Az érdek mindig külön érdek és az érték mindig egyetemes érték. Az érdek az, ami biztosan nem jó mindenkinek és érték az, ami biztosan mindenkinek jó. Az érdek valamilyen tapasztalható, érzéki előny, az érték ezzel szemben egy egyetemes logika, az egyetemes fejlődés valamelyik függvénye és művelete. Fejlődésük során az élőlények egyre átfogóbb érdekeket és működési szabályokat ismernek meg, majd fokozatosan felismerik az „egyetemes érdek” speciális fogalmát és azt, hogy az egy elvont szabályra, valamilyen logikára, sőt magára a logikusságra vonatkozik. Az értékfelfogás már az állatvilágon belül jelentős fejlődést mutat a rövidlátó önzéstől az önfeláldozó önzetlenségig - pl. az életük kockáztatásával egy másfajta élőlény életét megmentő állatok! -, de a szabad akarat és az értéktudat hiányában ez nem haladja meg az ösztönös érdekérvényesítést. A természetes erkölcsi fejlődés a kezdetlegesen önző biológiai érdek „értékfelfogásától” vezet az összetettebb szociális érdek „értékfelfogásán” keresztül a valóban egyetemes értékek (függvények) önreflexióval és azonosulással megalapozott megsejtéséig. Az istenek felett álló, személytelen és egyetemes logikát nevezik meg pl. a „dharma”, a „tao” és a „logosz” fogalmával, ami alatt a változás, a lét és az egyetmes működés törvényét értik. A fejlődésre, a javulások végtelen (és hosszú ideig még nagyon lassú) akkumulációjára (halmozódására) egyelőre nincs fogalmuk, mert tapasztalatuk és rálátásuk sincs. Az időről és a változásokról alkotott képet az agrártársadalmak évszakok szerinti ciklikussága és a mezőgazdasági élet látszólagosan örök körforgása határozza meg évezredeken át. A tudományos-haditechnikai-hatalomtechnikai fejlődés reneszánsz felgyorsulása, az életmódnak és a hatékonyságnak már emberöltőben is mérhető változása azonban rádöbbent a fejlődés jelenségére és titokzatos logikájára. Ettől kezdve kutatatja és hasznosítja az emberiség pl. az egyéni és társadalmi fejlődési függvényeket és eljárásokat a módszeresség felfedezésétől kezdve a köznevelés felvetésén át a társadalalomtervezésig és a társadalomjavításig egyáltalán. Egyelőre csak nyugaton, de az emberiség ezekkel az egymással összefüggő egyéni és társadalami önfejlesztési műveletekkel próbálj a saját kezébe venni a fejlődését. Mindez a felvilágosodás korára lett elsődleges politikai kérdés és központi társadalmi-kultúrális probléma. A földi élőlények egy jelentős részének a közösségei az élettér-védelemmel, a territorializmussal és a dominancia harccal szabályozzák a túlélésüket. A természetes hatalmi harc lényegileg különbözik a táplálkozási hactól, mert ösztönösen betartott szabályai vannak, amelyek az élet-halál harc kiküszöbölésére, a gyilkolás elkerülésére irányulnak. Az életforrásokért vetélkedő élőlények elkerülhetetlen kockázatot és terhet jelentenek egymás számára és az ebből fakadó konfliktusaik folyamatosak, de azt úgy tudják kezelni a rangsorolás „igazságtételével”, hogy elkerülhető a rokonaik vagy a kölykeik meggyilkolása, ha nem akarják megszüntetni egymást és azzal úgy általában önmagukat. A hatalmi harc az életközösségek belső konfliktusainak a természetes, „állati” szabályozása, amelyben megjelenik az „igazság” és az „igazságosság” első formája a rang és a rangsor (amit a „nyers erő” összemérésével alakítanak ki és tartanak érvényben). Az emberi „igazságosság”, „igazság” és „érték” fogalom ennek a kezdetleges szemléletnek a kifejezése és a vállalása a mai napig. Ennek az állati értékfelfogásnak a különböző verziói vitatkoznak egymással minden vallásunkban, erkölcsünkben és politikánkban. Eszerint az értékszemlélet szerint, maga az érték egy érzékelhető-tapasztalható „erő”, aminek az arányait, a jelenlétét vagy a hiányát, a növekedését vagy a fogyását és persze az áramlását is a zsigereinkben és a vérünkben érezzük mint egy alkalmi „kisugárzást” vagy egy tartós