18 éven felülieknek, a nyugalom megzavarására alkalmas, megrázó képeket tartalmaz, csak erős idegzetűeknek. Teázgatunk a szólásszabadság határairól és egymás térdét csapkodjuk a vita hevében egy magán-sötétzárka jellegű karanténba szigetelve. Éldegélünk. Jól elvagyunk. Hála Anikó néninek, Vitya bácsinak meg a bűntársaknak. Teázgatunk. Arról teázgatunk, hogy a szélsőséges, muzulmán gyilkos vagy a szélsőséges, pimasz karikatúrista a nagyobb bunkó. Természetesen fogalmunk sincs a muszlim vallásról, szóbeszédekből tájékozódunk és a francia viccalapot akkor sem értenénk és követnénk, ha magyarul lenne. Természetesen egyikünket sem érdekli, hogy mitől szélsőséges valami és mi a baj azzal, hogy szélsőséges. A szélsőség vádja viszont egészen ügyes kis bunkónak látszik az amúgy teljesen átlagos vitáinkban. Lehet szélsőséges az átlagos ott, ahol a szélsőséges az átlagos? Húúú. Kifinomult... Szóval szépelegve áztatjuk magunkat a langyos jelenetben. Azt ugyan el tudjuk képzelni, hogy mások számára akár extremitások is lehetünk, de a magunk részéról biztosak vagyunk abban, hogy kizárólag extremitások láthatnak minket extrémnek. Nyíltan vagy titkon, de a mértékadó közép környékén hiszük magunkat és legfeljebb, éppen a szemléleti extremitás-hiányunk és az ítéletalkotó kiegyensúlyozottságunk látszik extrémnek, amikor a szépségünk visszamosolyog ránk egy tükörből. Mikor lesz ebből cigányozás vagy anyázás? Kezd nagyon leülni a diskurzus. Sarkítottan (szélsőségesen) vádoljuk egymás liberalizmusát, kommunizmusát, nácizmusát, ateizmusát, vallásosságát, kritikátlanságát vagy kritikusságát de nem úgy, mint az adott irányzatok szélsőségeit, hanem mint az adott irányzatok minden (akár átlagos) formáját, mint egy meg nem nevezett emberi szemléletmód (?) elfogadhatatlan szélsőségét. Persze fogalmunk sincs és tudni sem akarjuk, hogy mire hivatkozunk. Kissé zagyva vitának látszik és nem kissé látszik szenvedélyesnek. Így van jól, amíg jutalmaz a vérünkbe erőlködött adrenalin csepp. Vakítóan sziporkázik és süketítően ropog közöttünk a túlzó érvelések balesetveszélyes tüzijátéka. Állítólag tilos, de valamilyen titokzatos okból mégis eltűrik és mi nem tudunk betelni vele. Újabb patronok után kotorászunk. A blogtér zárkáján kívül is életformánk ez a kényelmesen ücsörgő sürglődés és forgolódás, hangosan fontoskodunk egymás mellett mint az óvodások és már-már szárnyalunk az egyszemélyes színházunkban. Körülöttünk díszlet és statiszta minden és mindenki. Nem igaz, hogy bármelyikünket képes kizökkenti a képzelt szerepéből egy átvonuló népirtás, a földönkívüliek mászkálása vagy a vágóhíddal kombinált óvodánk felrobbantása és a haldoklás. Rövid pórázon tartank minket a pózaink és mi a ripacskodás öntudatos szenvedélybetegei vagyunk. Bármikor bármilyen igazságot kihagyunk egy megrendítőnek hitt beszólásért. Családi élet, közlekedés, kormányzás egyre megy. Bár el kell ismerni, hogy a közélet és a közbeszéd különösen, a színpad méretével arányosan csábítóbb terep. Minek ezen rágódni? Mi dolgunk még a felnövő gyerkőcökkel? Vajon elkanyarodhatnak még másfelé a gyermekeink, ha nem tabusítjuk a hülyeségeinket és nem hagyjuk kiírtani-kiradírozni a túlzás-kultúránk önkritikáit? Vajon adhat még erőt nekik, ha nem mind vagyunk totálisan elájulva magunktól és a beteges túlzások iránti beteges rajongásunktól? Hogyan oldható fel az önpusztító