- Szia Malac. - Szia Nyuszi. Már megint Te? - Mos' mi van má'? Nem lehet hozzád szó'ni? - Útszéli modorban? Inkább ne. - Semmi csúnyaság, ígérem. Pihe-puha-rózsaszín lesszek, mint egy... - Mit akarsz? - Hogy kerül a kommunizmus az asztalra? De komolyan. Nincs elég bajunk? - A téma a forradalom. Nem a kommunizmus. - Hát a címed mást ígér, de mindegy. A forradalom se jobb. - Radikális változásra van szükség. - Óóóó. Mintha már elsütötted volna ezt a bejegyzést. - Feltörték a blogomat és több, mint egy hónapra kizártak. Újra írom a meghekkelt posztokat. - Ja persze. A "bosszú". - Nem. Nem. Igazad volt. Már a bosszú sem érdekel. Csak zörögve-zötyögve billegek tovább előre, mint egy kis felhúzós játék, amíg le nem járok. - Ezt most nagyon meghatónak szántad, ugye? Te öntudatosan zötyögő cukiság... - Mit akarsz? - Érdekesnek látszott a cím. Gondoltam, benézek. De úgy látom, hogy valóban benéztem. Ezt. - A kommunizmus üldözése és védelmezése időpocsékolás. A radikális változtatás lehetősége viszont fontos. - Jó' van Malac. Virítsd a balhét. - Túljátszod. Ilyen szleng nincs. - Mos' má' van. Na nyomjad azt a forradalmat. Ne kímélj. - Hosszú lesz és bonyolult. - Tőled? Hihetetlen. Meglepne, ha legalább a feléig bírnám és a negyedét érteném. Sebaj. Van nálam egy csomag répa. Ráérek. Na! Ne kéresd má' magad haver! - Oké. Itt van néhány falvédő a forradalomról. Csak úgy általában. Emiliano Zapata: "Jobb állva meghalni, mint térdelve élni." Mao Ce-tung: "A forradalom nem egy díszvacsora, nem egy esszé megírása, nem egy kép megfestése és nem is egy hímzés; nem valami kifinomult, ráérős, lágy, kiegyensúlyozott, kedves, illedelmes, visszafogott és nem valami nagylelkű. A forradalom egy lázadás, egy erőszakos cselekmény, amelyben egy osztály megbuktat egy másikat." Fidel Castro: "A forradalom nem egy rózsasziromágy. A forradalom egy harc a jövő és a múlt között." x Emma Goldman: "Ha nem tudom eltáncolni, nem az én forradalmam." Albert Einstein: "Engem a forradalom ismertet meg a művészettel és fordítva, a művészet ismertet meg a forradalommal." George Bernard Shaw: "Az értelmes ember alkalmazkodik a világhoz. Az értelmetlen azt erőlteti, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá. Ezért minden haladás az értelmetlen emberektől függ." Gábriel Laub: "A forradalmak azok a botrányos időszakok, amikor az igazság meztelenül járkál az utcán, de a rendőrség nem mer beavatkozni." Jevgenyij Zamjatyin: "Nem létezik végső; a forradalom végtelen." Ursula K. Le Guin: "Nem vásárolhatsz forradalmat. Nem készíthetsz forradalmat. A forradalom kizárólag te magad lehetsz. A forradalom a szellemedben van, vagy sehol." Forradalom és politizálás Egyre többen politizálnak úgy, hogy "nem politizálnak", vagyis "strucc-politizálnak", és ezt a "strucc-politikát" egyre kevesebben érzik kínosan unintelligens alkalmazkodásnak. Némelyek egyenesen hivalkodnak vele. Másfelől... Még mindig ijesztően sokan vannak a "mindennel" kapcsoltban "mindig" politizálók, de ők sem zavartatják magukat azért, amiért a reakciójuk túlzó, amiért szünet nélkül a világ csúcsán hiszik magukat, miközben látványosan hatástalanok vagy egyenesen kontraproduktívak. Az "örökké politizálót" egy "élmény-politizálónak" is nevezhetjük, hiszen a saját, egyéni szépségét és/vagy a jóságát próbálja népszerűsíteni, eladni és kiélvezni, de nem az elnevezés a lényeg, hanem maga a póz. Önáltató hazugsággal tagadja a politikainál elmibb és szimplán nélkülözi a politikainál komplexebb késztetéseket. A "strucc" és a "handabandázó" két szélsősége között nincs ideális középút vagy nyugvópont (de a politizálás minősége amúgy sem a mennyiségen áll vagy bukik). A politikai kultúránk a szerves része az emberségünknek és a kultúránknak. Elkerülhetetlenül jellemez minket egyfajta "politikai karakter" a maga életvitelszerűen művelt "politikai életmódjával". Gazdag és izgalmas világ a maga nemében - a kommunikációs kultúrától az érzelmi intelligencián és a szemléletmódon át a lélekjelenlét jellemző fázisáig sok mindent átitat és sok minden átitatja. Értékelméletileg igazolható (messzire vezetne), hogy a legnagyobb szakadék az öncélú (status quo) és a nem öncélú (progresszív) politizálások között húzódik. A progresszív politizáláson belül az érték- és rendszerváltó forradalmak mikéntje a legnehezebb kérdés, hiszen a speciális célok a speciális eszközökben konkretizálódnak. Alábecsült és ezért gondozatlan dilemma a fejlődés-fejlesztés folytonossága kontra ciklikussága vagy a ciklikus "automatizálása" kontra folytonos "automatizálása". Az intelligensebb és körültekintőbb politikai várakozások nem kerülhetik meg, hogy válasszanak a forradalom valamelyik fogalma, felfogása és ösvénye között. Aki nem forradalmár, az csupán buta vagy egyenesen gonosz. Aki forradalmár, az nem lehet gonosz. A döntő kérdés az, hogy merre látjuk a progressziót és miféle forradalomért lelkesedünk. rövid összefoglalás: A forradalom a rendszerfejlődés átmenetileg felfokozott formája és értékforradalom. A forradalom egy igazságosabb és emberségesebb közösségi élet érvényesítése. A forradalom a 20. század '70-es éveiben vereséget szenvedett. A forradalom késik és külső segítség nélkül nem lehetséges többé. A forradalmi hagyomány megszűnt a mesterséges dizájner-forradalom pózolásában. A forradalomból csomagoló anyagot készített a tömegmanipuláció. A "magányos forradalmár" egy póz, de a forradalmi közösség megszervezhető. A virtuális közösség nem lehet forradalmi. A virtuális közösségek: zsákutcák. x A szándékos világtörténelmi rendszerváltoztatások sorában a kommunista forradalom volt a legutóbbi. Úgy nevezte magát, mint Mohamed, az „utolsó”, ami után nem jön többé új követe a megváltásnak. Ez nem azért érdekes, mert a szakadatlan fejlődésről áradozó