A diplomáciai és politológiai tankönyvek politikai realizmusnak nevezik azt a tudatosan vállalt és átgondolt hatalmi harcot és politikai taktikát, amely a hatalom megszerzését, megtartását és növelését tekinti a politikai cselekvés elsődleges előfeltételének és céljának. A politikai realizmus egy "ideológiáktól független" (értsd: mindhárom, alapvető, modern politikai ideológiával - konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus - kompatibilis), azokra könnyen alkalmazható és nem kevesebb, mint egy napjainkra világszerte egyeduralkodóvá lett hatalomtechnika, a nyíltan vállalt és szorgalmazott machiavellizmus (ami szerint "a cél szentesíti az eszközt"). A politikai realizmus szellemében fogalmazott kézikönyvek szerint a realista hatalomtechnika első és legfontosabb klasszikusai pl. az ógörög Thuküdidész (i.e. V. sz.), Arisztotelész (i.e. IV. sz.), Machiavelli (i.sz. XV-XVI. sz.) és Hobbes (i.sz. XVII. sz.), de csak az első világháború után, a realizmus modern verziója lett népszerű és meghatározó kontextusa a "szakszerűségre" törekvő politikai cselekvésnek. A modern realizmus panteonját emlegetve következetesen kimaradnak a világtörténelem olyan nagy hatású "realistái", mint Hitler elsőszámú geopolitikai szakértője, a német K. Haushofer (1869-1946), a proletárdiktatúrák, az eugenikai-fajvédő politikák, a maffiaállamok és a vatikáni maffia-kapcsolatok ideológusai és szellemi vezetői, ezért csak az olyan, némileg visszafogottabb és szalonképesebb machiavellisták szerepelnek a modern és neorealizmus kánonjában, mint az angol E. H. Carr (1892-1982), a német-amerikai H. J. Morgenthau (1904-1980), az amerikai K. Waltz (1924-2013), az amerikai H. Kissinger (1923-...) és az amerikai P. Kennedy (1945-...). A "realista" politika a saját bevallása szerint egy az általa "idealistának" nevezett (és doktrinér-elvakultnak tekintett) politikára adott "kijózanító" válasz. "Idealistának" neveznek összefoglalóan minden olyan, nem különérdek-érvényesítő, hanem egyetemes érték-eszményt célkitűző politikát - mint pl. a racionalista felvilágosodás "szabadság, egyenlőség, testvériség" törekvését, vagy a politikai katolicizmus "méltányos" klerikálfasizmusát -, ami különböző mértékben akár machiavellisztikus is lehet (lásd pl. az inkvizíció vagy a forradalmi terror), de retorikailag semmiképpen sem az, és a realizmussal ellentétben nem tartja nyíltan elfogadhatónak, pláne üdvözlendőnek a machiavellizmust. A tájákozódást nehezíti, hogy a politikai realizmus témái és problémái nagyon szerteágazóak, egyáltalán nem redukálódnak a "machiavellizmusra", mégis a realista politikai taktikának nem más az értékszemlélete, a politikai módszertana, az értékfilozófiai gyökere, a magja és a lényege, mint a machiavellizmus. A politikai realizmus verzióiról és alternatíváiról beszélve, a realista tipológiák gyakran hangsúlyoznak túl részletkérdéseket és mellékszálakat (pl. a geopolitikai, a szociálpszichológiai vagy az intézményi-strukturális tényezők hatalmi harcon belül mutatott jelentőségének az eltérő rangsorolásait "tipizálva"), éppen a politizálás alaptermészetét és alaplogikáját bevalló belátás rovására. A politikai realizmusok esetlegesen, változóan és mellékesen különböznek egymástól, miközben valódi alternatíva nélkül maradtak a nemzetközi porondon. Még az olyan nagyhangúan eszmehű és látszólag "doktrinér" politikák is lényegileg realisták, mint pl. az anarchizmus. Ma már senki sem akar beledögleni valamilyen egyetemes érdekbe (értékbe), legfeljebb a legszűkebb önérdekbe. Sem a művelt szakértők, sem a buta tömeg. ("Hülye vagy?") A tájékozódást nehezíti, hogy a diplomáciában és a belpolitikákban is világszerte egyeduralkodóvá lett politikai realizmus kisajátította a politológiai szakszerűség fogalmát és közveszélyes, gyermeteg marhaságként stigmatizál minden olyan értékhivatkozást, amelyik nem egy részleges és "gyakorlatias" különérdeket állít értéknek. A politikai realizmus érdekérvényesítő ereje és tekintélyuralma olyan felmérhetetlenül nagy még a tudomány világában is, hogy a tudománypolitikán keresztül a tudományosság értékmérőjévé tudta emelni a partikularitásokkal megkerült önellentmondások esetleges elfogadhatóságát (azt retorikai kibúvót, amikor nem nézik, sőt titkolják-tabusítják az amúgy látszólag koherens-logikus részletkérdések nyilvánvalóan inkoherens-logikátlan "műegészét"), a logikai bakugrást és az irracionális tájékozódás/célkitűzés természetességét/szükségszerűségét egyáltalán. (A célkitűzések és az értékek világában az irracionális-misztifikáló vallásosságra hagyatkozó és azzal együttműködő modern tudományosság relativizmusa és "realizmusa" önálló kifejtést érdemel a kialakításának és a következetlen módszertanának a kritikájával együtt.) A realizmus tömegkommunikációs erőfeszítéseinek köszönhetően, manapság bárki, aki nem nyíltan önző és nem "rugalmas-méltányos" (nem elvtelen), az voltaképpen hazugnak, hiteltelennek, veszélyesebbnek és mindenképpen amatőrnek és gagyibbnak tűnik, mint a nyíltan cinikus. Hitelesebben és meghatóbban kábíthat-kavarhat az elvekre hivatkozással a közismert cinikus, mint a bárgyú