szólásszabadság paradoxona? Hogyan oldható fel a tabusítás tabuja? Valóban a szélsőségekkel van csupán probléma és valóban megoldás lenne az "arany középút"? Önérték volna a "közép"? Mindegy, hogy milyen szélső értékek egyensúlya, netán harmóniája? (Csak akkor volna megbízható szempont a "közép", ha mindegy minek a "közepe". Ha nem mindegy, hogy milyen logikák függvénye, akkor nem az a legfontosabb, hogy "közép", hanem az, hogy minek a "közepe".) A "szélsőség" Mi a szélsőség? Határeset. Egy adott logika legvégső kibontakozása, a hiányosságainak és a gyengeségeinek a megmutatkozása is, ami többnyire egy önleleplező abszurditás is, hiszen minden ügyünkben ott a tökéletlenség és meghaladásra váró önellentmondás. A szélsőséges és az átlagos lényegileg (analogikusan) azonosak és minden bűnükben és erényükben osztoznak, mint lényegileg ugyanannak a dolognak a világosabb és homályosabb megjelenési formái. Ahol a szélsőséges lényegileg eltérni látszik az átlagostól (pl. a fanatizmusok esetében), ott valójában nem egy szélsőségről van szó, hanem valami lényegileg (alapvető logikájában) másról, hiába használnak magukra pl. azonos neveket, címkéket és hivatkozásokat. A "szélsőségesség" önmagában nem lehet probléma. A "szélsőségességgel" megjelenő probléma valójában annak a problémának az első fecskéje és korai megjelenése, amivel már az átlagos is terhes. A "szélsőségesség" egy teljességgel igazságtalan vád (vagy a vele lényegileg azonos "átlagos" menekülési kísérlete és mentsége!) többnyire abból a célból, hogy elkerüljünk egy valódi kritikát és megőrizzünk egy látszatot. Ha baj van a szélsőségessel, akkor az átlagossal is ugyanolyan súlyos baj van. Ha az átlagossal nincs különösebb probléma, akkor az, ami szélsőségesnek és elfogadhatatlannak látszik, valójában valami új és lényegileg más. Közhely, hogy a "szélsőség" elleni indulatok egyik erős forrása a megszokás, a középszer és a többség konzervatív tehetetlenségi ereje és természetes maradisága, idegenkedése az önkritikától, az önmeghaladástól, a változástól és a fejlődéstől (amit a szélsőséges verziók túlságosan közel hoznak). Megátalkodott képmutatással hibáztatjuk pl. a politikai szélsőségeket. Valójában mindannyian meg vagyunk róla győződve, hogy pl. a "szélsőjobb" és a "szélsőbal" nem azért igazán problémás, mert szélsőséges, hanem főként azért, mert egyáltalán "jobb" vagy "bal". A szélsőségekkel kapcsolatos vitát a valódi vita helyett erőltetjük, merő taktikázásból, hátha a centrumban átcsábítva az ellenfél egy részét, megoszthatjuk és kibillenthetjük, majd egészen megbuktathatjuk és felszámolhatjuk a saját szélsősége felől (szalámi taktikával). "Szélsőségesnek" általában az erőszak alkalmazását sürgetőket nevezi a közhely újabban, különösebb átgondoltság nélkül. Nem világos, hogy személyesen magunknak szükséges gyilkolnunk, vagy elég ha megkérünk vagy elfogadunk erre valaki mást, hogy megtegye az érdekünkben. Ha minden erőszakos, ami szélsőséges és minden szélsőséges, ami erőszakos, ugyanakkor a közvetett erőszak is játszik, úgy közvetlenül vagy közvetve nincs kivétel az szélsőség és az erőszakosság alól. Egy ilyen "szélsőség" fogalom egészen használhatónak látszik egy érzelmi manipulációra, de a megértést egyenesen akadályozza. Mindettől függetlenül van valóságos problémánk a "szélsőségeknek" titulált izékkel. Mindettől függetlenül lehetetlennek