aurát, esetleg egy kiterjedt energiamezőt a mágusok és a jedi lovagok módjára. Ez az érték egy érzékileg és tapasztalatilag, vagy érzelmileg beazonosítható vagy legalább intuitíven belátható fölény és rang, a magasabb - az isteni mindenhatóságig terjedő és felsőbbrendű - erők által hitelesített felsőbbrendűség, kiválasztottság, kegyeltség és külön érdek. (Minél nagyobb, annál magasabb rendű.) A rangoknak ez az értékvilága annyiban egyetemes, abszolút és „logikus” önmaga számára, hogy magát a rangsort egy általános, „egyetemes” és „abszolút” érdeknek tartja. E felfogásban a rangsor az az „örökkévaló hiererchia”, amelyben csak győztesek vannak és vesztesek és amelyben a hatalmasabb mindenképpen értékesebb, igazabb, jobb és szabadabb. Minden ranghoz jár az előjogok bizonyos halmaza és a magasabb előjogok szigorú hiánya. Mivel a saját hite szerint ez a rendszer hivatott szabályozni az életközösség minden pillanatát, nem lehetséges a rangsoron kívűl létezni, minden egyes szereplőnek a születése pillanatától kezdődően egy szigorúan meghatározott helye van, amelyen csak egy szigorúan meghatározott módon - a magasabb rangúak és a felsőbb rendűek nyílt vagy burkolt beleegyezésével és támogatásával - javíthat vagy ronthat. Erkölcsi dilemmák nincsenek, hiszen az erőt=fölényt=hatalmat=igazságot közvetlenül tapasztaljuk és mindenki erkölcsös, aki betartja a rangsort és rangokhoz tartozó előjogok és korlátozások hagyományát. A problémák mégis itt kezdődnek. Legalább két gyakorlati paradoxon rombolja szét az állati értékfelfogást azon túl, hogy (1) a minőség megközelítésére teljességgel alkalmatlan, (2) a logikai problémákhoz kapcsolódó konfliktusok eldöntéséhez használhatatlan, vagyis szakszerűtlen és (3) az összetett közérdek megnyilvánulását és a konszenzust kívánó konfliktusok kezelését is akadályozza. Az első paradoxon (A) a hatalommal való visszaélésből, azaz a hatalom „elidegenedéséből” és a puszta „erő” fejlődéssel kapcsolatos semmitmondásából fakad, amennyiben nem egyértelmű, hogy a magasabb hatalom mennyire írhatja felül az alacsonyabb szintű rangsorolás és a rangok hagyományait, továbbá a hatalom újabb formái és dimenziói esetén hogyan módosuljon a rangok és a rangsorolás rendszere? Fejlődhet vagy sem a hierarchia és a hiererchizálás renszere és milyen mérték szerint? Mihez igazodik, hogyan különbözteti meg a jót a rossztól, a hülyeséget a bölcsességtől az, aki pl. már tévedhetetlen rangban áll a hagyomány szerint, illetve ha a spontán önkénye és „a szava a törvény”. Miként lehetséges a „rossz”, ha minden „jó”-nak számít, ami győzelemre jut, illetve miként lehet „erősebb” egy „gyengébb” és miből mérhető az erő és a felsőbbrendűség egyáltalán, ha nem a győzelemből? A második paradoxon (B), hogy ebben a tekintélyelvű szemléletben és tekintélyuralmi rendszerben miként lehet kívánatos vagy miként tűrhető meg bármilyen kölcsönösség és egyenjogúság (pl. az azonos rangban állás) és miként lehet „felemelő” élmény pl. a kölcsönös tiszteletadás vagy a barátság egyáltalán? Az állati értékfelfogás mindaddig problémátlan, amíg az állati közösségben nem jelennek meg az intelligencia és a kreativitás erejéhez kapcsolódó problémák, vagyis olyan megoldások és hatalmak, amelyek meghaladják a nyers testi erő „kompetenciáját” és új mértékkel mérnek, a logikával. (Valóban a tudás „bűne” söpörte félre az ősi, állati erkölcsiséget, ahogyan a mítosz elpanaszolja.) Elvileg természetesen kinőhette volna az emberiség a kezdetleges értékfelfogást és folyékonyan fejlődhetett volna tovább az értékszemlélet egy magasabb, logikusabb, tárgyilagosabb és mélyebben együttérző szintre. De az emberiség erkölcsi fejlődése viszonylag korán megtört, elbicsaklott, megrekedt és elfajult, mert valamilyen külső tényező arra kényszerítette, hogy ne a logikát figyelje, hanem egy magasabb erő - akár kiszámíthatatlannak és logikátlannak is