idealista, aki úgy követeli a tökélyre törekvést, hogy ő maga sem lehet tökéletes (és aki ezért kiválóan tettenérhető-gyanúsítható-rágalmazható a hibáiban és könnyedén karakter-rombolható). Az internetes kapkodás korában Berlusconi vagy Juncker cinizmusa pl. külön-külön is hitelesebbnek és professzionálisabbnak hat, mint Buddha és Jézus "émelyítő-szánalmas erőlködése" együttvéve. A FIDESZ-KDNP napról-napra arcátlanabb és a minden korábbit már csak az akkumuláció miatt is felülmúló önzése és cinizmusa a magyar választók szemében az egyetlen kormányzásra képes/méltó/profi politika. A politikai nyilvánosság természetesen rétegzett és többsebességes, vagyis a teljes nyilvánosságban nem mindenkit manipulálnak/kápráztatnak a realizmus "talpraesettségével" és "hatékonyságával", csak a "beavatottabb", "képzettebb", "műveltebb" (és az érdekérvényesítésben önállóbb) közönség cuppoghat az áramvonalas realizmus okozta esztétikai gyönyörűségtől. A választói tömeg döntő többségét kitevő, de sokkal kevésbé önálló rész, az "agyhalott és impotens csőcselék", aki a szemének sem hisz a hatalom irányítása nélkül, nos, az a tömeg folyamatosan megkapja a hatalom főszereplésével játszott és andalítóan követhető elvek szappanoperáját. (Akik az ittenihez hasonló blogokat kontárkodják vagy böngészik, mégpedig az adott szövegek teljes és rémes hosszúságában és bonyolultságában, azok már csak álszerénykedve és pózolva sorolhatják magukat a teljesen naív zombik közé.) És még egy gondolat a realista tipizáláshoz... Látszólag értelmetlenül, valójában azonban manipulatív módon nevezi a realizmus "idealizmusnak" pl. a liberalizmust, hogy elrejtse a valódi dilemmát (a machiavellizmust) és "idealistának" állíthassa be a burkolt realizmust. A liberalizmus szabadság és igazságosság eszményének hírhedt önellentmondása a gazdasági és a politikai szabadság és igazságosság ravasz szétszakításával és az értékek relativizálásával egyáltalán, a liberális machiavellizmus egy "idealista" stigmát és álcázást kap a "konkurens" realizmustól, ami kiváló zsákutcát és hasznosan működésképtelen (hamis) alternatívát teremt belőle a realizmus politikai nyilvánosságában. Gyakorlatilag a realista tipológia valamennyi formáját a hamis alternatívák erőltetése jellemzi és egyfajta realista "okosság" az, ami a nyilvánosságot megnevelő eszközként működik itt, mint karmester, és kezel-terel minden nyilvánosságra hozott kulcsfogalmat és víziót, a közvéleménykutatások tematizálásától a politológiai és diplomáciai szakok tananyagán és szaknyelvén át az ellenzékszervezéshez alkalmatlanná züllesztett sajtónyelvig és az internetes bűnözőbeszédig. A realista kampányok futószalagon sajátítják ki és írják át a fontosabb kifejezéseket és tipológiákat, nemcsak az "idealizmust" és nemcsak a politikai típusok kánonját. A politikai realizmus három pillére, a buta értékfogalom (1), a buta machiavellizmus (2) és a filozófiai közös nevezőjük, az egyetemesség/totalitás-igény önellentmondó elutasítása (3). E legutóbbi logikai bukfencezésről elmondható, hogy miközben minden emberi szemléletmód, nyelv és adaptáció a priori (velünk születetten) az egyetemes érvényesség igényével működik és teszi próbára önmagát - és természetesen a realizmus és minden más relativizmus és egyetemesség/totalitás-tagadás is az egyetemes érvényesség igényével lép fel -, aközben kitiltja a "tudományosságból" a nem relativisztikus összemérésekhez és minőségekhez szükséges értelmezési tartományt és kontextust, a "teljességet". Így törnek és hullanak relativisztikus darabokra és érdekekre az egyetemes értékek, és így lesz retorikailag kimagyarázható egy buta értékfogalommal a machiavellizmus értékellentmondása is. Miközben a mérnökök tudják, hogy átmenetileg sem használható egy célhoz olyan eszköz, amely a felhasználás során megsemmisíti a célt (pl. csak látszólag stabilizál miközben mélyebben destabilizál) és miközben az orvosok is tudják, hogy nem elfogadható gyógymód az, ami garantáltan megöli a beteget egy másik szempontból, aközben a machiavellizmus az összes történelmi bizonyíték ellenére erőlteti, hogy kivívható a szabadság a szabadság korlátozásával, kiterjeszthető a szeretet a szeretet szűkítésével, igazságos társadalom építhető igazságtalan kormányzattal és egyáltalán lemosható a vér vérrel és erőszakkal az erőszak. A politikai realizmus "józanul" nem néz távolabbra és átfogóbban mint amennyire a józan önzés közvetlen késztetése és érdekköre rákényszeríti. Az erőviszonyok alapján veszi figyelembe az érdekegyeztetésre méltó-szükséges érdekek körét, egyeztetését és konszenzusát, amennyire és amíg muszáj. A realizmus szerint a politika a változásra képtelen emberi természet miatt mindig egy harc, mindig egy nulla összegű játszma, amelyben csak annyi nyerhető, amennyit valaki más elveszít - mindig vannak áldozatok és mindennek vannak károsultjai és ára, nem lehetséges a tereken és időkön átívelő, feltétlenül és egyetemesen jó közérdek. Az érték forrásai minden esetben a materiális és korlátozott mennyiségű javak. A realista hatalom materialista és az erkölcse a materiális javak bármi áron való megszerzésére irányul. A