marxizmus egy szórakoztató paradoxont vet fel azzal, hogy lezárja önmagával a fejlődést, mint Hégel, és nem azért, mert a kommunista forradalom bukása után évtizedekkel, most egy (a hiábavaló tragádiákon és az áldozatokon elszontyolodott, bizonyítvány-magyarázó és retusáló) bajnokságra és rejtvényfejtésre volna szükség, hogy „nem is az utolsó volt”, „nem is bukott meg”, „nem is ért véget” vagy „még el sem kezdődött”. Nem a kommunista ideológia makulátlansága és elhibázottsága, avagy a védelmezése és a leleplezése miatt szükséges „megsaccolnunk” egy forradalom esélyét. A világunk helyzete miatt lenne jó behatárolni, hogy milyen mély a baj, milyen mély rendszerváltásra van szükség, milyen mély forradalom szükséges és lehetséges egyáltalán forradalom vagy sem. Manapság minden „forradalmi” és semmi sem az. Világszerte óránként vezetünk be olyan „forradalminak” csomagolt radikális újítást és „unortodox” megoldást, amely nemhogy változtatna az embertelen viszonyok elkeserítő lényegén, hanem inkább katalizálja, mélyíti és tovább rontja a helyzetet. Miféle forradalom élőhalottja dűlöngél felénk a sötétből? Lehetséges egyáltalán? Vagy csak hallucinálunk? Egy forradalom dimenziói Ami nem fejlődik, az hanyatlik. A stagnálás is fejlődés, ha a fejlődés halmozódik benne, vagy hanyatlás is lehet, ha a hanyatláshoz vezet, a gyümölcse szerint. A fejlődésre képes rendszerek képesek a forradalomra, mert a forradalom csak a rendszerfejlődés átmenetileg felfokozott formája és minden esetben rendszerforradalom, azaz egy ciklikus folyamat önszabályozási mintázatának a viszonylag gyors (az adott rendszerciklusnál mindenképpen gyorsabb) integráltabbá (egyetemesebbé és következetesebbé) válása. A forradalom egy rendszerelméleti és evolúcióelméleti fogalom és nemcsak a politikai rendszerekre alkalmazható, nemcsak metafórikusan alkalmazható a nem politikai rendszerváltásokra. De éppen az előbbi meghatározás alapján nem használható a „forradalom” kifejezés bármilyen rendszerváltás leírására. Már maga a fejlődés sem lehet más, mint értékmegközelítés és folyamatszervezési-, tájékozódási-, céltételezési- és tudat-fejlődés, ezért a forradalom is csak egy rendszer önszabályozásának (egy rendszer-önfejlesztésnek) a mintázat-forradalma lehet, vagyis nem lehet más, mint egy szemléleti és lelki forradalom, ezen belül és közelebbről egy értékszemléleti forradalom (értékforradalom). Az önszabályozási mintázatuk átalakítására képtelen rendszerek egy forradalomra is képtelenek. A forradalomra képes rendszereknek minden esetben a tájékozódása, az önszervezése, a szabadságfoka (azaz az erkölcsisége!) forradalmasodik amennyiben az egyetemesebb lesz és következetesebb. Azok a „forradalmi célkitűzések”, amelyek egy értékforradalomnál kevesebbet akarnak és merészelnek egytől-egyig illúziók, nem forradalmak és bukásra vannak ítélve. Egyetlen forradalom sem forradalom és nem is lehet sikeres „forradalmilag”, ha nem a radikálisan új célokat (az értékek átértékelését) érvényesít. (A kapitalista, a tekintélyuralmi és machiavellista értékvilág megőrzésébe és a tényleges értékforradalom elhanyagolásába bukott bele a kommunista kísérlet is. Jellemzően nem lett több, mint a hatalmi harc és a törvényesség kutatása fölé rendelt személyesség-kultusz - pl. a zsidó-keresztény-iszlám hagyomány istenfogalmának - egy újabb verziója.) Ami az erkölcsi forradalom kirobbanását, kiterjedését és lefutását illeti, a lehető legalacsonyabb rendszer-szinten kell elindulnia, de a lehető legátfogóbb rendszer kiterjedésében, mint a víz felforrása a hidrogén hidak szintjén és az egész fazékban. Individuális szinten kezdődik és társadalmilag teljesül. A társadalmi rendszer többszörösen összetett, vagyis „rendszerek rendszereinek a rendszere” és a társadalmi forradalmak ezért egészen különfélék lehetnek attól függően, hogy milyen szempontból vonatkozik a társadalmi rendszer egészére vagy milyen szempontból vontakozik csupán egy társadalmi alrendszerre. Az alrendszereket érintő, részleges rendszerváltások természetesen nem maradhatnak rendszer-következmények nélkül az átfogóbb rendszeren belül és vagy visszavonja és kigyógyítja magából a részleges változásokat az átfogóbb rendszer vagy a teljesebb rendszer is átalakul végül valamennyi rendszerfunkciót érintően. A legalacsonyabb alrendszerek szintjén kezdődik a rendszerváltás, ami az értékforradalom szempontjából azt jelenti, hogy az egyéni erkölcsök tömeges forradalma hozza, vagy az egyéni erkölcsi forradalmak tömeges elmaradása gátolja meg a rendszerforradalmat. Nem egyszerűen a „kritikus tömeg” jelentőségéről van szó, amiről olyan sokan ábrándoznak, hanem szigorúan a „kritikus minőség kritikus tömegéről”, aminek nagyon komoly akadályai lehetnek egy elidegenült rendszerben. (Csak a kritikus minőségek - az értékvilágok - képesek kritikus tömegeket szervezni és azokban működni.) Az egységes forradalom-logika miatt egy forradalomra képes rendszerrel (pl. az egyéni lelkiélettel vagy a közerkölccsel) kapcsolatban csupán egyetlen forradalomról, „A” forradalomról érdemes beszélnünk, a ciklikus rendszerfolyamatok ciklikus fejlődésének ciklikus felgyorsulásáról. Egy forradalomra képes rendszer forradalma egybefüggő hagyomány, aminek csak a szakaszaiból lehetséges „több” és csak a "forradalomra képes rendszer" végleges bukása esetén lehetséges „végső” forradalom. A forradalom ugyanúgy hallhatatlan és halandó, mint az a rendszere (pl. a társadalma), amit annak az átlagos fejlődésén belül, időről-időre gyökeresen átformál. A világforradalmunk költői kérdése tehát az, hogy szükséges-e és lehetséges-e egy újabb, nembeli (globális) értékforradalom (erkölcsi forradalom, vallásforradalom). A közhelyes, de mégis helyes válasz, hogy igen, szükséges, csakhogy az elidegenült emberiség