Elsunnyogható a harc? Vígasztalhatjuk magunkat egy automatikus és garantált happy end-el (a gyermekeink vagy az unokáink automatikusan és garantáltan mélyebb szabadságával, együttműködésével, összetartásával és bölcsességével)? Talán csak nem azért tartunk itt, mert a szüleink és a nagyszüleink is kibekkeltek valamit? Nincs kegyelem A hatalmi harc a kisebb-nagyobb hatalmak gyilkos versengése és a hatalmak szükségszerű növekedésének a szüntelen kényszerűsége, amit egy jellemzően külső vagy egy jellemzően belső terjeszkedéssel teljesítenek az életükért küzdő hatalmak. Egyszerre mindkét fajta terjeszkedés egyik hatalomra sem lehet jellemző és még a kétféle terjeszkedés egy kényes egyensúlya sem megoldható, mert egymással ellentétes hatalomszervezést követelnek rövid, közép és hosszú távon egyaránt. (1) A kifelé (más társadalmak, gazdaságok, kultúrák felé) terjeszkedő hatalom extenzív növekedése (pl. a provinciái, a gyarmatrendszere, kizárólagosan dominált érdekszférája) nemcsak egy alközpontokban gazdag és magasan hiererchizált (azaz "vertikális") hatalommegosztásra kényszerít rá, hanem a különösen összetetté váló vezetési-közigazgatási folymatok "megnyúlása" és megnövekedett belső tehetetlensége miatt (és a hatékony önkorrekció esélyének az érdekében, aminek hiányában bármely alrendszer hibáján szétcsúszhat az egész rendszer) az egymást kölcsönösen és őszintén ellenőrző hatalmi ágakat is függetleníteni kell egymástól, hogy kölcsönösen módjuk legyen korrigálniuk a másik szisztémás zavarait és "megcsúszásait", vagyis párhuzamos ellenőrzéseknek kell figyelniük egymást ("horizontális" hatalommegosztásban), ami a tényleges hatalommegosztás legnyilvánvalóbb formája. A kifelé terjeszkedő hatalom egyáltalán nem koncentrálhatja magát, mert megakadályozná vele önmaga horizontális és vertikális tagolódását. A kifelé terjeszkedő hatalomnak létszükséglet az önállóságra képes, nagy mozgásterű, hozzáértő és a kölcsönös minőségbiztosításban együttműködő munkatársainak/alrendszereinek a segítsége. (2) A befelé (saját társadalma, gazdasága, kultúrája felé) terjeszkedő hatalom intenzív növekedése (pl. egyre koncentráltabban dolgozza fel az egyre több eszközzel gyűjtött egyre többféle adatot és ténylegesen egyre több történést vezérel ténylegesen egyre kevesebb központból - mert a bürokrácia kiterjesztése önmagában nem jelent központ-szaporítást és hatalommegosztást, hanem ellenkezőleg, a központi önkénytől független döntések és érdekérvényesítések elnyelésére hozzák létre), szóval - irgalmatlan egy mondat - a befelé terjeszkedő hatalom intenzív növekedése (magyarán: a hatalomkoncentráció) nemcsak a párhuzamos ("horizontális") hatalommegosztást küszöböli ki, hanem még a hierarchikusat (a "vertikálisat") is, mert veszélyes konkurenciát (potenciális trónkövetelőt) lát minden függetlenségben (önállóságban, mozgástérben és kompetenciában). Ha nem jön közbe semmilyen "nagyobb erő" (pl. megsemmisítő természeti csapás), akkor a kifelé terjeszkedő (valóban "terjeszkedő") hatalmak erőszakosan vagy békésen felfalják ("integrálják") a befelé terjeszkedő hatalmakat és végül egymást. Ez az expanziós verseny a hatalmi harc alapesete és csak azok a hatalmak tudnak helytállni benne, csak azok képesek stabilizálni az expanziójukat, amelyek szélesre nyitják az utat az emberi kapacitásaik kibontakozása és a társadalmi mobiltás (pl. a teljesítmény-arányos felemelkedés) előtt. Csak az egyre igazságosabb versenytársadalmak tudnak megbírkózni az egyre komplexebb problémákat kezelő egyre komplexebb rendszerek növekvő szakember igényével, egészen odáig, hogy végül tömegesen ismerik fel, tanítják és nevelik a következő generációkak a hatalmi harcnál emberségesebb, racionálisabb és értékesebb fejlesztési, alkalmazkodási és irányítási szempontokat. A