látszó - szándékát. (Erre a fejlődés- és értéktörésre, a tényleges elidegenedés és a tényleges „bűn” eredetére máshol szükséges visszatérni.) Az emberiség soha nem jutott túl a kezdetleges értékszemléleten, soha nem választotta a valódi (tehát a nem hatalommá idegenült, viszont a szívvel is együttműködő, másértvaló, „együttérző”) észt, racionalitást és logikát, viszont a kezdetleges vallásokon alapuló állati kultúránk mégis megtelt a logiával kapcsolatos visszaélésekkel - különösen a torzultan kibontakozó logika önkényuralmának a problémáival - és teljes összevisszaságba gabalyodott (ami sokak számára tűnteti fel vonzóbbnak a kezdetlegességünk egykori érintetlenségét, naivitását, „egyértelműségét” és „böcsületességét”. Az önkényuralom születése és bukása Spontán fejlődés vezet a spontán hatalmi harchoz. A spontán hatalmi harc vezet az egyetemes érdekek (az értékek) felismeréséig és soha nem állít semmilyen személyességet az értékek értékének, vagyis soha nem személyesíti meg a legfőbb értéket. A spontán hatalmi harc spontán módon "logosz", logika és igazságérzékeny marad, ezért a kifejlődése során spontán módon felszámolja magát a helyes értékszemlélet és az értékalapú, elvi célkitűzés segítségével. A spontán hatalmi harc a spontán expanzióhoz vezet, amiből a spontán hatalommegosztás és a spontán szakszerűség intézményesítése és nevelési rendszere fakad. Kialakul ugyan spontán önkényuralom a spontán hatalmi harcban, de csak átmenetileg, mert az értékéezékeny intézményesítés és a nevelés nem támogatja önkényuralmat, hanem felszámolja azt. A hatalomkoncentráló, titkolódzó és kreativitás-gátló önkényuralmi rendszer az utódgondozásra lényegében alkalmatlan. Minden sikeres és tartós utódgondozás az együttérzésig következetes logika (a másértvalóságig következetes és önfejlesztő önreflexió és belső szabadság) hatalommegosztására és szakszerűségére épül. A spontán önkényuralom utódlásképtelen és közvetlenül felszámolja magát a generációváltással vagy közvetve semmisíti meg önmagát a szakszerűtlenséggel. Az önkényuralom ellen hat a benne újratermelt önkény (intézményrombolás, kiszámíthatatlanság, megbízhatatlanság, instabilitás) és a kontraszelektív önbutítás és kreativitás-gátlás. Az önkényuralom legkésőbb három generáción belül jelentősen visszaszorul és végül megszűnik vagy megszűnik az önkényuralmilag szervezett társadalom elpuszításával együtt. A hatalmi harc, a farkastörvények és az önkényuralom kezdetlegességeivel kapcsolatban nem az a kérdés, hogy felszámolják-e magukat, hanem az, hogy belepusztulunk vagy sem. A külső hatásra elfajult értékszemlélet ugyanis nem a hatalmi harc és nem az önkényuralom csapdáját számolja fel, hanem magát a fejlődést és az elfajult neveléssel önerőből menthetetlenné zárja az elidgenedést és halálossá zárja a csapdát.
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:Antiliberális "Harmadik Világháború" A politikai realizmus... Maffiacár Van új kormány "Orwell" kontra "Huxley" "Egységes", tehát megrepedt A Világkaszt Pártállamegyházi... Kibekkelhető országrontás? Bevezetés a hatalomtechnikába Antidemokratikus demokrácia Paradox önkényuralom DIY Kormányzati Kisokos Bábok választása Zokogó krokodilok Minek az igazságosság... Gyarmatosít vagy korrupt Az őssejt társadalom vége A farkastörvény A szent tekintélyuralom TÉMÁK:
All
"Nem az igazság számít, hanem a győzelem.” (Adolf Hitler) RAKTÁR:
November 2015
"Nem számít, hogy mekkora a hazugság; ismételd elég gyakran és a tömeg igaznak fogja tekinteni." (John F. Kennedy) "A kezeket mosni a hatalmasok és a hatalom nélküliek konfliktusában azt jelenti, hogy a hatalmasok oldalán állni és nem lenni semlegesnek." (Paulo Freire) “A világon minden a szexről szól, a szexet kivéve. A szex a hatalomról szól". (Oscar Wilde) "Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, adj neki hatalmat." (Abraham Lincoln) |