túlnyomó többsége - és legfőképpen a hatalmi harcban kiemelkedett-válogatott vezetése - éppen a forradalom örökre szóló kiküszöbölését hiszi forradalomnak és következő generációkat is erre neveli. A mozgalom halott Nem lehetséges forradalom a fejlődés tisztelete és a szándékos önfejlesztés szakadatlan akarása nélkül. Ezen belül nagy különbség van a szisztémával / paradigmával lényegében elégedett reformálások és a rendszerváltó / értékváltó forradalmak között. A forradalom hagyománya rejtettebb, mint pl. Marx és Engels Kommunista Kiáltványának az "osztályharca", mert nagyon kevés osztályharc volt forradalmi, a döntő többségük minden érintett oldal részéről osztályönző volt és még véletlenül sem rendszerváltó vagy értékforradalmi. A forradalom akarása, merészelése és kivitelezése magas lelki fejlettséget (pl. empatikus stabilitást, nagy önállóságot és viszonylag magas műveltséget) követel egyéni, kisközösségi és társadalmi szinten egyszerre, ezért az elidegenült közegben egyre kevésbé halmozódik fel ennek a kritkus minőségnek (a minőségibb közösségi kultúrának) a kritikus tömege. A hatalmi harc (és pl. az osztályharc) elidegenült világában egyre megbízhatóbban felszámoljuk és megelőzzük a forradalmat. A hatalmi harc szelleme, az emberiség elidegenült „fejlődése” (hanyatlása) - ahelyett, hogy a huszadik század hetvenes éveiben egy valódi fejlődésbe váltott volna, pedig elképesztően közel volt hozzá - a jelek szerint, végleg kivégezte a forradalmi hagyományt. A "államosító-privatizáló" kommunista elitből is önelégült burzsoázia lett. Az új kapitalisták a régiekkel együtt, a tőkéjükkel kihangosítva oktatják ki a kisemmizett, megnyomorított és munkafosztott tömeget a „tisztességes munka” mikéntjéből és egymást babusgatják az önkényuralom fokozásában és a kiefejletlen demokráciák maradékainak az elutasításában. (A polgári forradalom még képes volt olyan szakembereket létrehozni, akik a proletárforradalomban igyekeztek folytatni a társadalmi igazságosság és humanizmus egyre bonyolultabbá fejlődő ügyét, de a machiavellizmusban és a tekintélyuralmi megoldásokban elfajult proletárforradalom már csak olyan értelmiséget volt képes előállítani és elősegíteni, amelynek az írástudó-hatalomtechnikus szakértői világszerte kisszerűen elárulták a tudományos felkészültséget megkövetelő, minden korábbinál komplexebb progressziót.) Mintha valóban a kommunista harc lett volna a „végső” és mintha valóban örökre lezárult volna a forradalmak kora egy félévszázada. A hetvenes évek közepétől már a próbálkozások szintjén sincsenek többé értékforradalmak, legfeljebb a metafórikus kampánytúlzások giccseiben, mint pl. a „szépségápolás” vagy a „konyhaművészet” kereskedelmi „forradalmai”. És igen. Sok mindent próbálnak forradalomkét eladni, hiszen a forradalmi szenvedély és erő még mindig népszerű dizájn (retorika és póz) úgy a kollektív, mint az egyéni és úgy az üzleti, mint az érzelmi használatban, de ezek azért mégsem forradalmak. A „forradalmi mozgalmak” arculatát profeszionális dizájnerek és stílus-üzemek gyártják évekkel előre a célközönség piaci szegmensének fogyasztási szokásaihoz integrált ütemezéssel. Pl. „V for vendetta” a katolikus „kapitalizmus-kritika” „Anonymusa” számára (mindenekelőtt a fiatal srácok neurózisaival és pszichózisaival a középpontban) és a „Hunger Games” ugyanabban a neokonzervatív („vissza a rendi államot és a papságot”) sávban, a fiatal csajszik jól manipulálható neurózisai és pszichózisai köré szervezve. Könnyebb a példákat sorolni, mint a kivételeket a tudományos összefüggéseknek vagy a művészeti produkciónak álcázott és globálisan terített „lázadás-dizájnolások” között. A forradalom-dizájnolás, a forradalom-konfekció, forradalom-ipar és a forradalom-kereskedelem lényege mindig ugyanaz, akkor is ha „Syriza” és akkor is, ha „Podemos”. A machiavellizmus, a tekintélyuralom, a tekintélyelvű szemlélet, a hatalmi harc és az erőszak-kultusz elleni forradalom, vagyis „a” forradalom, a „valódi” forradalom megelőzése és eltérítése a lényeg. Többnyire a fogalmatlan anarchizmus elvakult romantikáját és formavilágát használják fel erre a sok szempontból antianarchista célra. A jövő életvitelszerű háborúit forradalomnak csomagolják és életvitelszerű, szakadatlan háborúnak csomagolják a jövő forradalmait. „Civilek” nyúznak „civileket” a fejletlenebb vidékeken és „az alsóbb osztályok marnak egymásba” a bandaháborúkkal telerobbantott szegénynegyedekben, miközben egyre többen élnek egyre nagyobb börtönökben és a világ urai a képregényekben népszerűsített pózban igyekeznek "megelőzni a nagyobb bajt". Személyre igazított hírszolgáltatásban és izgalmas CGI filmekben szembesülhetünk a "realitással" és a "forradalmi helyzet" aktuális érvényességével. A világ ifjúsága a megfilmesített képregényhős, a kőgazdag gőg (a tényleges hatalom) és a fogalmatlan, de független bunkó (pl. az Iszlám Állam) extrém agresszivitásainak példái között mazsolázik, vagy igyekszik nem körülpillantani a hülyülésből, esetleg alanyi jogon pattannak el az idegei és kezd valamilyen ámokfutásba. A plázákban spirituális kütyüket vásároló, „vízöntős” és „feng shui”-s „avatarok” mellett, immár a „szabadságharcosok” is gyorsan telerakják a bevásárlókocsijukat egy-egy forradalmi zenével, trikóval és kommunikációval, hogy azután eladják magukat egymásnak az interneten. Akinek erre nincs pénze vagy éppen, éhesen kucorog, esetleg lelövik, átvágják a torkát, megégetik, felborul vele a tenger közepén az erre előkészített lélekvesztő, 7/24-ben dolgoztatják valami szemétbányában, az nem tervez és el sem tud elképzelni semmilyen forradalmat. Mentené az irháját és a szeretteit, de tudja, hogy esélytelen. Napjainkban, akinek lenne esélye felfogni és megfogalmazni a „forradalom” működőképes látomását, az