikus racionalizmus / racionális holisztika is kellemetlen kérdésekkel szembesíti a tudomány irányítóit. A hadiipar-érzékeny tudománypolitika a természettudományok iránti rajongásával és normaadó (uralkodó) pozícióba emelésével sikeresen teljesítette a bölcsészet-ellenes fellépést is. A természettudományos módszertani norma-uralmával gyorsan lecserélhető a társadalom- és bölcsészettudományok kritikussága az apologetikus leírói vagy a pragmatikus / realista („értékmentes” / „minősítésmentes”) beállítódásra (felderítői és hírszerzői szolgáltatásra). A tudományok felé áramló egyre tekintélyesebb pénzek sodrásában és a spontán szaporodás zűrzavarában áltudományok és öncélú tudományalapítási kísérletek veszélyeztetik a „hasznos" tudományok finaszírozását. Meg kellett oldani az új tudományterületek szaporodásának a kordában tartását, és szükség esetén az elhárításukat is. A módszertani és tudomány-technológiai előírásokkal (pl. adminisztratív mutatókkal, matematizálhatósággal) a zavaros törekvésektől is könnyebben óvják a „szakmaiságot” a tudományszervezők. Az „antiholisztikusan racionális” tudományosságnak és a „antiracionálisan holisztikus” vallásosságnak a „munkamegosztása” és szimbiózisa nem javít ezen a helyzeten, hanem ront. A két butaság szövetsége, az értékzavaros tudományosság és a fogalomzavaros vallásosság, azaz a mellébeszélés és az összevisszabeszélés szövetsége küzd a hatalomért. Sovány vigasz, hogy az értékelemzések nem akarnak többé tényelemzések lenni és a tényelemzések nem akarják pótolni az értékelemzéseket. Valójában az „értékek” és az „elemzés” sem a tudományokban, sem a vallásokban nem találnak egymásra. (G.E. Moore „naturalista hibának” stigmatizált minden feltevést az értékállítások és a tényállítások összefonódásáról.) Nem csodálható a kreacionisták nem lankadó, sőt megújuló lendülete az evolucionizmus ostorozásában, amikor a bambán empírista tudományosság ilyen kiváló támadási felületet kínál a tompaságával. Valószínüleg nem a szembenálló feleken, hanem egyéb társadalmi, történelmi és kulturális tényezőkön fog múlni, hogy elfogadnak-e valamilyen kompromisszumot és kölcsönösen elfogadják-e végül egymás felkinálkozását egy elvtelen békekötésre (a hatalomért és az igazságkereséssel szemben). Közös ellenfelük a társadalmi progresszió. A neokonzervatív mozgalomban gyorsan szaporodó „tudós papok” és „hívő tudósok” jelzik a „legújabb szövetséget”. (A neoliberális evolucionisták nehezen furakodnak be az előkelő társaságba és nincsenek elragadtatva a „kolostori laboratóriumok” avagy a „laboratórium-kolostorok” lehetőségétől. „Nem mindig volt ilyen a világ, mint ma. Kolostori kultúrák is léteztek. Úgy is lehet élni.” (Kampis György utolsó szavai a könyvben. 36. old.) Jellemző, hogy a természettudós tudománypolitikus nem tekinti tudománynak a társadalomtudományokat és felháborodik, amikor a tudományt (és azon belül természetesen a természettudományokat is) társadalmi és kulturális jelenségként vizsgálja és kritizálja a társadalomtudós és a filozófus. Mereven ellenáll olyan speciálisan társadalomtudományi és filozófiai modelleknek, amelyek értéktartalmakkal és normativitással együtt modellezik a realitást. Gyakran felhozott érv, hogy a szaktárgyi tudás millió részlete nélkül senki sem lehet kompetens az adott szakterületen pl. új modelleket és magyarázatokat ajánlani, pedig bárkitől érkezhet olyan új kontextus és új szempont, ami jobb megvilágításba helyezi az adatokat. Természetesen a filozófiai (szemléletmódot érintő) megkérdőjelezésnek is vannak szabályai, de fájdalmasan gyakori a nem tárgyszerű, hanem tekintélyelvű érvelés még a tudósok részéről is. Ami a teljességre vonatkoztatás igényét illeti, a tudománytörténetben nem a részletek egyszerű gyűjtögetéséből jön az új egész, hanem egy új egész felvetéséből jön a részletek tendenciózus gyűjtögetése, átrendezése és újra értelmezése. Az "új egészek" (az új világképek) pedig a szűkebb szakterületeken kívülről, mondhatni az életből magából jönnek olyan kultúrális hangsúlyeltolódásokkal mint pl. a közlékedés vagy az időmérés vagy a kommunikáció (vagy a környezetrombolás, nemi szerepek, táplálkozási szokások stb.) összeadódó és radikális megváltozásai. A modelezés "mechanikus", "kémiai" "biológiai" vagy "informatikai'" analógiái szabályos generációkban váltják le egymást és az analógiás gondolkodás miatt