Az erkölcsfilozófia, a társadalomfilozófia és a történelemfilozófia közös alapkérdése az igazságosság és végső soron az igazság. Mikor jobb egy erkölcs, egy társadalom és mikor beszélhetünk fejlődésről? Minden eddigi igazságosság-elmélet azon vérzett el, hogy nem tudta vagy nem akarta megtalálni a fejlődés szabályát és a fejlődés szempontja nélkül kereste az igazságosságot. A fejlődéssel szemben mutatott közöny vagy ellenszenv forrása az a konzervatív beállítódás, amit maga a hatalmi harc kényszerít rá előbb-utóbb valamennyi résztvevőjére. A hatalmi harc számára nincs „fejlődés”, csak a küzdelem és küzdelem a hatalom megszerzéséért vagy a megtartásáért. A létezés szabályait a változás szabályaiban találjuk meg és azok az expanzió valamilyen formájában mutatkoznak meg. A jóság és az igazságosság alapelveit a generativitás, az önbővítés és önkiterjesztés logikájában kell keresnünk még akkor is, ha ezt a logikát eltorzultan és elidegenülten jeleníti meg számunkra a hatalmi harc vagy az érzéki élvetegség. A minőségi expanzióban való járatlanságunk miatt (pl. önképzés, felfedezés, alkotás) és mennyiségi expanzióban való jártasságunk miatt (pl. növekedés, szaporodás, hódítás) többnyire a rossz expanziót választjuk, vagy elkerüljük az expanziót. Pedig a fejlődés nélkül elidegenül minden, fejlődve azonban értékessé válik, elmélyül és megtisztul. A fejlődés a legáltalánosabb és a legmagasabb érték. A fejlődés az alapja a többi érték megértésének és meghatározásának. (Mégsem a fejlődés a szabályok szabálya. A „szabályok szabálya” Kantnál van: „egyetemes kölcsönösség”.) Már 2500 éve kutattunk egy emberségesebb jövő lehetősége után, amikor az 1980-as évek végére (kb. a kommunista modell megbukásának idejére) ez a téma a háttérbe szorult. A legnagyszerűbb kérdést tette szalonképtelenné a „megvalósult” utópiák rémes kisszerűsége és erőszakossága, illetve az utópiákat lenéző, szintén kisszerű megalkuvás. Olyan elementáris erkölcsi érzékenységgel lázadt az „ellenkultúra” nyugati ifjúsága az 1960-as években, hogy sarokba szorította önmagát és az emberiség szellemi vezetőit is. Példátlanul eleven és termékeny lett a közgondolkodás és a filozófia. Úgy látszott, hogy a fiatalság és a hitelesség erejétől megmámorosodott művészek és tudósok több évszázadra elegendő tapasztalatra és elszántságra bukkantak. A csoda persze nem jött és ez nem maradhatott elvarratlanul. Az 1970-es és az 1980-as években fogtunk hozzá megmagyarázni, hogy miért nem tudunk berendezkedni a fejlődésre "sem eddig, sem ezután". A „nagy generáció” és az egész világ árulásának értelmezésére minden népszerű elmélet kísérletet tett és két alapvető kérdés merült fel már magával a tájékozódással kapcsolatban: 1. Van-e biztos és egyetemes kiindulópont? NINCS: relativisták VAN: abszolútizálók 2. Van-e belátható és megtapasztalható kiindulópont? NINCS: vallásosak VAN: tudományosak relativista abszolútizáló vallásos intuicionista fundamentalista tudományos haszonelvű totalitárius pragmatikus Nem tudták feloldani sem a relativitás vagy abszolútum, sem a vallás vagy tudomány dilemmát, ezért holtpontra jutottak. Az intuícionisták az "isteni kegyelemre" hagyatkoztak, a fundamentalisták a "megkérdőjelezhetetlen hagyományra", a haszonelvűek és a pragmatikusok a megszerzett vagy megőrzött hatalomra és a totalitáriusok egy "megkérdőjelezhetetlen elméletre". Időnként ugyan felismerni véltek valamilyen korlátozott érték és érdekazonosságot, de senki nem kereste ezeknek a szemléletmódoknak a módszeres együttműködését és szintézisét. 