koncepcionálisan az ellenkező irányba gyönyörködik. Mások még felfogni sem képesek egy korszerű és magas felkészültséget követelően összetett látomást, nemhogy képesek volnának elképzelni egy aktuálisan szükségszerű forradalom kiterjedtségének és mélységének a minimumát. Nemcsak a tömegbázisa, de a csírája is hiányzik nemcsak a forradalmi mozgalomnak és életformának, de a forradalmi „ötletnek” és nézőpontnak is. A sorozatgyártott „forradalmárok” tragikomikus klubjai komolytalanul ripacskodnak a neten - ritkábban a köztereken - és egyáltalán nem akarnak gyökeresen újat a „forradalmukkal”. Bevallottan nem tudják, hogy mit kellene tenni és nem is konkrét intézkedéseket akarnak, hanem csak úgy általában valami „jobbat”, valamiféle ködös bulit, leginkább magát a mozgalmi élményt és a „forradalmiság” rangját, jelentőségét és presztizsét. Az forradalmár ifjak világszerte mikro-kreativitással ultra-hyper-dizájnolt makro-ötlettelenséggel öregszenek. Alapvetően „biztonságban” és a hatalomra lényegileg veszélytelenül (legfeljebb önveszélyesen) páváskodnak egy „forradalmár” pózában. A többségük nyíltan nosztalgiázik és lényegileg ugyanazokat a forradalmakat akarja újra játszani, amelyek a mai helyzethez vezettek részben direkt, részben indirekt a bukásukkal. A „mozgalom” halott, mert a progresszió halott. Halott a hírhedt „baloldaliság” is abban az értelemben, hogy ijesztően gyorsan kiürül a progresszióval szemben immunizált, pánikba esett és kétségbeesett önzéssel egymásra taposó tömegek lelkiéletéből, mint a méreg vagy a genny a szervezetből. Minél inkább szegregálják a szétszakadozó társadalmat, minél nagyobb az egzisztenciális fenyegetettség, minél jobban elöregszik a társadalom és minél nagyobb a migrációs nyomás, annál kevésbé merik és akarják a „népek” a szolidaritást és a forradalmat. Ezerszer inkább menekülünk (százezrével), mint lázadunk (százával). Százszor inkább megöljük a menekülőt, de nem segítünk forradalommal, a közösségi viszonyaink igazságosabbá-emberibbé szervezésével. És lázadnak is,inkább egymást marják az igazságtalanság miatt lázadó kevesek a sorstársak „rossz (hamis) lázadása” miatt, és másodlagos az igazságtalanságot elmélyítő hatalom embertelensége. A forradalmi hagyomány önárulása óta nincs többé tömegbázisa a társadalmi igazságosságot érvényesítő társadalmi szolidaritásnak, csak és kizárólag a különféle osztályönzéseknek. A forradalmi hagyomány hatalmi centruma (micsoda beteg kísérlet) saját kezüleg szúrta szíven a progressziót egy halálos árulással. Éppen, amikor már a Nyugat, a Dél és az Észak ifjúsága is jelentős tömegben, generációkban fordult a progresszió felé, akkor, a hetvenes évek megalkuvó-kisszerű éveiben a Kelet kommunizmusa aljas meghátrálással tagadta meg a közösségiség és a szolidaritás intézményes fejlesztését, a demokratizálást, valamint a szabadságra és az egyenlőségre nevelést. Az emberiség haladó törekvéseinek, reményeinek és álmainak globálisan és világtörténetileg egy pontba fókuszált hagyománya akkora erővel kompromittálta önmagát, hogy azóta is a saját taknyán-nyálán és vérén csúszik. A forradalom halott. Feltaláltuk viszont és világszerte forgalmazzuk a professzionálisan dizájnolt álprogressziót, a komfortos, a kellemes, a fájdalommentes, a testhez álló, a csökkentett zsír- és cukortartalmú, light progresszió trendi ízfokozót, az újracsomagolt önfeláldozás TB támogatott kábítószereit, a torokmetszésre szakosodott gyermeknevelést és a virtuális-online-fészbuk-forradalmat. Nem csupán azért erősödnek a nácizmus és a fasizmus verziói világszerte, mert öregszik és egyre konzervatívabb a világ, vagy mert az uralkodó elitek szisztémásan növelik az elnyomást, a társadalmi szakadékokat és a rettegést, vagy mert ne lehetne alternatívája a jobboldali radikalizmusnak, hanem azért, mert könnyebb és vonzóbb a jobboldali (gonosz) radikalizmus, mint a valódi forradalom, mert egyenesen és pontosan arra a könyörtelen önzésre, embertelenségre, igazságtalanságra, erőszakra, idegengyűlöletre és hatalmi harcra fogadnak egyre többen, amit a nácizmus és a fasizmus verziói kínálnak. Nemcsak szaporodnak a neonáci és újfasiszta mozgalmak, de hozzájuk közelednek a másféle mozgalmak is, és a másféle mozgalmak is a nácizmus és a fasizmus irányába torzulnak. A forradalmak kora után, egyelőre ketyeg még az optimista reformkapitalizmus büszke végjátéka, mintha a toldozgatással és a foltozgatással egyáltalán elérhető volna az elengedhetetlen minimum. De a „reformkommunizmus” után a reformkapitalizmus sem húzza már sokáig. Rövidesen, kb. egy újabb félévszázadon belül a fejlődés minden formáját undoknak fogja találni az emberiség és „bölcsen” betiltja a társadalmi-politikai önfejlesztés minden szándékos vagy felismerhető formáját. A rendi állam brutálisra és végérvényesre („örökkévalóra” és „mindenhatóra”) modernizált (kibernetizált és génkezelt) pártállamegyházi alvilágkasztja legalább egy félévszázada túl van már a bemelegítésen és üzemi hőmérsékleten, járó hajtóművekkel várja a start legkedvezőbb pillanatát. Piactervezett, professzionálisan előregyártott, nagyüzemi forradalom és mozgalom Legalább félszáz éve forradalmi helyzet van (!) és nem véletlenül nézünk félre és nem véletlenül kerülgetjük. Az emberiség megméretett és gyengének találtatott. Az emberiség elárulta önmagát és esze-szíve ágában sincs kitörni az emberség felé. Makacsul hülyéket beszélünk az istenről, a jóról és az igazról, majd hazudunkk magunknak a hazugságainkról. A szélsőségek világába sodródtunk. Az általunk magasba emelt vezetőink nyilvánvalóan ostobák és gonoszak, ahogyan mi a tömegek sem vagyunk különbek náluk. Egyikünk se mondja ki a „frankót”. Színpadiasan kummantunk vagy hidegen kussolunk. Büszkék vagyunk a mellébeszélésünkre, mintha a