realizmus szerint "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek", olyan erkölcsi mércéket követ az állam (a közerkölcs), amelyeket nem követhet az állampolgár (és a magánerkölcs), vagyis a közerkölcs és a magánerkölcs nem mérhető össze és nem ítélhető meg azonos szempontból. A hatalom képviselője és a kormányzó más erkölcsi megítélés alá esik, mint a kormányzott. A realizmus szerint a győzelemmel (értsd: sikerrel, vagy akár csak az alkupozíciók javításával) kecsegtető háború egy teljesen elfogadható és normális eszköze az érdekérvényesítésnek. Nem a politika függ az etikától, hanem az etika a politikától (értsd: a józan önzés szükségleteitől függ az elvszerűség és a következetesség látszatának a mértéke, vagyis a retorika és a manipuláció konkrét fomája és eszköze). Monrgenthau szerint (1948) a politika hat alapelve: 1. a politikának objektív törvényei vannak 2. az emberi cselekvés forrása a nem változó, bűnös emberi természet, a hatalomvágy 3. a hobbes-i farkastörvény az államokra és a nemzetközi politikára is érvényes 4. a nemzetközi politikában öntörvényű állami különérdekek ütköznek, mint a billiárd golyók 5. csak magára számíthat minden, még az államok is 6. az állam legfőbb érdeke a hatalom megszerzése és megtartása Miért "követhetetlen" 80-as IQ felett a nemzetközi politika és a belpolitika? Napjainkban világszerte azonos nyelvet beszélnek az önjelölt-választott politikusok és az ingerülten-lehangoltan választani próbáló tömegek: a politikai realizmust (és materiális relativizmust). Putyin, Orbán, Merkel, Obama, Hszi Csin-ping, Mukherjee "és valahány név még a naptárban" egytől-egyig ugyanúgy "józan". Nemcsak Orbán járja ezt az utat és pláne nem az elsők között, amikor "harcias-konfrontációs", cinikus és eltökélten "geci", hanem valamennyi "professzionális" politikus és valamennyi választójuk. A maffiaállamok és a szociálliberális demokráciák egybehangzóan a rugalmas önzés átmeneti konszenzusaihoz és az erő-alapú konszenzusoknak a természetes dulakodásaihoz igyekeznek hozzászoktatni az emberiséget. A politikai hatékonyság fokmérője csak a megművelt beavatatlanok számára a "GDP növekedés", esetleg egy "sikeres PISA-teszt", valójában csak a hatalom extenziója (geopolitikai-társadalmi kiterjedtsége) és intenziója (koncentráltsága, stabilitása, kikezdhetetlensége) számít. A realizmusokat voltaképpen csak az különbözteti meg igazán, hogy az expanzióra vagy intenzifikálásra helyezik a hangsúlyt, hiszen a két ösvény némileg kizárja egymást, amennyiben az expanzió komplexebb-rugalmasabb társadalmakkal jár együtt és meglehetősen rosszul viseli az intenzifikálással együttjáró és vészesen rugalmatlanul-lassan reagáló (a gazdaság- és kultúra-szűkítésben viszont annál hatékonyabb) hatalomkoncentrációt. A valódi idealisták élő kövületeitől és a politológiailag műveletlen "senkiktől" eltekintve, Orbántól a kutya sem veszi zokon (legfőképpen az erő-tisztelő "kutyák" nem) az elvtelenséget és a hatalomkoncentrációt, de külföldön és belföldön is különösebb megrázkódtatás nélkül komolyan veszik és félreállítják, ha bebizonyosodik az ellenséget segítő árulása és a nyilvánvaló ellenérdekeltsége. ("Geci.") Merkel kerítés-válsága is elsimul a folyamatos egyeztetések és a realista rugalmasság káoszában. A hangos retorika ellenére Merkel sem elveket védelmez, amikor a "kerítés" ellen lép fel, hanem az EU megvédésnek a menetrendjén vitatkozik. Nem kíméletből, hanem merő önzésből nem nyaggatták a közel-keleti frontvonalba állított, NATO-partner Erdogan-t és a másként azonban nagyon is rommá nyaggatott görögöket, egészen addig, amíg ez nem vált halaszthatatlanná a menekültválság méretei (és a német társadalom ellenőrzött-túlterhelt ingerküszöbe) miatt. Merkel most azt kéri a bajoroktól és "mindenkitől", hogy az EU tagállamai ne egymás rovására oldják meg (kerítéssel, terelgetéssel és önkényes-egyoldalú szállításokkal) az EU "védelmét", hanem az EU külső határain (pl. a görögöknél és a törököknél). Merkel csak retorikailag védelmez elveket - biztosítandó a szövetséges SPD alibijét és a német expanzió mögött felsorakozott társadalmi összhangot -, a kritikus tömeghez és a krirtikus költségekhez közeledve, valójában ugyanúgy leállítja a menekültek befogadását, mint Orbán vagy bárki más, csak kiszámított önzéssel nem reagált korábban. A német társadalom nagyságrendekkel több menekült befogadására képes, mint a magyar és nemcsak a hisztéria-keltő kormányzati propaganda elmaradása miatt, nemcsak a gazdaság és a kultúra nagyobb méretei miatt, hanem mert az putyini-orbáni, nyíltan hatalomkoncentrációs-tekintélyuralmi intenzifikáló (szűkítő) realizmus helyett a német birodalmi konszenzus egy expanziós realizmust követ. Az expanziós német állam számára nemcsak lehetséges, de bizonyos mértékig szükséges is a jelentékeny bevándorlás. Pl. Orbán szisztematikus társadalom-szűkítése számára nemcsak kevésbé lehetséges, de egyenesen veszélyes és ellenjavallt a jelentékeny bevándorlás. Nem elvekről van szó. Pl. Oroszország és Magyarország nevelésügye, egészségügye, családpolitikája, szociálpolitikája, nyugdíjbiztonsága és tudománypolitikája