látszik kiküszöbölni az önmagukban is kellemetlen és ráadásul támadási felületet is nyújtó "szélsőségeseket". Megoldhatatlan, hogy pl. egy (szükségképpen tökéletlen és emberi esendőséggel önellentmondó) politikai vagy vallási irányzatból senki ne legyne képes kiolvasni és követleni egy "helytelen" ("szélsőséges") verziót, ahogyan az is megoldhatatlan, hogy senki se élhessen vissza egy adott irányzat népszerűségével és hitelességével. Az "eretnekség" és az "árulás" elleni vallási-ideológiai harc hivatott eltakarítani a "jogtalan" és "kompromitáló" hivatkozásokat és visszaéléseket a védett márkavédjegyekkel kapcsolatban. Elviselhetetlen és levakarhatatlan "szélsőségünk" lesz a hívatlanul ránk akaszkodó ideológiai-vallási parazitánk, mert nem vagyunk elég következetesek az elveinkben és taktikázni kezdünk vele, hátha kikaparja helyettünk a gesztenyét az egyébként megvetett ostobaságával és erőszakosságával, megpróbálkozunk a machiavellista felhasználásával és egy sunyi szimbiózissal. Egyértelműen látszik, hogy a "szélsőségekkel" maszatoló és "szélsőségekkel" számolgató, elvtelen taktikázás világában már régen nem az elsődleges életprobémákról van szó, hanem a hatalmi harcról. Kizárólag egy presztizsháborúban kulcskérdés, hogy kire hárítható át a felelősség, az esendőség és a bűn, hogy kik jogosultak egy ilyen-olyan presztizsértékű márkevédjegy (fogalom, név, szimbólum) használatára, hogy ki a gaz, tolvaj bitorló és ki a jogos örökös, kit illet egy hagyomány tekintélyének hitelesítő ereklyéje és befolyásoló ereje. A vallási-ideológiai címkék elosztásán vitatkozni-marakodni: hatalmi harc. A szélsőségek áldatlan vitatását a hatalmi harc gennyesedése miatt nem vagyunk képesek kinőni, nem zárkózunk el világosan a tőlünk idegen "szélsőségünktől" és vadászunk a nekünk nem tetsző szemlélet leghülyébb félreértéseire és félremagyarázásaira ("szélsőségeire"), hogy hamis tanuskodásuk segítségével bizonyítsuk a nekünk nem tetsző szemlélet hülyeségét. Direkt hitelesítjük és összekapcsoljuk az ellenfeleinkkel az önjelölt "eretneket" (mint "szélsőséget"), hogy hátha magával rántja a mélybe azt, amire rácsimpaszkodott. Szó sincs igazságkeresésről és valódi életproblémák megoldásáról, kizárólag a hatalom megszervezéséről, az erőről és a taktikázásról. A "szélsőség" hatalomtechnikai "kategóriája" (stigmája) tudománytalanul pontatlan, félrevezető és tulajdonképpen semmitmondó kritika a hatalmi harc szempontján kívül bármely kérdésben, pl. a humanista nevelés, a hatalommegosztás (!) és elszegényítés befejezésének a problémáiban. A "túlzás" A túlzás a szélsőségében mutat meg valamit. Jogos, ha valódi szélsőséget mutat és nem hamisítja meg, nem rágalmazza a probléma lényegi, általános és átlagos logikáját. Jogtalan, ha az átlagostól lényegileg eltérő (hamis) "szélsőségre" hivatkozik, vagyis valami merőben más logikájú jelenségről állítja, hogy analógia. A karikatúra csak akkor működik, ha betartja az eredeti tartalom és forma belső logikáját és lényegét, különben csak egy butaság vagy hazugság. A legélesebb vád rendszerint sarkított és egy határesetében (önleleplező, abszurd formájában) mutatja meg azt, amit kritizál. Azért problematikus, mert a túlzás-kultúránkban öncélú pózzá fajul a rendszeres túlzás és rendre igazságtalanságba és hazudozásba csúszik át. Azért problematikus a túlzás, mert a szélsőségesség köré