a tőlük teljesen idegen szakterületekre is behatolva más részletkérdések feldolgozását is megtermékenyítik vagy egyenesen forradalmasítják. Pl. a lélek-elméletek története is jól mutatja ezeknek a fenti analógiáknak az uralkodási korszakait. A "forradalmi ötlet" egy addig nem ismert új nézőpontot jelent. Nincs olyan logika, ami kizárná, hogy akár egy kisgyerek vagy tanulatlan ember ne adhatna megrendítő ötletet a szakembereknek azzal, hogy más alapokra helyeztetik a megközelítést. A történeti példáknak se vége, se hossza, amikor a szakterületen kívülről jön a forradalmi szemlélet. Charles Darwin a gyorsan fejlődő kapitalista társadalomból és a gyorsan erősödő brit és amerikai birodalomból szívta magába az evolúció benyomását. Eistein relativitás elmélete pl. az időzónákon átfutó utazások korával vált lehetségessé (Verne: 80 nap alatt a Föld körül című könyvének kulcspoénja az egy nap nyereség). Einstein saját bevallása szerint egy villamoson ülve talált rá az ötletre és vonatokra alkalmazta a példái során.) A „tudósokat” (főként a „természettudósokat”) bosszantja a filozófia közbeszólása és a filozófiának a hiába lehalkított, holisztikus hagyománya. A politikát szidalmazó politikus népszerűséget kereső retorikájához hasonlóan, a „tudósok” kívülállóként említik és a tudományon kívül eső jelenségként kezelik le a filozófiát, ami a fenti problémákkal összefüggésben nem lehet véletlen. Csak akkor hivatkoznak rá, ha az irányzatok valamelyike a kezükre játszik. Ezért is hozták létre a maguk „filozófia nélküli” filozófiáit pl. az „analitikus”, a „pragmatikus” és a „posztmodern” hagyományban. Bosszantja őket a progresszió témájának beláthatatlan veszélyessége elméletileg és gyakorlatilag is. Ezért vették ki a fejlődés abszolút logikáját az evolúcióból és ezért alkották meg az „ekvivalens másságok univerzumának” és az „ekvivalens másságok generálásának” a dezorientáló modelljét. A modern evolucionizmusban nincs többé „fejlődés” csak „változás”. És persze progresszív kritikai tartalom sem következhet belőle. A „fejlődés” szempontja az értékkövetkezetesség elkerülhetetlen következménye, a tudományosság és az erkölcsösség előfeltétele és garanciája. A priori nem lehetünk elfogulatlanok, de kutathatjuk és vitathatjuk, hogy mihez, hogyan és mennyire kötnek elfogultságok. Minden érték-reflektálatlanság érdek-elfogultsághoz vezet. Csak az értékrefelxióban tárulnak fel az értékállításaink, tehát egyenesen meg kell küzdenünk azért, hogy „értékeink” legyenek. A Gödel-tétel bizonyításra kidolgozott rekurzív matematika forradalmasíthatta volna az igazságkeresést és az igazságleírást, ha nem akarták volna kiszorítani és pótolni is a szintetikus dedukció rekurzív szintézisét az analitikus dedukció rekurzív analízisével. A világban minden változik és a változás logikája a dialektika, de nincs elégséges matematikája. A rekurzív matematika (és pl. az iterációk, fraktálok is) nem szintézis-, hanem analízis-generátorok. Az evolúció nem egyszerűen rekurzív, hanem dialektikus, a specializálódás és funkcionalizálódás tendenciái nem választhatók külön a komplexebb rendszerek generálásától és az integrálódástól. Egymásba skatulyázott „csoportszelekciók” zajlanak párhuzamosan, aminek során tökéletlenül ugyan, de mégis egy előrevetített teljesség alapján igazodnak egymáshoz a szereplők, mint a „teljesség megnyilvánulásai”. Tulajdonképpen még Noam Chomsky „generatív grammatikája” sem „dialektikus grammatika” és Kurt Gödel „rekurzív matematikája” sem „dialektikus matematika”. Márpedig egy kielégítően formalizált dialektikus logika nélkül lehetetlen megfelelő geometriát, térelméletet, evolucionizmust és értékelméletet indítani. Azonban nem az önkényes normativitás kell, hanem a tudományo. Nem a „végső rendszer” hiányzik, hanem az alkalmasabb módszer. A matematikát, a kvantifikációt és általában a formalizációt egy átfogóbb kontextusba, egy átfogóbb logikába, az abszolút értékek jelentésadásába szükséges helyezni, hogy nyilvánvalóvá váljanak a rejtett állításaik. Nem egyszerűen új matematika és formalizálás kell, hanem több, amelyen belül változtalan formában, de érvényesebb hatáskörrel működik tovább a gödeli matematika és formalizáció. A fejlődés legyen velünk. III. rész: A generatív és normatív formalizáció kísérletéhez x
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
TÉMÁK:
All
RAKTÁR:
|