összeomlott és szabadesésben szűkül a népességekkel egyetemben és rekord mértékben menekülnek az állampolgáraik más országokba, de Putyin és Orbán személyes hatalma és kapcsolatrendszere mégis egy rég nem látott koncentrációt és relatív dominanciát ér el a saját, szétszaggatott és monopolizált társadalmuk maradékában. Putyinnal és Orbánnal ellentétben, a globálisan terjeszkedő hadsereget/gazdaságot/kultúrát működtető Obama vagy Merkel nem engedheti meg a középosztályok és a szélesebb társadalmi konszenzus/harmónia/közérdek ilyen sérelmét, de még az oroszok alku-szabotázsaival és expanzió-ellenességével (értsd: "fejlődés"-ellenességével) bírkózó EU politikai feldarabolását sem a "kerítések" (értsd: a különérdek különutassága) megtűrésével. (Orbán menekült-ellenes hisztéria-kampányában és kerítésépítésében nem az csapta ki a biztosítékot Nyugaton, hogy miként érinti mindez a menekülteket, hanem az orosz-vatikáni EU-dezintegrálás kiszolgálása és az, hogy miként érintették a magyar intézkedések az EU összetartását és összefogását, a szövetségesi viszonyt. A Nyugat szempontjából ugyanúgy nem megoldás az EU közepén kerítéseket építeni, ahogyan Orbán szerint sem megoldás kerítéssel körbevenni Fejér megyét vagy Felcsútot. Bár ki tudja.) Mindez nem az elvekről szól, hanem a hatalom növelések különféle formáiról és az ütközéseikről. Putyin sem elveket védelmez, amikor robbanásig fojtogatja a csizmája alatt bepöccenő Ukrajnát vagy az USA-val megegyező módon bombázza-löveti a bábkormánya ellen lázadó szíreket. Mindemellett egyértelmű, hogy az USA és mostanság éppen Obama "elkötelezett" és minden szempontból világelső realizmusát nemcsak azért lehetetlen überelni, mert a világszerte domináns realizmus legtöbb és leghíresebb ideológusa egyenesen amerikai "szakember", hanem mert a globálisan kiterjedt és gátlástalan hírszerzéssel, merényletekkel és az alapvető emberi jogok nyílt megsértésével-felfüggesztésével a politikai cinizmus vezető és pártfüggetlen nagyhatalma lett az USA-kormányzat az egész bolygón. Egyelőre még Kína sem érte utol ebben a politikai kultúrában, pedig nagyon igyekszik, amikor mosolyogva azt állítja, hogy csak a fáradt halászok pihenési lehetőségei miatt betonozza le és veszi használatba az Indiai-óceán minden használható zátonyát és ugyancsak atyaian mosolyogó reklámfilmekkel takarja ki maradéktalanul a saját sajtójából, hogy miként veri szét pl. az elviselhetetlen környezetszennyezés kínjai miatt tüntető kínaiak százezres tömegeit. Az egyeduralkodó machiavellizmus látványos példáinak a sora szinte végtelen. A világi hatalmak spontán realizmusához képest, a pedofil papokat rejtegető-mentegető és a maffiával nagy tételben bizniszelő Vatikán még látszólag és viszonylag nehezen vállalja nyíltan az Opus Dei (II. János-Pál pápa, XVI. Benedek pápa és Ferenc pápa) politikai realizmusát és gyakran megrökönyödik-lázadozik, amikor a korszerűsítő, "jó fej" Ferenc pápa taktikai-retorikai (sohasem lényegi!) kanonikus "elvtelenségét"/"rugalmasságát"/"pragmatizmusát" kénytelen megtapasztalni. "Ne dudálj, ne villogj, küzdj!" Hová vezetett mindez és miért volna probléma? A machiavellizmus egyik problematikus következményét maga a machiavellizmus is kelletlenül tapasztalja. Az angol nyelvű politológiában "whataboutism" kifejezést kapott "visszamutogatás" kínos problémájáról és a machiavellizmust álcázó retorika egyik kiütési pontjáról van szó. A leplezetlenül irracionális és tekintélyelvű realizmusok, mint pl. a putyini vagy az orbáni maffiaállamok diplomáciája szisztematikusan utasít el minden elvi-alapúnak mutatkozó retorikát, érvelést és kritikát azzal, hogy beleveri a tárgyalópartner orrát a tárgyalópartner hibáiba és elvtelenségébe. A realizmus értékrelativizmusa képtelen érvelni amellett az egyszerű igazság mellett, hogy pl. az emberi jogok egyik államban való megsértésénél nagyságrendekkel súlyosabb és rosszabb lehet ugyanazoknak az emberi jogoknak a megsértése egy másik államban. Ha pl. a szabadság tartalmát nem objektív függvények (értékösszefüggések, speciális műveletek és logikák) határozzák meg, hanem érdekviszonyok és esetleges materiális javak esetleges elosztási hagyományai, ahogyan a pl. a realizmus állítja, akkor az sem lehet egyértelmű, hogy a relatívan értett (pl. lokális vagy regionális hagyományokhoz kötött) szabadság miféle korlátozása számít kritikusnak. Orbán hatalmi önzése nyugodtan összegyűjthette az EU leggonoszabb és a jobb helyeken már éppen kivezetés előtt álló törvényeit az "Alaptörvénybe" (a humanistább és az egész világon leginkább progresszív törvények összegyűjtése és szintézise helyett), mert a diplomáciája minden kritikusának készen állt a válasszal: kettős mérce, elvtelenség, következetlenség és logikátlanság számon kérni annak a rendbetételét, amit még mások sem tettek rendbe. Lényeges mozzanat, hogy a "visszamutogatás" retorikája egyáltalán nem tagadja, sőt megerősíti, hogy a kritizált jelenség valóban úgy szörnyű, ahogy van, csakhogy "az vesse ránk az első követ, aki bűntelen". (Ez is "A" cinizmus.) Szélsőséges esetben - tehát a valódi és természeténél fogva mindig éles