szerveződő kultúránkban különösen alkalmas és fogékony a "túlzó túlzásra". A mi szélsőségesség-kultúránk egy elfajulás-kultúra. Az elidegenedésünk, az embertelenség és igazságtalanság rendszere folyamatos képmutatást és hazugságot gerjeszt mindannyiunkban, a haszonélvezetünkől és a károsodottságunktól függetlenül. A mára kialakult globális és nembeli aljasságunkban egy másodpercig sem élhetünk halálos megalkuvás nélkül, feltéve hogy nem vagyunk irgalmatlanul naivak (puszta "szerencse") vagy aggasztóan érzéketlenek és ostobák. A döntő többségünk - hála az érintkezések, a kommunikáció és az indoktrináció (plusz a direkt-indirekt üzemszerű agymosás) robbanásszerű expanziójának - egyre gyorsabban felörlődik lelkileg az igazság malomkövei között. A lelkiismeretes élet abszurditásának és képmutatásba tekeredésének a bemutatása teszi naggyá pl. a modern és maradék szépirodalmat vagy a más művészetek utolsó tartalékait. Az emberiség és a lélek alaphelyzete a hatalommal arányos korrumpálódás, elfajulás, a korcsosodás és az extremitás. Ott tartunk, hogy aki nem "túloz" az már fényévekre sem közelíti meg az őszinteséget. Az életünk a szélsőséges (lokális-regionális-globális rendszerekbe szervezett és staisztikailag is "pacifikált" !), szisztémás erőszak levesében és leveséből táplálkozik, amiben már csak a túlzó reakciók nevezhetők némileg egészségesnek és természetesnek. Mindez a hisztéria, pánik és hektikusság persze nem kedvez az igazságkeresésének és az empátiának, öngerjesztő kulturális örvény és őrület, de a lényeg, hogy minden tekintetben a szélsőségek világában élünk, szélsőségek bólyái között vergődünk, a szélsőséges kihívások között tájékozódunk. Mindezt ráadásul felerősíti a presztizskultúra a felületességével, a sznobizmusával, a kényszeres szenzációéhséggel. A valódi és úgy-ahogy esélyes megoldási kísérleteink pedig értelemszerűen és elkerülhetetlenül rendszerkritikusak, tehát radikálisak és szélsőségesek a maguk nemében. Az szélsőségek általánossá válása közben annyira megnőtt az ingerküszöbünk és annyira eltompultunk, hogy a legelemibb kommunikációnk és erőtlennek és hatástalannak tűnik valamilyen eltúlzás nélkül. Extremizálódik az érzelmi kommunikáció (indulatosság) és a nyelvezet a különféle hatalmi. de mindenképpen túlzásokban tobzódó - pl. alvilági, egyházi jellegű (patetitkus) - retorikák javára. Az új generációk tetszéséért vívott internetes-közbeszédes harcban és versenyben erodálódnak és aberrálódnak a kiegynesúlyozottságra, nyugalomra, érzelmi mozgástérre és kompromisszum-keresésre kifejlődött diplomáciai és jogi beszédmódok. Már a szakemberek sem tárgyilagosságra törekszenek, hanem tömegesen keresnek valamilyen a celebekre jellemző, hatásvadász, szenzációs és az átlagosból kilátszó, extrém stílust. A kommunikációkat és a beszédmódokat nem a problémákhoz igazítják a médiumok, hanem a mindenkori extremitáshoz és a meglepetés erejéhez. A problémák felvetését és a tematizálást a hatalmi harc és az ideológiai marakodás retorikai szükségletei határozzák meg. Az iskolai tanítástól a hírszolgáltatókon át az amatőr bloggerekig a szélsőségekkel is alig elérhető tetszés és a népszerűség rabszolgája szinte mindenki. És ez vajon túlzás lenne? Éppen ez sajnos aligha. Istenkáromlás Egy külön bekezdés a tabuk és a túlzások harcának a világában. A "szélsőségek" és az "eretnekek" elleni harcnak, a