hatalmi harc elvileg kinőhető, ha a hatalomkoncentráló tendenciák nem degenerálják a szabadságra és együttérzésre nevelést már azelőtt, hogy a magasan összetett társadalmakban stabilizálódik a "szakértők" kritikus (önújratermelő és önbővítő) tömege. A befelé terjeszkedő (hatalomkoncentráló) hatalmak természetesen nem képesek felvenni a versenyt a magasan összetett és mindeféle értelemben "kiterjedt" hatalmakkal, ezért az aszimmetrikus hadviselés eszközeivel igyekeznek halálos sebet ejteni az ellenfeleiken, amely taktikájuk gyilkos indulatában és kockázatvállalásában (egy "dupla vagy semmi" játszmában) rendre messzebb merészkednek mint szabad volna és akár önmaguk számára is biztonságos lenne. Egyre több diktatúra képes magával rántani az egész világot a halálba, egyre több diktatúra képes szabotálni az egész emberiség jövőjét. Sajnálatos módon éppen a diktatúrák önkényessége, meggondolatlansága, kiégettsége, titkolt nihilizmusa, cinizmusa és szűklátókörűsége nagyobb és éppen a diktatúrák belső korrekciós mechanizmusai hiányoznak egészen vagy vészesen gyengék. A diktátor elitet csak a demokratikusabb társadalmak nagyobb ereje képes visszariasztani vagy megfékezni. A legokosabb diktatúrák minden erejükkel arra készülnek, hogy minél hamarabb külső terjeszkedéssel stabilizálják magukat, vagyis arra, hogy valódi hódító háborúkat indítsanak vagy folytassanak a szomszédaik ellen. A rugalmatlan, a könnyen túlterhelhető és a lelassuló információs-döntéshozási rendszerük és a főként megfélelmlítésre épített, belső összetartásuk természetesen a hadviselés minden területén (pl. a fejlesztésektől az utánpótlás-szervezésen át az új szerzemények irányításáig) hátrányt jelent a diktatúrának, különösen hosszú távon. A befelé terjeszkedő hatalom eleinte meglepően gyakran tisztában van a zsarnokság/diktatúra abszurditásával és halálos veszélyével, ezért a klasszikus konzervativizmus megpróbál úrrá lenni a saját hatalomkoncentráló ambícióján és egy kiegyensúlyozott (önmagukon belül egyenjogúságot garantáló) de egymással szemben hangsúlyozottan egyenlőtlen kasztok/rendek "korporációjára" (szimbiózisára) törekszik. De a hatalmi harc versenylogikája annyira erős, hogy a befelé terjeszkedő hatalom konzervativizmusa (a kifelé terjeszkedő hatalomnak annyi újdonsággal kell megküzdenie azon túl, hogy ő maga borítja fel a status quo-t, hogy nem engedheti meg magának a valódi konzervativizmus luxusát), szóval a befelé terjeszkedő hatalom rendre elbukja a hatalomkoncentrációs "önmegtartóztatást". Akkor is elbukja az "önmegtartóztatást", ha be tudja tartani és akkor persze akkor is, ha nem. Ha nem koncentrálja a hatalmat egy olyan belső versengésben, ahol az győz, aki előbb hoz létre, nagyobb és következetesebben növelt "centrális erőteret", akkor megbukik. Ezt a bukásukat sietteti a privilégiumok elsőbbsége, ami közvetlenül gyorsítja fel a kontraszelekciót, az eltunyulást és az elbutulást és közvetve mélyíti el az önzést és az élvetegséget. A befelé terjeszkedő hatalom előbb vagy utóbb és az átmeneti zűrzavarok ellenére zsarnoki önkényuralommá fajul. Ha azonban koncentrálja a hatalmat, akkor egyúttal korlátozza-pusztítja pl. a függetlenségeket, az információmegosztást, a partneri kommunikáció és érintkezések kultúráját és az emberi kapacitások kibontakozását, vagyis felszámolja a saját hatalmának az utánpótlását és a vésztartalékait. A diktatúra nemcsak azért nem nevelhet pl. működőképes utánpótlást (egy magánál fejlettebb és valóban hatalomképes konkurenciát), mert ilyesmi az esze ágában sincs, hanem azért sem, mert az ilyen nevelés és oktatás már technikailag is idegen a szellemiségétől és egyszerűen "oktatáspolitikailag", pedagógiailag nem ért hozzá és képtelen rá. A diktatúrák csődje abban a konkrét értelemben automatikus és