mellébeszélésben bújkáló „lázadásunk” és „tiltakozásunk” egyenesen valami partizánháború lenne. A kivételek nem jutnak át többé a hangulatnak álcázott, ösztönös és valódi moderálásunkon vagy el sem érik az ingerküszöbünket. Láthatatlanok és felfoghatatlanok, akkor is ha könyveket írnak, filmet készítenek vagy nyilvánosan felgyújtják magukat. Piactervezett, professzionálisan előregyártott, nagyüzemi forradalom és mozgalom DIY Forradalmi Kisokos Nem mintha ne akadna egy-két „valódi” forradalmár és ne akarnának néhányan „valódi” forradalmat, bár valóban jellemzőbb a kihalásuk, mint az utánpótlásuk. Csakhogy a globálisan magasan szervezett és többszörösen összetett társadalmi lét forradalmában is ott van ennek a társadalmi létnek minden kiterjedt bonyolultsága és paradoxona és a forradalmároknak messze az átlagon felül kell teljesíteniük a legkülönbözőbb tudományokban, ha valóban hozzá szeretnének szagolni és piszkálni a forradalom érvényes mozgatórugóihoz, zsigereihez, kvantumrendszeréhez és dimenzióihoz. Mindeközben a forradalmár és a forradalom egy a progresszió iránt totálisan elfajult (a progressziót kisszerűen és következetesen eláruló), egy „megtömegkommunikált” közhelyekben tájékozódó és a szakszerűséggel szemben egyre bizalmatlanabb és ellenségesebb (egyre műveletlenebb) tömeg számára kellene, hogy látható legyen. Nem csoda, hogy a forradalmi minimum látomása is csak egy „felfoghatatlan” (népszerűsíthetetlen és eladhatatlan) különcség és „marhaság” marad, amelyből már soha sem lehet tömegmozgalom és „győzelem” a forradalom lényegét kiiktató átalakítás (ivartalanítás) nélkül. A forradalmárok ellen hat az is, hogy inkább a szükséges intézkedésekre koncentrálnak, mint a látszataikra és ezért taktikai hátrányban vannak az agyafúrt dizájnolásba merült (gyarlóságainkkal visszaélő és ipari méretekben duzzasztott) álprogresszió népszerűségével szemben. A forradalmárok nem kevesebbet tesznek, mint egy alternatív közösségi életet, egy „kísérleti” társadalmat és egy új társadalom-prototípust szerveznek meg. Nem forradalmárok, ha nem ezt teszik. De kik és hogyan foghatnának össze egy új közösségi lét (egy új együttélési mintázat és értékvilág) megteremtésében, amikor napjainkban (1) nemcsak széthullanak, de egyenesen az egyedülélők életformájáig atomizálódnak a hagyományos közösségek az elidegenült globalizációban, (2) görcsösen fejlődésellenes, antiglobalizációs, fundamentalista, szektás közösségek kötik meg és integrálják a változtatni akaró individuumokat, (3) a legújabb és legtöbb kezdeményezés az interneten történik, ahol nemhogy nem haladjuk meg a virtuális közösségek virtuális kísérletét, de virtuális forradalomba csatornázzuk a sokkal nehezebb (valódi) forradalom kulturális kapacitásait és tartalékait. Az emberiség globális fiatalodása kedvez a radikalizációnak és változtatásoknak, de nem kedvez a mélyebbre látó, magasabban integrált és komplexebb szintézisek kidolgozásának és gyakorlatának, a józanság-, a bölcsesség-, az érzelmi stabilitás-, a tudás- és tapasztalat-igényes megoldásoknak. A környezeti katasztrófa biztosan felfokozza a radikalizációt és a változtatási akaratot, de a türelmetlenséget és az előrelátóbb gondolkodás elé helyezett, rövidlátó reakciók erőltetését is katalizálja. A kiváltságos, technokrata és fajvédő elitre és a kontrollált biomasszára bipolarizált társadalom antikapitalista-neokonzervatív tervezete összecsap a multipolárisan szegregált, széles és tagolt középosztállyal szervezett, spontán kaszttársadalom reformkapitalista-neoliberális tervezetével, és egy hamis alternatívába zárják a közbeszédet, a közgondolkodást, a köznevelést és változtatási kezdeményezéseket egyáltalán. A kapitalizmus reformkapitalista, kommunista, reformkommunista és konzervatív kritikái annak ellenére sem haladják meg vagy érik el a kapitalista értékvilág és a kapitalista erkölcsiség fejlettségét, hogy az a „kapitalista fejlettség” közveszélyesen szerény. A valódi (erkölcsi-, érték-, vallás-) forradalom minden kísérletét pánikszerűen és iparszerűen blokkolják, amint önszervezésre képes közösség és hálózat bontakozik ki körülötte. (Ez sajnos egy kivételeket nélkülöző, hézagmentességgel bebizonyosodott tapasztalat...) A korábbi és egyre ritkább vallásforradalmaink azért voltak lehetségesek, mert az uralkodó elitek is akarták-engedték-támogatták valamennyire az értékforradalmakat, mert az uralkodó elitek sem akartak egy elavultabb (és még a hatalmi harc világában is nyilvánvalóan erőtlenebb) módon élni. De (1) a hatalmi harc elfajulásával arányosan gyorsul a zűrzavar és az előrelátás taktikai jelentősége gyorsulva csökken. De (2) minél komplexebbek a társadalmak és minél nagyobb pl. az erkölcsi tehetetlenségük, annál kevésbé irányíthatók még az elitek által is. Az elitek nemcsak a kölcsönös félelem és a hatalmi harc piramisjátékának a csapdaszituációja miatt nem merészelnek forradalmat, hanem a nagy tömegek statisztikus hatásainak és az elidegenült társadalmi trendek önjáróvá lett szörnyetege miatt sem. Ha a földi világunk elitjei nem fognak össze pl. egy globális népírtásban és nem szüntetik meg a tömegtársadalmak tömegfolyamatait, akkor egyre kevésbé férnek hozzá az öntörvényűen feléjük masírozó jövőhöz. A forradalmároknak egy értékforradalom köré szervezett nevelési forradalmat kell kezdeményezniük és egy nevelési forradalom köré szervezett társadalmi-gazdasági-tudományos életet. Ezt csak akkor akarhatnák elegen (a kritikus tömegben), ha az elitek is akarnák ezt, ha erre hangolnák a tömegkommunikációt, pl. mert rávenné őket erre valamilyen külső és meggyőző erőfölény tekintélye. De az elitek egy megbízhatóbb és működőképesebb helyzetellenőrzésnek látják a ciklikus népírtást, mint a szisztematikus hatalommegosztást, ezért ellenségesnek