1971-ben John Rawls „Az igazságosság elmélete” című könyvében a haszonelvűség és az intuícionizmus rossz dilemmájában látta a problémát és az ésszerűség nevében fordult szembe az általában vett relativizmus dezorientáló erejével. A „méltányosságban” találta meg az igazságosság továbbra is homályos alapelvét, amivel a modern neokonzervatív politikai ideológiákat is előkészítette. (Rawls szerint a „méltányosság” elve alapján a társadalmi egyenlőtlenség társadalmi haszna nagyobb, mint a társadalmi egyenlőségé, amely „méltánytalanul” nem képes "méltányolni" az adottságok, a körülmények és a teljesítmények minőségi különbségét. Az elképzelés alapján a „méltányos eljárást” természetesen az adott egyenlőtlenség haszonélvezői jogosultak meghatározni. Rawls teremtette meg a médiaképesebb és „humanista” retorikájú szociáldarwinizmust. Voltaképpen nem haladja meg sem az intuícionizmust, sem a haszonelvűséget, de finoman kiegyensúlyozott érveket ad a marxizmussal és a liberalizmussal szemben. Az ügy pikantériája, hogy Rawls-t mindmáig a „liberálisok” között tartják számon a kézikönyvek. 1987-ben Heller Ágnes „Az igazságosságon túl” című írásában már egy magasabb szinten, a relativizmus kontra „üdvözítő megoldás” rossz dilemmájánál akarta meghaladni a probléma állását és szintén a logika nevében fordult szembe egy jakobinus ("illuminátus") hagyományhoz köthető „végső antropológiai forradalom” eszméjével, de a neoliberalizmus „igazságosságon túli” dezorientáltságával is. Heller érzékenyebb volt a változás logikájára és a statikus felfogás meghaladásával látványosan előremozdította az igazságosság keresését, viszont a „becsületességre” koncentráló javaslata csupán az elvi következetesség érzelmi vállalására támaszkodik és a logikailag kezelhetetlen intuícionizmus és az isteni kegyelem foglya marad. Az igazságosság-probléma ugyanezen a szintjén és ugyanekkor küzd a történetiségre még érzékenyebb Michael Foucault a „totalitáriusnak” tartott dichotómiák és ellenfogalmak kritikájával (pl. a történetileg ordítóan elfogult „normális” és az „abnormális” minősítések vitatásával) és az abszurd relativizmussal is. Jürgen Habermas pedig egy szélsőségesen idealizált és nyílt kommunikációban megszülető kollektív intuíciót javasolt döntőbírónak az igazságosság ügyében. Csakhogy a közhangulat ezeken a filozófusokon is túlrobogott és a 20. század végén már nem "trendi" a mélyebb logikában hinni és általánossá válik az érzület-etika. A stabil, de merev erkölcsiséget a rugalmas, de esetleges hangulat váltja fel még azoknál a neokonzervatív gondolkodóknál is, akik egy "szilárd erkölcsiség" mellett érvelnék a hangulat, az érzület és a "zsigereink" "igazságérzete" alapján.
Mi közünk ehhez? Miért kellene az igazságosságot keresnünk?
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:Antiliberális "Harmadik Világháború" A politikai realizmus... Maffiacár Van új kormány "Orwell" kontra "Huxley" "Egységes", tehát megrepedt A Világkaszt Pártállamegyházi... Kibekkelhető országrontás? Bevezetés a hatalomtechnikába Antidemokratikus demokrácia Paradox önkényuralom DIY Kormányzati Kisokos Bábok választása Zokogó krokodilok Minek az igazságosság... Gyarmatosít vagy korrupt Az őssejt társadalom vége A farkastörvény A szent tekintélyuralom TÉMÁK:
All
"Nem az igazság számít, hanem a győzelem.” (Adolf Hitler) RAKTÁR:
November 2015
"Nem számít, hogy mekkora a hazugság; ismételd elég gyakran és a tömeg igaznak fogja tekinteni." (John F. Kennedy) "A kezeket mosni a hatalmasok és a hatalom nélküliek konfliktusában azt jelenti, hogy a hatalmasok oldalán állni és nem lenni semlegesnek." (Paulo Freire) “A világon minden a szexről szól, a szexet kivéve. A szex a hatalomról szól". (Oscar Wilde) "Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, adj neki hatalmat." (Abraham Lincoln) |