túlzások kisajátításáért vívott öldöklő küzdelemnek a végállomása ez, a hatalmi harc nyílt kritikájának a nyílt betiltása, ahol a mindenféle tabu megtámadása egyfelől és a tabusítás minden lehetséges eszközzel (akár gyilkolással) védelmezése másfelől néz egymással farkasszemet. A tabukat védelmezők nemcsak konkrét tabukat védelmeznek. hanem magát a tabusítást és a kritizálhatatlanságot egyáltalán. A politikai tabuk felett vallási tabuk állnak és mind felett áll a legfőbb hatalomnak, magának a hatalom és a mindenhatóság szentségének az érinthetetlensége és tabuja, amúgy egy nyilvánvalóan kisszerű és aljas érdekből, a mindenkori "centrális erőtér" hatalmi racionalitásából fakadóan. Isten nem káromolható, legfeljebb félreérthető. Kizárólag az istenképzetek valamelyike káromolható, támadható és ez csupán az emberi lények vitája egymás között a történetileg szükségképpen korlátolt istenfogalmukról és elképzeléseikről. Az istenkáromlás stigmája önmagában értelmetlen és alaptalan vád, hiszen teljességgel attól függ, hogy melyik istenképzettel szállt szembe a támadó és milyen szempontból támadja az elképzelést. Az istenkáromlás valójában és csupán egy értelmezés-káromlás, de mint ilyen mindenképpen az adott értelmezést erőltető tekintélyek megkérdőjelezése is, tehát egy adott emberi-politikai tekintély és hatalom gyökeres "káromlása" (elutasítása, kritikája) és végsősoron a mindenkori hatalom szélsőséges kritikája is. Az istenkáromlást megtorló gyilkos minden vonatkozásban visszaigazolja a tabuk és az erőszak globálisan szervezett rendszerét ("értékvilágát" és érdekrendjét), bármit is hisz magáról. Minden ideológiai-vallási gyilkosság a tabukat és az erőszakot szolgálja közvetlenül vagy közvetve és nem az igazságtalanság végét akarja, hanem csupán a haszonélvezetét. Ezzel szemben a hangsúlyozottan erőszak-ellenes "istenkáromló" minden vonatkozásban az értékszemléletünkkel szembesít és borítékolhatóan azzal a képmutatásunkkal is, amiért egyáltalán egy "istenkáromlásig" fajulhatott egy konfliktus. Túlzás-kultúránkban a hősies paptársait a hóhérok kezére játszó egyházi vezető, vagy a vérontó inkvizítor, vagy a gyermekeket tucatjával gyilkoló, gyilkológéppé kényszerítő "felkelő" és a gyarmatosító hadsereg fegyvereket is felszentelő, tábori lelkésze egyáltalán nem számít istenkáromlónak, viszont nagyon is annak számít aki rájuk kérdez és szóba hozza az elveiket és az értékek betartását. A szólásszabadság és a tolerancia védelmezése csak a földi emberiség törpe kisebbsége számára evidens vagy "hangos" és még a legfejlettebb országokban is a halál torkában áll. Miként kerülhető el, hogyan előzhető meg a tabusító gondolatok ostoba kártékonysága a tabusításuk nélkül? Egyfelől még a legdestruktívabb szempontoknak is biztosítani kell a kifejeződést és megmérettetést a közgondolkodásnak egy erre alkalmasan elhatárolt (felnőtt és önként felkeresett) közbeszédében. Másfelől egyáltalán nem ereszthetők rá korlátlanul a társadalmi közbeszédre és pl. a természetüknél és a természetes tapasztalatlanságuknál fogva könnyen befolyásolható, védtelen gyerekek számára is elérhető kommunikációra egy súlyos közveszély okozása nélkül. Tehát a szólásszabadság ellenében érvelő vagy a tabusítást mentegető szempontok terjesztését és az érvelés nélküli, nyílt retorikai agresszió jelenségeit pl. a szexualitás és a borzalmak nyílt