és lefegyverzőnek értékelnek minden hatalommegosztáshoz vezető elképzelést, ami gyengíti vagy akár felszámolja az egész világ „centrális erőtérében” növekvő globális hatalomkoncentrációt. „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” x x x x A forradalmároknak nincs választásuk abban az értelemben, hogy ha eljutnak a forradalom látomásáig, akkor az elcsábítja őket és nem képesek másféle életre és másféle helytállásra törekedni, mint amit a forradalom követel tőlük. Elvileg és gyakorlatilag is éppen az teszi őket forradalmárokká, hogy új értékszemlélet szerint szervezett közösségben élnek. (Aki másként akarja az életet, annak másként kell élnie. Minden „forradalmár”-pózt és „forradalmár”-ripacskodást leleplez, hogy nem él egy fejlettebb értékszemlélet közösségében.) A forradalmárok számára minden esetben győzött a forradalom általuk, bennük, az emberi viszonyaikban, az értékvilágukban és a lelkiéletükben. A forradalom egyszerűen nincs vagy egyszerűen legyőzhetetlen. Bárki világforradalmat csinálhat bárhol és bármikor az erkölcsi forradalmával és helytállásával. Másodlagosan akár a kritikus minőség kritikus tömege is összejöhet, de csak akkor nem kizárt, hogy idővel még többen osztoznak a forradalom győzelmében és újabb forradalmak felé haladnak tovább, ha már legalább vannak néhányan. Ha azonban még néhányan sincsenek, sőt, maga a „forradalmár” még a saját életével sem tud egy fejlettebb értékvilágot teljesíteni, akkor - bármit is képzelődik a „forradalmár” - soha nem lesz forradalom felőle. Ennek a lelki fordulatnak a nehézségeihez és a tömeges társadalmi szándék megszületéséhez képest az új erkölcsiség intézményrendszerét és működtetését - túlzás nélkül - gyerekjáték kialakítani. x - Alszol, Nyuszi? - Mi va'? Mi va'? - Két kiegészítés van még, azután vége. - Elbóbiskoltam egy kicsit. - Ez van. Bárhol is legyenek azok a forradalmi közösségek, egyelőre nem látszanak. - Én tudom, hogy merre vannak. - Képzelem. - Magasan képzett, fiatal felnőttek hivatás-kollektívái. 1. függelék: a forradalom-tudomány kisiklása Nem Marx volt az első és az utolsó, aki megpróbálta kialakítani a forradalom tudományát. Nemcsak egyetlen forradalmat akart tudományosan megalapozni, hanem a valódi permanens forradalmat (nem a proletárforradalomba átvitt polgári forradalom lenini elképzelését, hanem a szakadatlan társadalmi önfejlesztés kultúráját). A marxi prototípus több generáción át működőképesnek és hatékonynak látszott, de végül és legfőképpen abba a hibáiba bukott bele, hogy - Marx szándékaival ellentétesen - a másra mutogatás és a tekintélyelvű érvelés zátonyára futott, illetve általában paradox-szisztematikusan ellenállt az „önfejlesztésnek”. Ezen belül még néhány további, konkrét, „apróbb” (egymással szorosan öszefüggő) tévedés ásta alá a forradalom-tudomány sikeres működését. 1. félreértette az értékek természetét (értékelméleti hiba) Nemcsak nem különböztette meg az érdekeket az értékektől, de nem is foglalkozott az értékekkel. Értékelmélet helyett érdekelmélettel próbálkozott és az elvont értékeket csupán az öncélú materiális érdekek következményeként és eszközeként vette figyelembe. A materiális érdeklogikával próbálta megoldani mindazt, amit az értéklogikával kellett volna, pl. az emberi élet értelmének és az emberiség céljainak és jövőjének a kérdéseit. A mennyiségből próbálta levezetni a minőséget, ezért még annyira sem jutott el az osztályharc (a hatalmi harc, az erőszak, a machiavellizmus és a tekintélyuralom) és a kapitalista értékrend (és rendszer) radikális kritikájáig, mint közvetve a jézusi-páli tanítás. Nem foglalkozott az értékek saját logikájával, az értéktartalmak (a célok és azután az eszközök) saját összefüggéseivel és törvényszerűségeivel. Ezért ismerte félre a hatalmat, az elidegenedést, a szabadság természetét és ezért nem próbálta meg elképzelni sem a természetes (a spontán progresszív) és az elidegenült társadalmi tagolódás logikája közti különbséget sem. Az eszébe sem jutott, hogy az elidegenedésben a célkitűzés és az eszközválasztás (tehát maga a kilábalási kísérlet is) elidegenült marad az eldigenedés körén/csapdáján belül, legalább is mindaddig egészen biztosan, amíg nem is reflektál erre a veszélyre és meg sem próbálja elkerülni. Mindezek miatt fel sem merülhetett benne, hogy értékszemléleti és nevelési (kulturális) forradalom köré kellene szervezni a társadalmi-politikai mozgalmat és forradalmat. Meggyőződése volt, hogy az anyagi javak (elsősorban a termelőeszközökhöz való viszonyok, lényegében a jövedelmek) újraelosztása és a nyomorúságos nélkülözés kiküszöbölése lényegében mindent megold és szinte automatikusan („szükségszerűen”) igazságos és fejlődőképes „felépítményt” (társadalmi harmóniát) okoz. Marx nem jutott el Schopenhauer vagy Nietzsche értékkritikusságáig, értékforradalom-igényéig és odáig, hogy a „minőség” és az „elidegenedés” elmélete szükségszerűen az értékelméletben gyökeredzik. Szabadságfelfogásának összetettsége még a nála csak három évvel idősebb, de sokkal fiatalabban elhunyt Kierkegaard szempontjainak a szintjét sem érte el. Elidegenedés-elméletét azzal a logikai ugrással zárta le, hogy a spontán elidegenedés a spontán elidegenedésből fakad és az elidegenedés spontán önfelszámolásával ér véget, illetve progresszív elidegenedés hajtja a történelmet. Az elidegenedés (és az osztályharc) forrását a munkamegosztás elidegenedésében (és a törzsközösségi viszonyokat spontán szétszaggató - a társadalmi lét logikájából fakadó?, mindenesetre a történelmet egyfajta „gőzmozdonyaként” mozgató - osztályharc létrejöttében) jelölte meg, vagyis önmagával magyarázta a spontán elidegenedést, majd azt állította, hogy ugyanilyen spontán módon szakít majd ezekkel a megszervezett munkásosztály és a munkásosztályt