politikai vitákban nagyon hamar - a szisztematikusan elvtelen machiavellizmus szisztematikusan érvelés-képtelen és csak a kölcsönös erőszak (a tényleges fenyegetés és kényszerítés) az egyetlen érdekérvényesítő eszköze. Az elvi és érték-alapú érvelést csupán, felülről lefelé, egy asszimetrikus kommunikációban, megfélemlítéssel megtámogatva és retorikailag képes érvényesíteni. Az elvek és értékek realista emlegetése manapság szánalmas közröhej a valódi tárgyalópartnerek között, vagy nem több, mint elegáns és humoros szellemesség (kifinomult-elegáns cinizmus és előkelőség), de az biztos, hogy legfőbb alkalmazása szerint a tömegkommunikációnak marad és porhintésnek. ("Pávatánc".) A machiavellizmusnak az a legfőbb problémája önmagával, hogy a hatalom relatív koncentrációja a legkövetkezetesebb formája rövid távon, de az nem támogatja a hatalom expanzióját (a komplex és kiegyensúlyozott, kölcsönösen erőszakmentesített hatalmak kommunikációját, közös célkitűzéseit és a tartós együttműködési rendszerüket) és hosszabb távon kontraproduktívak a változóan nyers erők erőszak-tárgyalásai. Bármilyen elvet alakítanak ki és próbálnak követni, az egész eljárás idegen lesz a machiavellizmusoktól, ennélfogva megbízhatatlan és törékeny. A hoszútávú machiavellizmus a rövid távú machiavellizmus ellen működik és viszont. Gondot jelent az is, hogy a jobb érzésű és épelméjű emberi lény számára a machiavellizmus bevallottan élvezhetetetlen. Ténykérdés, hogy lehetséges a politikai realizmus talaján éldegélni, önzőn, pesszimisztikusan és bizalmatlanul, de az is biztos, hogy totálisan értéktelen vagy maximum aljas - és a nagy pesszimista Schopenhauer egyik parafrázisával élve, "az ilyen életnek jobb hátat fordítani". Silány életminőség a ravaszdi realizmus, ami fájóan gyötri a butaságával az értelmünket, hasogatóan üresen hagyja a szívünket és súlytalanná teszi a szabadságunkat, hacsak nem a gátlástalan kéjelgés-vegetálás-"YOLO" a legfőbb vágyunk. A machiavellista taktikázás egy másik és sokkal komolyabb (a machiavellizmus számára nem érzékelhető) következménye, hogy egyre kevesebben politizálnak hosszabb távra és pláne az olyan logikus, de az utolsó pillanatig csupán tudható, de közvetlenül nem megtapasztalható, globális (egyetemes) közérdek alapján nem, mint a földi ökoszisztéma megroppantása/megóvása vagy közveszélyes technológiák (pl. atomipar) elkerülése-meghaladása, esetleg a gyermekek önálló és együttérző lényekké nevelése, vagy az igazságosság akarása. A világszerte domináns machiavellizmus nem szereti a feltétlen érvényességet és a teljesség igényét, kifejezetten utálja az egyetemes-átfogóbb problémákat (lásd pl. az evolúció, vagy a globális felmelegedés, vagy a globalizáció és általában az átfogóbb kontextusok elleni tagadások népszerűsítő kampányait) és legfőképpen nem számol a fejlődés egyetemes logikájával, hanem csak az erőfölény és a dominancia relatív növelésével. Ebben a politikai kultúrában nemcsak, hogy "mindenki mindenki farkasa" és a halálos konkurenciája (esetleg egy átmeneti véd- és dac-szövetségese), hanem a múlt, a jelen és a jövő is egymás ellen játsza a realizmus nulla összegű játszmáját. Realista szempontból a gondoskodás és a nevelés ostobaság, ha nem "előrelátóan" számító és abszurd módon meggyengítő. A politikai realizmus nem emelhet önmagánál magasabbra semmit, még a jövőt sem emelheti a jelennél magasabbra önmaga lerombolása és meghaladása nélkül. Csak olyan jövőt hozhat létre, amely agymosottan fejlettebbnek hazudja az őt "emelő" múltat és hagyományt. (A klasszikus konzervativizmus irracionális és tekintélyelvű hagyománya pontosan ezt követte évezredeken át és ezt váltotta le a modern igény a valódi fejlődésre és a szívet megtöltő, nevelői önzetlenségre.) A machiavellizmus cél és értékrelativizmusában nem lehetséges egyetemes és abszolút cél és fejlődés, tehát a mindenkori jövő szükségszerűen a foglya és az eszköze a mindenkori hagyomány korlátoltságainak és a múltnak. A politikai realizmus kizárja a vallásos érzékenység egyetemesség-igényét és gyakorlatilag is megszünteti elvszerűséget, még a vallásosságban is, a közerkölcs-magánerkölcs látványos különkönyvelése ellenére is. A machiavellista taktikázás, a "józan önzés", a "méltányos kompromisszum", a "különérdek-konszenzus bölcsessége" úgy realtivizál és dezorientál, hogy általában is felszámolja a fejlődés, a teljesség, a következetesség és a logikusság iránti érzékenységet és igényt. Az elvi politizálás esélye Az elvi politizálás egyetlen működő formája világszerte a dogmatizmus és a fanatizmus (pl. a vallási fundamentalizmusok). Teljesítik azt, amire senki se számítana, ha megismerkedik a machiavellizmus gonoszságával: naív butaságában a fanatizmus veszélyesebb, mint a realizmus cinizmusa, mert nem szorult belé még annyi óvatosság és körültekintés sem mint a realizmusba és mert sokkal gyorsabban ránt politikai tragédiába, sokkal kevesebb időt és esélyt ad az esetleges belátásokra és korrekciókra. Paradox és kulturális tragédiája a dogmatizmusnak, hogy valódi önreflexió, önirónia és önfejlesztés híján az elvek elfogadása és követése elvakultan és önállótlanul