ábrázolásához/vitatásához hasonlóan (pl. pedagógiai szempontból) szükséges korlátozni. (Nem betiltani és nem tabusítani, hanem a helyén kezelni.) Idővel esetleg megtanuljuk és kialakítjuk ennek egy mainál alkalmasabb kommunikációs rendszerét. Az emberiség szükségképpen középszerű derékhadát értetlenséggel és iszonyattal tölti el az, ami a legbölcsebbeket kíváncsisággal és mélyebb belátással. Charlie Hebdo karikatúrái kifejezetten nehéz és korhatáros feladványok és a többségünk elvérzik az értelmezésükön, főleg azért, mert többnyire a súlyos, kollektív képmutatásainkról mutatnak leleplező képeket. (Mindazok között, akik ma ezrével ujjonganak pl. a karikatúristák lemészárlásán, nem kevesen a megfricskázott-felvillantott butaságuk leleplezése vagy a szólásszabadság elve miatt feltámadt és olthatatlan bosszúszomjukat érzik részlegesen és átmenetileg kielégítve.) Például. A fenti fogalom-kritikai képet csak az érezheti jogosnak és igazságosnak, akinek feltűnt már pl. a katolicizmus vagy az ortodox kereszténység hímsoviniszta nyelvezete és szemlélete, a szaporítás-értékre korlátozott nő-eszmény és a könyörtelenül indulatos homofóbia (a börtönszleng "köcsögözését" idéző, lendületes buzizás) közti "értékkapcsolat" és képmutató "empátia". A középszerű hívek milliós tömegeinek esze ágában sincs belegondolni a saját vallása elvi kérdéseibe, önellentmondó értékrendjébe és tökéletlenségeibe. A nagyhangú és önelégülten magabiztos fanatikusoktól főleg idegen a saját vallásosságukkal szembeni alázat és pláne önirónia. Nem ezért gyakorolja (vagy csak emlegeti) a vallásosságát, hogy mélyebben érezzen és értsen, hanem, hogy befejezhesse végre egyszer és mindenkorra a keresést és tanulást, hogy megkapaszkodhasson végre valamilyen örökkévaló és vitathatatlan felsőbbrendűségben a kompetencia-igénye. Nem az elvek és az elvi következetesség miatt vagyunk képesek akár életvitelszerűen gyilkolni egy "i" vagy egy rajz miatt, hanem kisszerű hiúságból. x A muszlimok egy jelentős része joggal tart attól, hogy az emberi hülyeség kivédhetetlen és ha megengedik Mohamed ábrázolását, akkor a gyermetegebb muszlimok (nem mind, de túl sokan) tömegesen fogják csókolgatni és talizmánként gyártani Mohamed képmásait és (a Koránnal ellentétesen) isteníteni fogják Mohamedet, mint a keresztények Jézust (akit csak az "eretnek" keresztények hisznek minden szempontból embernek). A muszlimok viszonylag jelentős része ezért hajlandó akár az életét áldozni csak azért, hogy meggyilkoljon olyan, a bolygó másik felén elő embereket, akik akármilyen tartalommal Mohamedet merészelik ábrázolni. Szóval ügyesen megelőzik a túlzásokat és megelőzik a hittestvéreik hülyeségét... Vajon hogyan fogja megoldani ez az emberiség az előtte álló évet? Egyre szélsőségesebben, ahogyan eddig? Extrém kultúr... ,
blogika
4 Comments
solide
18/1/2016 01:15:58
Jobb kettőnek, mint egynek, ezért lesznek ketten egy testté. A Biblia alap igéi. Isten egymás mellé rendelte a házastársakat, a nemeket. Nem uralkodhat egyik sem a másikon. Nincs alá és fölérendeltségi viszony, nincs férfi uralom. De - csak találomra - még egy idézet a Példabeszédekből. Mint a disznó orrában az aranyperec, olyan a szép asszony, kinek nincsen okossága. Ez a gondolkodásmód határozza meg az "emberiség szükségszerűen középszerű derékhadát", valamint a "középszerű hívek milliós tömegeinek" gondolkodását.