spotán követő emberiség, miután felismerték, hogy milyen csúnya dolog az önzés, az érdekellentét, valamint a korlátos források és a korlátos körülmények (a nehézségek és az elkerülhetetlen hiányok és nélkülözések) egyenlőtlen elosztása. Az anyagi javakkal megtámogatott és közel egyenlő mértékben nélkülöző, elidegenült ember egyszeriben megszűnik elidegenültnek lenni és spontán módon szolidáris és önfeláldozó lesz, mert a lelke mélyén már alig várja ezt - tömegesen. Marx szerint lemosható vérrel a vér és megszüntethető az erőszak erőszakkal, még csak nyomot sem hagynak a nélkülözés mentes és az újabb elfajulásra képtelen kultúrában. Marx úgy gondolta, hogy a saját korára jellemző, anyagi nélkülözési formák megszűntetése után - az anyagi körülményekre általában jellemző és szükségszerű korlátosság ellenére - soha és sehol sem fognak felbukkanni többé másféle anyagi nélkülözések, főleg tartós és jelentős nehézség-különbségek nem fordulhatnak elő többé és sem a kicsiny, sem a nagyon átfogó emberi közösségek nem fognak rétegződni többé. Rousseau nyomán a magántulajdont nem a társadalmi igazságtalanság és az osztályharc következményének és az elidegenült hatalmi viszonyok jogi kifejezésének tekintette, hanem a társadalmi igazságtalanság, az elidegenült hatalmi viszonyok és az osztályharc forrásának. Túlértékelte a magántulajdont és alulértékelte az értékfelfogást. A motiváció kielégítéséből (a másodlagosból, a termelésből, az értékkövetésből) vezette le a motivációt (az elsődlegeset, a szükségletet, az értékválasztást). Túlbecsülte a termelést és alulbecsülte a termelést kiváltó és meghatározó okokat. 2. félreértette a hatalom természetét (hatalomelméleti hiba) Marx úgy vélte, hogy a hatalom forrása a tulajdon, azon belül a termelőeszközök tulajdona és legfőképpen a munkaerő megvásárlására fordított tőke. Nem érdekelte, hogy miféle mélyebb hatalom védelmezi, kényszeríti ki és uralja a tulajdonviszonyokat vagy a tulajdonviszonyokat felügyelő erőszakszervezetek és a nyers fizikai erők felügyeletét. Ezért nem is gyökereinél igykezett elkapni a hatalmat és a marxi politika még véletlenül sem lehetett forradalmi hatalomtechnikailag, pedig nagy szükség lett volna rá. A konfliktuskutatási megfontolások akkor is leperegtek volna a nézeteiről az értékszemlélet másodlagosságát és gazdasági meghatározottságát hangsúlyozó elvei miatt, ha egyáltalán találkozhatott volna pl. a pszichológia, a szociálpszichológia és a politológia által felfedezett újabb konfliktuskezelési mintázatokkal és szabályszerűségekkel. Hatalomtechnikailag azonban még annyira sem értette a hatalom forrását és működését, mint az egyiptomi papok, az ókori szofisták, az ókori kínai filozófusok többsége, vagy a „hét szabad művészet” oktatását bevezető középkori klérus. Bár öntudatlanul és akaratlanul alakult így, az ideológiai és pl. hatalomtechnikai hiányosságok és hibák miatt a proletárhatalom már az alapelveiben „genetikusan” gyengére, vesztesre, öntudatlanra és elfajulóra lett tervezve és gyártva. 3. félreértette a társadalmi tagolódás természetét (rétegződés-elméleti hiba) A marxi forradalom-tudomány szerint a társadalmi rétegződés nem több és nem kevesebb, mint az osztályképződés és csak az emberi történelem egy viszonylag rövid, néhány ezer éves, átmeneti korszakára jellemző. Ezért aztán meg sem próbálkozott a nem is elidegenült és nem is spontán, hanem megtervezett, funkcionálisan szükégszerű és az igazságosan mobil rétegződés beismerésével és a kritériumainak a kikutatásával. A marxi rétegződés-elmélet még a legelemibb szociológiára is alkalmatlan, alúlmúlja a nagy példaképe, Comte kezdeményezését és nemcsak az empírikus és leíró szociológia, hanem a magyarázó és kritikai szociológia szempontjából is. A marxi forradalom-tudomány nem törődött a társadalmi rétegződés kettős természetével, a természetes és a mesterséges közösségek rétegződéseivel és azok komplex összefüggéseivel, ezért teljesen rosszul mérte fel és összemosta az osztályok és mozgalmak szerveződésének a logikáját, ami különösen a progresszív erők (pl. a „progresszív osztály” és/vagy a „progresszív rétegződés”) megszervezésére nézve járt katasztrofális elfogultságokkal. 4. félreértette a szabadság természetét (pártelméleti hiba) Marx szabadságfelfogása egy érdekes hibridje a liberalizmus negatív (mentességekben meghatározott), szigorúan értékmentes, minőség-közömbös és érdek-relativista szabadságfogalmának és Hégel önkéntes fatalizmusának, megtetézve az egyének és a más kisebb „mennyiségek” beáldozhatóságának a machiavellizmusával. Brutálisan gyorsan ölő, kontrakreatív, kontraproduktív, kontraszelektív és önfelszámoló mozgalmi és pártélet keveredett ki ebből a turmixból. A marxista állam és „szabadságra nevelés” egyetlen esetben sem élte meg a negyedik generációját és nem azért mert minden paradoxont sikerült a nagy terv szerint feloldani egy állam nélküli kommunizmus parttalanul esetleges szabadságában. Jellemző, hogy a marxista hatalom kifejezetten a szélsőségesen erőszakos körülmények között mutakozott nagyon hatékonynak és kifejezetten a társadalmi békeidőkben (a proletárforradalmak és a honvédő háborúk között és után) került látványosan rossz formába és működött egyre pocsékabbul. Marx soha és sehol nem mérlegelte, hogy a pozitív szabadság megelőzi a negatívat, a belső szabadaság a külsőt és az értékválasztás az érdekválasztást. Ezért küzdött egy rossz (működésképtelen, kártékony, lényegileg kapitalista) szabadságért egy rossz (működéképtelen, kártékony, lényegileg kapitalista) szabadsággal. 