következik be, vagyis egy szemléleti rálátás, tájékozódás és tudatosság nélkül, tehát tisztán érzelmi-indulati politizálás marad, mint a primer testi-érzelmi szükségletek és ösztönök vad megélése. Nem is jellemző, hogy a fanatikusok vezetői maguk is fanatikusok lennének, mert az nagyban ellehetetlenítené az intelligens vezetést, akik maguk ezért inkább fanatizálnak mint fanatizálódnak. Így alakulhatott ki az a jellemző szituáció, hogy az elvi politizálás világszerte csupán egy nagy látszat, tévedés vagy képmutatás és a realista politizálás egyik eszköze a sok közül, amelyikkel bizonyos tömegek manipulálhatók és mozgósíthatók. A fanatizmusok realista hátterét bizonyítja, hogy egytől egyig a hatalmi harcra koncentrálnak és gyakorlatilag maguk is machiavellisták, mégpedig leggyakrabban igencsak erőszakos és extrém módon. Ha az értékek és elvek aktuálisan vélt tartalmát senki nem hinné végérvényesnek és tisztában lennénk a fejlődés értékmegközelítő (közelítőleges) jellegével, akkor fanatikus sem lehetne. Miért nem jutnak szóhoz köztünk a valódi idealisták, a becsületes és intelligens lények és miért nem kapnak társadalmi támogatást? A kérdés második fele költői és a kérdés első feléből kövtekezik. Szóhoz sem jutnak, tehát támogatni sem lehet őket. De ami a lényeg: azért nem jutnak szóhoz, mert (1) nem tiszteljük a szelíd és okos (tehát bölcs) embereket, mert (2) élehetetlen életformának látszanak és mert (3) az ízlésünk elfajult és unjuk őket. Nem jutunk el odáig, hogy ne értsük a szempontjaikat vagy vitassuk. Lesz ez másként valaha? Neveli másként a realizmus a következő generációkat? Csak akkor gyógyulhat ki az emberiség a politikai realizmusból, ha nem ő neveli többé a saját gyermekeit, ha odaengedjük a kisdedeket a földönkívüliek napközijébe és nem egy rossz napközit választ-enged majd a realizmusunk. Az önzés-erőszak-realizmus nettó sátánizmusa és a társadalmi immunreakció A fejlettebb és jobb jövőhöz fejlettebb és jobb gyermekek szükségesek. Ehhez egy értékszemléleti forradalom értékérzékeny kommunikációja szükséges, ami a következő generációk alternatív nevelői környezete lehet. Biztosítani kell olyan fórumokat (pl. akár blogtereket is), amelyek olyan tárasadalmi-kulturális kísérletek, ahol erkölcsileg moderálják-védik az érintkezéseket, ahol az egyetemesen kölcsönös tisztelet stílusában vitatják-kutatják-ismerik az egyetemes fejlődés erkölcsi, pedagógiai, politikai kritériumait. MIndehhez természetesen keresni és szakadatlanul pontosítani szükséges a fejlődés egyetemes kritériumait és az egyetemes értékvilág logikáját és szükségszerűségét. Az értéklogikát (és pl. az istenfogalmat és a többi kulcsfogalmat) megragadó paradigmáink egészen biztosan átmenetiek, de maga az abszolút értéklogika egy halaszthatatlan és elkerülhetetlen tematika. Értékkutató közösségekkel szükséges példát mutatni a következő generációknak, hogy miként lehet az ember másértvaló, tehát értékes, mert gondoskodóbb, teremtőbb és kozmikusabb. A nevelési példa alfája és omegája, a döntő mozzanata a stílus, ami remélhetőleg akkor is lehet önirónikusabb és lazább, ha nem relativizál, nem sportszerűtlenkedik és nem konfliktuskerülő, ellenben képes a katonás tiszteletteljességet, fegyelmezettséget és tárgyilagosságot ötvözni az öniróniával és az önfejlesztés iránti igénnyel. Nélkülözhetetelen és megkerülhetetelen a szelíd és okos, tehát bölcs nyelvezet és érintkezési sítlus, illetve azok távol tartása, akik nyíltan elutasítják vagy ismételten rombolják. (A "nolblog" egyértelműen ellentétes minden ilyen próbálkozással és garantáltan alkalmatlan rá kultúrálisan és generációsan. Felelős és jelentékeny moderálás nélkül - amit a szerkesztőség kezdettől fogva nagy ívben elkerül - "nolblog" soha nem fog megszabadulni attól az elszomorító karakterétől, amelyik felváltva smúzol negédesen és hisztizik ordenáré gorombasággal - ösztönösen vagy hivatásszerűen -, vagy bratyizik minden ilyesmivel az önirónia legkisebb próbálkozása nélkül.) Az új politikai kultúra (új politikai kommunikáció-retorika-szocializáció-nevelés) nem lehetséges egy viszonylag érett önreflexió nélkül, ami kis valószínűséggel létezik spontán bármelyik társadalmi csoportban vagy szubkultúrában. Azoknak a kapcsolatrendszeréből lehetséges-szükséges megszervezni egy ilyen valóban új típusú politizálást, akik egyáltalán hiányolják ezt a másféle politikai kultúrát és azt az életformát, amit képvisel. A realizmus inváziós (hatalmi harcban izzó) politikai kultúrája csak úgy váltható le, ha elsőként önmagukban akarunk és tudunk máskét politizálni. Második lépés, hogy megkeressük a társainkat és a társaságunkat, majd közreműködünk a hasonló társaságok együttműködésében. Ha mindeközben mégsem aljasulunk el, nem váltunk machiavellizmusba, életben maradunk a családunkkal együtt és nem hanyagoljuk el a gyermekeinket és más szeretteinket sem, akkor marad esélyünk a sikerre. Körültekintő és figyelmes tapasztalatból állíthatom, hogy azok közül, akik találkoztak ezzel a kihívással kb. minden 100. ember fogékony erre és kb. minden 1000. ember így cselekszik. Az eddigi és mindenkori politikai ellenzék (pl. Magyarországon) nemcsak realista politikát követ, lényegileg az adott hatalomhoz hasonlóan, de éppen azért szorul ellenzékbe, mert gyengébben és ügyetlenebbül realista. Orbán pl. a maga kapcsolatrendszerébe, a jobboldali és hatalomkoncentráló realizmusba szervezte a poltikailag aktív és mozgósítható magyarok döntő többségét és ebbe a FIDESZ-KDNP egyik szárnya, a Jobbik és más, a fegyveres szolgálatok állományával felülreprezentált szélsőjobboldali mozgalmak is beleértendők. A mostani magyar ellenzék hagyományosan realista "baloldalisága" a nemzetközi "baloldalisággal" együtt eljutott a realizmus alapdilemmájának a végső határára és ott megtorpant, mert a jobboldallal ellentétben nem állnak készen megtenni bármit az önérdekükben és a hatalomért, és ami azt illeti, a jobboldali (és a következetesebb) realizmus valódi alternatívája (a versenyképes társadalom-víziója) nélkül még a maradék kapcsolatrendszerét sem képes működésben tartani, nemhogy megerősíteni és fejleszteni. Ez a tehetetlenkedés többet árt nekik, mint a jobbról rájuk nehezedő, átgondolt és szorgalmas elnyomás. A mai magyar baloldali ellenzéki szereplők azért nem vehetők komolyan, mert ők maguk nem veszik komolyan egymást, sőt önmagukat sem. Jelenleg a politikai realizmus megtanulása-követése és meghaladása között haboznak és komolytalankodnak. Lehetséges, hogy akad majd végül egy ellenzéki politikus csapat, amelyik rátalál az erőkoncentráció egy alternatív stílusára és hatalommá szervezi az ellenzéket (bár ennek még egy évtizedig biztosan nincs népesedési-generációs-szociális esélye és a nemzetközi politika várható trendjei sem igényelnek-támogatnak egy ilyen fordulatot), de annak sem lenne semmi köze a valódi progresszióhoz, az értékszemléleti forradalomhoz és pl. a realista politika meghaladásához. Az uralkodó politikai elvrendszereket nézve látható, hogy pl. a modern liberalizmus stílusából kiveszett a liberalizmus kezdeteiben természetes igényesség, kifinomultság és a sznobizmustól mentes, valódi előkelőség, ezért mostanra alkalmatlan lett az erőkoncentrálásra és a hatalomszervezésre. (A progresszióra való alkalmatlanságáról már volt szó.) A modern szocializmus verzióiban egyre lehangolóbban keveredik a brutális realizmus, a leegyszerűsítő materializmus és a dogmatikus merevség a liberális lötyögéssel és komolytalansággal. A konzervativizmus minden formája kezdettől fogva mindmáig eszenciálisan realista és a legtöbb helyen már kitört az ellenzékből és visszatért a hatalomba. Nem valószínű, hogy politikai realizmust bármilyen alternatív politikai aktivitás leválthatná, sokkal esélyesebb, hogy a személytelen trendek hozta és lassan megmutatkozó változások tolják félre az útból. (1) A földönkívüliek beismerése és tömegkommunikálása még közvetve is felfokozhatja annyira az emberiség uralkodó szemléletében a kozmikus/egyetemes szempontot, hogy a machiavellizmus "kognitív disszonanciája" elviselhetetlenné válik. (2) A politikai döntések és tervezés számítógépesítése, a "big data" jellegű adatfeldolgozások és döntéselőkészítések emberi beláthatatlansága elvezethet a politika és a globális-nembeli közigazgatás totális kibernetizáláshoz, vagyis a számítógépesített-automata világkormány terelget túl minket a politikai realizmus dilemmáin. Valószínű, hogy a "hatalmi harcban izzó" realizmus - és persze legfőképpen annak materiális koncentrátuma, a világelit - nem kívánja elveszíteni a világuralmat, ezért nem engedhet meg olyan kiterjedt és komplex világot, amelyik már mindenképpen kibontakozik az ellenőrzése alól. Valószínű, hogy a világelit (Putyinhoz és Orbánhoz hasonlóan) olyan méretűre csonkítja-szűkíti a világgazdaságot és az emberi kultúrát, ami már átláthatóan elfér az uradalmában és kimarad belőle mindenféle konkurencia. (Putyin és Orbán maffiaállamának szempontjából az orosz és a magyar társadalom szanálása máris sikeresnek mondható.) A teljes emberiség globális szanálása és a kezelhető méretű Világkaszt kiépítése alighanem megoldható egy hamis világháború és/vagy egy hamis világjárvány és/vagy a földönkívüliek elleni hamis "csillagháború" önbetörésével. Senki sem akadályozhat meg egy mesterséges káoszt. Különösen akkor nagyon kívánatos a világhatalom számára egy ilyen "fordulat" és "megelőző támadás", ha (1) a világelit időközben megszerzi a titkos megoldást a "félisteni" fölényt biztosító, genetikai "tuningolásra" és/vagy a fiatalság és a várható életkor jelentős meghosszabbítására, ha (2) igazodva a leendő világkaszt várható szükségeletihez, megoldják az energiaipar és általában az ellátó rendszerek teljes robotizálását. A realizmusnak még komoly tartalékai vannak az apokaliptikus vereségben. Nincs poén. x blogika
6 Comments
sirius
22/1/2016 00:52:10
Józan ésszel, viszonylag tárgyilagosan nehéz elhinni, hogy minden politikus "ennyire" cinikus. Szerintem kevés a következetesen cinikus. A többséget már csak hiúságból is őszintén magával ragadja időnként valamilyen eszmény pátosza. Szerintem egy olyan pszichológiai szükségszerűség állhat emögött, ami nélkül érthetetlen a politikai realizmus realitása és a logikájáról is hamis képet kapunk.