elkerülhetetlen, hogy a beépített kontraszelekció egy garantáltan törésszerű generáció- és hatalom-váltáshoz vezet. De ebből csak annyi biztos, hogy megbukik a diktatúra kiöregedett (és alkalmas utánpótlás nélkül maradt) elitje, de magát a diktatúra rendszerét "vígan" tovább használhatja egy új garnitúra élősködő, amelyik szükségszerűen - sehonnan máshonnan - az alvilágból fog előrobbanni (és ide értem a magukat nem kis mértékben a törvények felett állónak tekintő titkosszolgálati és fegyveres szakszolgálati munkavállalók jelentős részét is, és különösképpen a diktatúrákét). Nem Piszkos Fred, hanem Arturo Ui Az önkényuralom szükségszerű önszabályozási formája az esetleges érdeket követő, esetleges és elvtelen külön alku, a korrupció. Az önkényuralom oly' mértékben túlszabályoz, hogy azt csak a "kiskapuk" nyílt szaporításával (a jog "méltányos" - önkényes - átlépésével) lehetséges ellensúlyozni. Az önkényuralom a korrupcióval igazodik a valósághoz és a korrupcióval működteti a társadalmat. Az önkényuralom szükségszerűen kivon minden döntést a társadalomból és ezzel csalásra kényszerít mindenkit, aki mégis döntést hoz vagy kedvező döntést akar és belátható időn belül. Az önkényuralom alkalmazkodó kézsége, rugalmassága és elemi létfeltétele a korrupció. A korrupció másfelől továbbra is illegális és a természeténél fogva alvilági, amivel legfőképpen és természetesen a szervezett alvilágot segíti állami-politikai befolyáshoz. Az alvilág kiterjesztésén túl, a korrupció az önkényuralom eltunyulását, eltompulását, kiszolgáltatottságát és elgyengülését is okozza és ebből a szempontból is (és persze közhangulatilag is) sietteti hatalomváltást. Minél kevésbé expanzív és minél kevésbé ténylegesen hadviselő (nemcsak harcias retorikájú) az önkényuralom, annál korruptabb és minél korruptabb, annál kevésbé képes eredményes hadviselére. Az önkényuralom a saját korrupciójában rothad el és a saját, szervezett alvilágának játsza át az önkényuralmat Az önkényuralomnak a szervezett alvilágon át beteljesülő hatalomváltási ciklusa nagyjából három generáció = egy emberöltő, azaz kb. háromszor 23 év = 69 (70) év. (pl. Oroszország 1918-1988, Kína 1949-2019, Kuba 1959-2029, Magyarország 1919-1989) Egy önkényuralom megszerzése és stabilizálása minimum egy saját nevelésű nemzedék felnevelési idejét felemészti. Egy diktatúra "első nemezedéke" legkorábban pl. és kb. 23-évesen megragadja a hatalmat, majd kb. 23 év alatt és szükségszerűen rosszul felnevel egy új (már az ő idejében megszülett és nagyon hűséges) "második nemezedéket". A következő, második kb. 23 év alatt átveszi a hatalmat a "második nemzedék", kihal az "első nemzedék" és felnövekedik a "harmadik nemzedék", amely azonban egyáltalán nem hűséges a silányabb "második nemzedékhez", hanem inkább ellenséges azzal. A "harmadik nemzedék" hatalomhoz hűséges része még a "második nemzedék" hatalomba jutott részénél is alkalmatlanabb. A hatalmi harc elkerülhetetlen kontraszelekciójának köszönhetően Mindegyik élő nemzedék hatalomban osztozó részében vészesen lecsökken a "rátermettség" miközben minden nemzedék alvilágba szorított részében a kritikus szintig növekedik a spontán kreativitás és hatalomvágy. Az önkényuralom harmadik ciklusának a végén (kb. 69-70 év), amikor már a "harmadik nemzedék" jelentkezik a hatalomért, ez nem éppen úgy történik, ahogyan tervezik, hanem az alvilágból feltörő "harmadik nemzedék" ragadja meg a hatalmat. Általában a "második nemzedék" még stabilizálta az önkényuralom elitjét, de a "harmadik nemzedék" már lecseréli. Egy nem terjeszkedő (de "kiharcolt" és "rátermett") önkényuralom maximum egyszer képes megszervezni a hatalomátadást, mert csak olyan második és alkalmatlanná nevelt generációnak képes átadni a hatalmat, amelyik azután már még kevésbé képes