Reply
blogika
18/1/2016 01:16:21
Isten hímnemű, Ádám elsődleges, minden döntő hatalmi pozíciót férfiakkal tölt meg a judeo-keresztény-muszlim mitológia a ténylegesen gyakorolt politikájuk "egyenlőség" eszméjéről és nemi szerep kínálatáról nem is beszélve. Teljesen kiküszöbölni természetesen nem tudják és nem is akarják a nőt, de ettől még egyáltalán nem nevezhető kiegyensúlyozottnak a "férfi-női" (sorrend) viszonyról vallott (és a mindennapi életben látványosan bizonyított) felfogásuk. A viszonylag friss Mária-kultusz ezen nagyon keveset igazít, bizonyos értelemben még ront is. Sajnos valóban egy többszörösen atavisztikus gondolkodásmód határozza meg a középszerű derékhad szemléletét (éppen ezért működik a világ úgy ahogyan) és nagy kár, hogy a tragikus helyzettel végtelenül elégedett, görcsös apologétákat nem befolyásolják a konkrét források és a történelmi tények.
Reply
solide
18/1/2016 01:16:58
Csupán archaikus nyelvállapotban, újabb fordításokban nem. De ez lényegtelen ahhoz képest, hogy dogmatikailag nincs neme. És ez mindig is így volt. Ráadásul a judaizmusban és az iszlámban is.
blogika
18/1/2016 01:17:39
Az ördög a részletekben van. Isten a mai napig hímnemű azokon a világnyelveken, amelyek szükségesnek tartják "nemesíteni" a dolgokat (fogalmakat) és az "ATYA" neme egy pedagógiai hagyományt is őriz. Nem a rafináltan és többszörösen megtekert dogmatikát említettem (ahol bármit levezetnek néhány kiragadott idézetből és annak az ellenkezőjét is), hanem a hívek többségének azt a meghatározó szemléletét (ami radikálisan különbözik pl. a taoizmus szexus-felfogásától), amelyik fehérbőrű és szakállas öregemberként képzeli el az istenét a mai napig. Ezen felül évezredeken keresztül úgy nevelték az Atya gyermekeit a templomokban, hogy számos országban csak a modern korban HARCOLHATTAK ki választójogot, továbbtanulást, munkavállalást és azonos munkáért azonos bérezést a "zsidó-keresztény-muszlim hagyományokban" helyükre küldött nők. Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Rossz nemi szerepek rossz kritikája Mérhetetlen korrupció blogapokalipszis Dédfater a trolibusz Keresztényüldözés Fejlődésvágy kis hibával Putyin ötven árnyalata Adj király katonát EXTRÉM KULTÚR A megvető kibic Demokrata Suli A harc éleződik RISZPEKT Magyarul, a centrális erő nyelvén Külső segítség - NO MERCY Most dobta el a jövőt az EU Globális Szado-Mazo parti Egy elnök titokzatos szexepilje Fiatalos maradiság, zsákutca... Az igazi állatfarm Napi világvége Ügynökország A népirtó erkölcstenyészet TÉMÁK:
All
LÁZADÁS-MÍTOSZ RAKTÁR:
November 2017
|