Reply
blogika
22/1/2016 00:53:07
Egyetértek, hogy a következetlenség fontos része a képnek, de a trend is az, hogy a következetesebb realizmus tarol és generációról-generációra, általában egyre következetesebb és cinikusabb a profi politika. A globálisan és lokálisan is növekvő szegregálódás is ezt bizonyítja szerintem.
Reply
TR9E42Q3
22/1/2016 00:52:38
MIntha a szerző is "realista" lenne, amikor a "legkisebb rossz" választását javasolja a korábbi írásaiban nem is egyszer. És a "nolbloggerkedés" maga is eléggé machiavellisztikus választásnak látszik. Nem arról van szó, hogy a "realizmus" (és a gyakorlatiasság) gyakorlatilag elkerülhetetlen?
Reply
blogika
22/1/2016 00:53:35
A realizmus egy rövidlátó gyakorlatiasság a ténylegesen körültekintő gyakorlatiasság rovására. Az általam is javasolt kompromisszumok ("legkisebb rosszak") soha nem lépik/léphetik át az értékcélok sérthetetlenségét. Lehet, hogy nincs olyan kompromisszum, ami után ne maradna valamennyi értéksérülés, de csak olyan fogadható el, amelyikkel azonnal és egyértelműen CSÖKKEN az értéksérülés. Elvileg azt kell választani mindig, amivel a legnagyob mértékben csökken az értéksérülés, ezért a kivitelezhetetlen (pl. minden társadalmi támogatottságot nélkülöző) direkt idealizmusok helyett kívánatosabb lehet egy "legkisebb rossz" realizmus átmeneti támogatása. Ha egyik kínálkozó alternatíva rosszabb mint a másik és egyikkel sem csökken jelentősen az értéksérülés, akkor még úgy sem választható közülük egy "legkisebb rossz", ha nem kínálkozik más megoldás. Ebben a legutóbbi esetben már az irreálisan ideálisat kell választani, az idealizmushoz leginkább méltó és következetes módon.
Reply
TR9E42Q3
22/1/2016 00:54:24
Az a "bibi", hogy ez a "jó kompromisszum"/"rossz kompromisszum" és "nem csökken a rossz"/"csökken a rossz" mérlegelés túlságosan képlékeny vagy egyenesen ködös. Bármi ráfogható bármire, bármi stigmatizálható bárhogyan, azaz nincsenek elveink egy elvszerű politikához, csak a realista tapogatódzás. Nem látszik egy olyan üdvözítő nézőpont, amelyik abszolút tárgyilagosságot és következetességet biztosítana. Számomra nem úgy tűnik, mintha valóban leváltható lenne az "önkényes nézőpontok" "önkényes játéka", legfeljebb csak a nem tisztázott, vagy a dugdosott, vagy a nyíltan vállalt és reflektált realizmus működik.
blogika
22/1/2016 00:55:00
Egyikünk sem tökéletes, de még a kollektív mérlegelésünk se, úgyhogy nem tudunk megelőzni minden rossz döntést és biztosan követünk el hibát. A rosszat és a jót mégis kénytelenek vagyunk megkülönböztetni és meg is különböztetjük minden pillanatban, tudomásunk szerint a sajátos érdekeink alapján. A körültekintőbben önző lény rájött, hogy a legtökéletesebb és legkielégítőbb önzés az önzetlenség (a másértvalóság, az értékvágy, a megélt értékesség). De még ezelőtt felismerte, hogy "egyedül nem megy" és minden érdekvédelem hatékonyabb a közös érdekek mentén, sőt, a generációkon és a világokon átívelő (az időkön és a tereken átható), közös érdekek (vagyis az egyetemes érdekek = az abszolút értékek) mentén. Elvileg igenis létezik olyan kitűntetett nézőpont, amely abszolút tárgyilagosságot és következetességet tesz lehetővé, mitöbb, mindannyian, még a tagadói vagy az ellenzői is előfeltételezik és használják azt az ellenzéshez és a tagadásához - ez pedig az egyetemes létlogika mint kontextus (bármilyen keveset is tudjunk róla). Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:Antiliberális "Harmadik Világháború" A politikai realizmus... Maffiacár Van új kormány "Orwell" kontra "Huxley" "Egységes", tehát megrepedt A Világkaszt Pártállamegyházi... Kibekkelhető országrontás? Bevezetés a hatalomtechnikába Antidemokratikus demokrácia Paradox önkényuralom DIY Kormányzati Kisokos Bábok választása Zokogó krokodilok Minek az igazságosság... Gyarmatosít vagy korrupt Az őssejt társadalom vége A farkastörvény A szent tekintélyuralom TÉMÁK:
All
"Nem az igazság számít, hanem a győzelem.” (Adolf Hitler) RAKTÁR:
November 2015
"Nem számít, hogy mekkora a hazugság; ismételd elég gyakran és a tömeg igaznak fogja tekinteni." (John F. Kennedy) "A kezeket mosni a hatalmasok és a hatalom nélküliek konfliktusában azt jelenti, hogy a hatalmasok oldalán állni és nem lenni semlegesnek." (Paulo Freire) “A világon minden a szexről szól, a szexet kivéve. A szex a hatalomról szól". (Oscar Wilde) "Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, adj neki hatalmat." (Abraham Lincoln) |