2. függelék: reformkapitalizmus és egyéb „forradalmi” megoldások Szeretnénk tudni, hogy miféle forradalmat hozhat a jövő? Az elérhető politikai alternatívák egyike sem forradalmi. (1) Nem forradalmi az illuminátus-jakobinus gyökerű, technokrata reformkapitalizmus mozgalma, mert egyáltalán nem forradalmi a pénztőke befolyására (a tőkére mint hatalomforrásra) fogadó Új Világrend (NWO) projektjük. Az elvileg szintén (gyakorlatilag nem) technokratikus Szovjetunió és a kommunista blokk összeomlása óta, kifejezetten vesztésre állnak. A Thomas Piketty-féle reformkapitalista elképzelések már az elméletükben is közömbösek az emberiség kasztosodása iránt. A jövedelmek és a személyes fogyasztás újraelosztásával akarják megspórolni maguknak a hatalom és a lényegi „fogyasztás” (pl. az emberiség sorsformálás) újraelosztását. C. K. Prahalad reformkapitalizmusát is „forradalminak” nevezi pl. az ENSZ főtitkára és a kapitalista közgazdaságtan, pedig csak mérsékelt sikerrel sikerült eladnia a Föld legszegényebb tömegeit a multiknak, mint egy jelentékeny vásárlóerőt, piacot és a gyarmatosító intervenció egy kihagyhatatlan és „hátulról mellbe” lehetőségét. (2) Nem forradalmi az NWO tőke-zsarnokságát támadó és a rendi kaszttársadalom és az arisztokraták köztársaságának a visszaállítását követelő („zsarnokölő” és fajvédő) konzervativizmus, mert nem forradalmi a machiavellizmusa, a tekintélyelvű szemlélete, a tekintélyuralmi politikája és persze a rasszizmusa sem. Ennek az Opus Dei által uralt Vatikán által vezetett antidemokratikus világszövetségnek a nácizmusig és a fundamentalizmusig is kiterjeszkedő konzervativizmusa működteti a világ legtöbb „forradalminak” látszó (értsd: antikapitalista) mozgalmát és ifjúsági szervezetét pl. az „Anonymous”-tól a „biokonzervatívokon” és a más szatellit-szervezeteken át az Occupy Wall Street mozgalomig, de az irányításuk alá tartozik pl. a Syriza és a Podemos és a szövetségükbe tartozik pl. a putyinizmus maffiaállama, a kínai államkapitalizmus és a latin-amarikai paternalizmus („szocializmus”) és a idegengyűlöletek minden kísérlete. (3) Viccesek, tragikomikusak és abszurdak, de nem forradalmiak az értékrelativizmusban, a hedonizmusban és az irracionalista romantika életcéljainál leragadt (paradox módon fogyasztói és élveteg) kezdeményezések, mint pl. az anarchizmusok, a liberalizmusok, a Zeitgeist Mozgalom, a tanszhumanizmus és a technoprogresszív politika, amelyek lényegében mindannyian és kizárólag egy felfoghatatlan (vak) fejlődés cyber- és/vagy géntechnológiai katalizátorain, és azok intézményi előfeltételein és következményein vitatkoznak. Kizárólag technológiai forradalomban gondolkodnak az erkölcsi forradalomra csak annyiban számítanak, amennyiben az egy részben spontán következménye az életformánk és a társadalmi viszonyaink „radikális”, technológiai felforgatásának. Nehéz foradalminak számítani egy olyan (még mindig egy „láthatatlan kézben” és/vagy a „gondviselésben” bízó) javaslatot, amelyik nagyjából Douglas Adams galaktikus kalauzát követi („Ne pánikolj.” „Majd csak lesz valami.”). A cyber világ „szingularitás” víziója mindmáig nem több, mint a kibernetizált felturbózása egy technokrata-kapitalista kaszttársadalomnak vagy egy Star Trek-ben megrajzolt, monolitikus és tökéletesen értelmetlen és jeletéktelen, de annál erőszakosabb és expanzívabb társadalom-vírusnak, a „borg”-nak. x
blogika
6 Comments
TR9E42Q3
20/1/2016 22:15:42
Komoly, érdekes és piszok hosszú. Gratulálok.
Reply
blogika
20/1/2016 22:16:03
Köszönöm.
Reply
csuri
20/1/2016 22:16:35
Ha jól értettem, csak az erőszakos forradalmak őskorában lehet erőszakos egy forradalom és csak a fejletlenség idejében lehet forradalmi valamilyen erőszak, de egy sokadik és magas mércéket teljesítő forradalomnak már mindenképpen értékforradalomnak kell lennie és a céljaiban és az eszközeiben is szakítania kell az erőszakkal. Ezt így el tudom képzelni. De mi a helyzet a kiszolgáltatottakat sújtó, elnyomó erőszakkal és az elkerülhetetlenül erőszakos önvédelemmel? Hogyan lehetne békés egy forradalom, ha nemcsak elállják az útját, de erőszakkal támadják? Szerintem a "forradalmi erőszak" a forradalom nélkülözhetetlen előfeltétele lehet, akkor is, ha nyilvánvalóan nem része egy béke-forradalomnak, "csak" megtisztítja előtte az utat.
Reply
blogika
20/1/2016 22:17:06
Mindegy mire hivatkozunk, az erőszak erőszak marad és ma már semmiképpen sem forradalmi. Kizárja a forradalmat. Sajnos simán lehet megkerülhetetlen az erőszakos önvédelem, de biztosan nem lesz forradalmi újítás, mitöbb, járulékos áldozatot okozva súlyosan késlelteti a forradalmi változtatást. Az erőszak értékvilága és a "korszerű" (ma szükségszerű) forradalom értékvilága kizárja egymást. Azzal is megakadályozható/megelőzhető a forradalom, hogy erőszakra kényszerítik/csábítják/rontják a forradalomra képessé váló embereket. Az erőszak nem tisztít, meg semmit, hanem bemocskol. Rákényszerülhetünk, de messzebb kerülünk a forradalomtól. Szerintem.
Reply
cryptofaun
20/1/2016 22:17:36
Úgy látszik, hogy rendbe jött a blog. :)
Reply
blogika
20/1/2016 22:18:10
A "virtuális közösség" azért nem "valóságos" és azért "zsákutca", mert formális, nincs közös értékrend köré szervezett és elkötelezett együttműködése. A közösség látszata csupán. A közösség póza. Képmutatása leginkább az érzelmi és az értelmi kommunikáció közötti szakadékban vagy egyenesen ellentétben érhető tetten a legkönnyebben, különös tekintettel a tiszteletlenség jellemző előfordulására.
Reply
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Rendszerkritikai nehézségek Gondoskodó tömegek Merre van az előre? TGM a tintahal Az a harc volt a végső A jövő háborúi és forradalmai Csöndes forradalom... Neveléstechnika Kit érdekel a jövő? TGM a Vezér Ki hekkeli meg végre a Tömeget? Találkozási pont Egészséges hanyatlás A marxi értékelmélet kritikájához Forradalmi helyzet, elmélet... Egy "baloldali" szavazó A baloldaliság mítosza progresszió TÉMÁK:
All
RAKTÁR:
November 2016
|