utánpótlás felnevelésére és sem megtartani, sem tovább adni nem tudja a hatalmát. Korlátozott mértékben talán képes tanítani az önkényuralom, de semmiképpen sem képes megtanítani tanítani, mert a tanítás lényegét, a szabadságra nevelést nem érti és nem tűri. Önállótlan, a kreativitásukban megfagyott és ügyetlen nyámnyilákat képes csak felnevelni, akiknek könnyedén kicsavarja a kezéből a hatalmat az időközben illegalitásba (pl. az alvilágba) száműzött és maradék kerativitás. Legfeljebb három nemzedéknyi (egy emberöltőnyi) idő telik el két törésszerű, puccsszerű ("forradalmi") hatalomváltás között, vagy kevesebb. A hatalom stabilitása a szándékos hatalomváltás stabilitásában van. Az önkényuralommal párhuzamosan növekszik a szervezett alvilág. A korrupciós világ kialakításán túl, az önkényuralom az alvilágba kriminalizálja a magából kirekesztett spontán kapacitásokat és kreativitást és nem is marad elég kreativitása/kapacitása megfékezni ezt az alvilágot. Ez a szervezett alvilág az egyetlen és valódi belső konkurenciája és alternatívája, ez az alvilág (mindenekelőtt a szervezett bűnözés és a titkos szakszolgálatok elég felkészült és elég gátlástalan kultúrája) jut főszerephez az önkényuralmi generációváltásban. A szervezett alvilág természetesen csak az önkényuralom konkrét elitjére veszélyes és egyáltalán nem ellensége az önkényuralomnak általában. Ellenkezőleg. Mivel a spontán kapacitás és kreativitás az új generációkkal érkezik, az önkényuralom központi problémája a saját halandósága, az utánpótlás nevelése lesz. A diktatúra megpróbálhat ugyan pl. géntechnikailag, kondicionálással és/vagy speciális neveléssel a saját jelöltjei számára kreativitási fölényt biztosítani, de akkor is egy halálos konkurenciát hoz létre maga ellen vagy csak egy silányabb utánpótlást. Az önkényuralom átadása önmagában önveszélyes, mert minden önkényuralom fényesebben akar ragyogni minden más önkényuralomnál és az új önkényuralom minden bizonnyal a háttérbe szorítja vagy egyenesen lerombolja a korábbi önkényuralmak tényleges dicsőségét. Minden kifejlett önkényuralom egyre keservesebb legitimációs harcához tartozik, hogy elsősorban a saját személyi kultuszán munkálkodik és abban fürdik. Kibekkelhetők a kortárs diktatúrák? Valóban automatikusan születik és szűnik meg egy diktatúra is, ha ennek az előfeltételei fennállnak. Biztosan nem fakultatív, hogy mikor fordul egy társadalom diktatúrába és meddig korcsosodik benne. Bármely társadalom elkerülheti-elkerüli a diktatúrát, ha belevág vagy csatlakozik egy bővített újratermelére és fejlődésre kényszerítő külső expanzióba. Ugyanakkor önmagában egyik társadalom sem kerülheti el a diktatúrát, ha belevág vagy csatlakozik a szabadság szűkített újratermelésére és a kasztosodásra kényszerítő hatalomszervezésbe. A diktatúrák végül az aszimmetrikus hadviselés eszközei, amennyiben egy gyöngébb szereplő nem hajlandó elfogadni a viszonylagos hátrányát az egyetemes hatalmi harc versenyében és a saját társadalma (gazdasága, kultúrája) felprédálása árán igykeszik összekaparni és egy pillanatra felmutatni egy a legnagyobb szereplőkhöz mérhető hatalmat és eszközrendszert (vagy egyáltalán egy olyan nagy koncentrált hatalmat, amekkorához csak hozzáférhet), hátha javul a képzelt alkupozíciója. A diktatúra biztosan nem divat-kédés, nem egy titokzatos hangulat és népszerűségi hullám következménye, hanem a hangulat és a népszerűsítés irányítója, egy többek között a társadalmi elöregedéssel és elszegényedéssel egymást erősítő, élet-halál probléma és életforma, "lejátszott" áldozatokkal, mint pl. az élősködés maga. Ahol elnyomás van, ott mindenben elnyomás van. A "kibekkelésben" is... Túlélhető? Vége lesz belátható időn belül anélkül, hogy az utcákra költözzünk és a családjainkat kockáztassuk? Itt van két, egymásnak látszólag ellentmondó állítás a várható jövőről. Az "önkényuralmi paradoxon" szerint minden önkényuralom szükségszerűen felszámolja magát, "felfúvódik" és "kipukkan". A "fogyatkozó kreativitás" szempontjából azonban globálisan megszűntek vagy inkább ki sem alakultak az önfenntartó fejlődés társadalmi-lélektani előfeltételei. A látszólagos ellentmondás tehát az előttünk álló lehetőség reménytelenül tragikus vagy drámai, ám reményteljes jellege között feszül és egyáltalán nem a diktatúra jövője az ismeretlen tényező és változó, hanem az eléggé szabad, eléggé jószívű, eléggé okos és együttműködő emberek valóságos és kritikus tömegének napjainkra kialakult a mértéke és az aránya. Biztosan nem voltak elegen az efféle népek a korábbi emberöltőkben és ha a mostani emberöltő nem fordítja meg tudatosan a trendet, akkor a pillanatnyi trendek alapján biztosan nem lesznek elegen a megmeneküléshez a következő emberöltőkben sem. A rádiózás, a tévézés, de legfőképpen az internet és az elektronikus kütyük pl. soha nem látott és elképesztő mértékben növelik globálissá és totálissá pl. a tudásmegosztást, a tájékozódást, valamint a közvetlen és egyenjogú (szimmetrikus) kommunikáció lehetőségét, ugyanakkor azonban bizonyítottan rontják az érzelmi és értelmi intelligenciát, a koncentrálás, az elmélyülés, a valódi tanulás és a kreativitás (a friss közhelyek és mellébeszélés áradatával, a világ-nyilvánossággal, a "népszerűséggel" és a professzionális versenytársakkal bekerített képzelet) képességeit. Inkább úgy hatnak a fiatalabb generációk lelkületére és szemléletére mint a kábítószer-függés. A nevelésügy és az iskolaügy még a nyomorúságba és utcai mészárlásokba merült országok szocializációs tragédiájától függetlenül is nagyon rosszul áll globálisan, de különösen rossz a helyzet a diktatúrák és az egyházaik szándékolt zombi-gyáraiban (amelyek persze nem mindig érik el a kívánt agymosását, de biztosan nem adják meg a szabad, empatikus és intelligens lélek elégséges táplálékát). Az egyre több és egyre apróbb baj elborítja, eltakarja előlünk a legfontosabb és a legnagyobb bajt és feladatot, minden más ügy megoldásának az előfeltételét és gyökerét: az újabb és újabb, teremtő-nevelő nemzedékek megteremtésére és kinevelésére képes első nemzedék MINDENEKELŐTT VALÓ felnevelését (a belső szabadáságra, az érett szeretetre és a holisztikus logikusságra elégséges érzelmű és szemléletű fiatalok elősegítését), hogy nekünk magunknak késlekedés nélkül, azonnal a jövő "nulladik" nemzedékévé kell előállnunk együtt. Pontosan annyi az esélyünk a nembeli csőd elkerülésére, mint erre a minden más politikai kérdést hátrébb soroló és ennek alárendelő, globális mozgalmunkra és együttműködésünkre. blogika
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:Antiliberális "Harmadik Világháború" A politikai realizmus... Maffiacár Van új kormány "Orwell" kontra "Huxley" "Egységes", tehát megrepedt A Világkaszt Pártállamegyházi... Kibekkelhető országrontás? Bevezetés a hatalomtechnikába Antidemokratikus demokrácia Paradox önkényuralom DIY Kormányzati Kisokos Bábok választása Zokogó krokodilok Minek az igazságosság... Gyarmatosít vagy korrupt Az őssejt társadalom vége A farkastörvény A szent tekintélyuralom TÉMÁK:
All
"Nem az igazság számít, hanem a győzelem.” (Adolf Hitler) RAKTÁR:
November 2015
"Nem számít, hogy mekkora a hazugság; ismételd elég gyakran és a tömeg igaznak fogja tekinteni." (John F. Kennedy) "A kezeket mosni a hatalmasok és a hatalom nélküliek konfliktusában azt jelenti, hogy a hatalmasok oldalán állni és nem lenni semlegesnek." (Paulo Freire) “A világon minden a szexről szól, a szexet kivéve. A szex a hatalomról szól". (Oscar Wilde) "Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, adj neki hatalmat." (Abraham Lincoln) |