Az anya aggódva szól az apának: - Te, a fiunk szobájában találtam egy szado-mazo magazint. Szerinted mit csináljunk vele? - Azt nem tudom, de szerintem ne fenekeljük el. x Világszerte ellenállhatatlan kényszert érzünk újra és újra, hogy a bizonyítottan hamis alternatívák rossz választásaiban lubickoljunk. Idióta vagy aljas feltörekvők egész siserehadát emeljük magunk fölé a hatalomba és ott nyalogatjuk őket, ahol megengedik, minél szemtelenebbek, annál inkább. Az egymásnak feszülő imperializmusokat egy futballhuligán elmélyültségével és felelősségtudatával követjük figyelemmel, nyáladzva és fölényes szakértelemmel válogatunk az elénk tolakodó pankrátorok között. Az sem baj, hogy egymás után taszítanak minket a "műbalhé" járulékos veszteségei közé, mi már régen elszegődtünk a tetszetősebb gonosz szolgálatába és miközben az életünket adjuk érte, csak annyit suttogunk a magasba: Üss még! Üss... Évszázadok óta bizonyítottan gonosz hatalmakat favorizálunk. Nemcsak utálunk ilyeneket - az a pokolban nem nagy szám -, hanem önként lekesedünk értük. Vatikán és cionizmus, Izrael és Palesztina, Szíria és az Iszlám Kalifátus, Törökország és Irán, Kína és Japán, Oroszország és a NATO... hiába köztudott, hogy egyikük belpolitikája és külpolitikája sem progresszív, de még csak nem is emberséges, világszerte kiragadunk tőlük valamilyen rokonszenves mozzanatot, elcsípjük és reménykedve őrizgetjük valamelyik tébolyodott hatalom emberinek látszó gesztusát, tíz körömmel kapaszkodunk egy féligazság morzsájába, hogy ne haljunk bele azonnal a kiszolgáltatottságunkba és a kilátástalanságunkba. Reménykedni akarunk. Buta és gonosz ugyan a választottam, de mégis az enyém. Nem? Ha totálisan odaadtam magam a fenyegetésének, akkor az övé lettem. Vagy mégsem? Legalább ő nem fog az eddig megszokottnál jobban bántani. Talán. Osztozom a hatalmában, ugye? Ugye vigyáz majd rám végül? Rossz házasság, alvilág, nemzetközi diplomácia egyre megy. Muszáj választani a pokolban, különben senkinek sem leszek fontos és mindenki átmegy rajtam. Biztosan szétmorzsolnak, ha nem csatlakozok valahová és nem lengetem legalább az egyik papírzászlócskáját. Bár nem vagyok igazán jó alany, mert az is igaz, hogy néha már azelőtt elbotlok vagy elájulok a félelemtől, hogy számíthatnának rám egy személyi kultuszban. A kutya sem ismer olyan problémát, hogy lelki terror, ha legalább megetetik. Hozzászokik, idomul. Közben természetesen "igazságot" is teszünk, őrizzük az urunk otthonát, kreatívan gyalázzuk a kedvencünk ellenségeit és a választott szörnyetegünk rózsáiról kezdünk meséket mondani. Végső perceinkben hálatelt szívvel búcsuzunk a kapcsolatunktól, ha nem ölt meg minket saját kezüleg, de valószínűleg még akkor is megértjük majd szegényt, a mi urunk és "centrális erőterünk" tragédiáját. Az életre-halálra kiszolgáltatott túszok szeretni kezdik a rabtartóikat és a kínzóikat, nagyon erős lelki függésbe kerülnek irántuk, ha azok egyszer-egyszer akár csak felületes figyelmességet és törődést mutatnak, ha a foglyok a gyengédségnek akár csak a látszatát vagy a morzsáját tapasztalják a fogvatartóik részéről. 1973-ban egy stockholmi bankrablás nyomán az öt és fél napig túszul tartott négy banki alkalmazott annyira "megszerette" a két bankrablót, hogy a kiszabadulásuk után pénzt gyűjtöttek a bankrablók perköltségeihez. (Az 1988-as "Die Hard" című filmben keresztelték át a Stockholm-szindrómát Helsinki-szindrómának és ezután terjedt el széles körben a jelenség híre.) Természetesen nagyon kevesen akarják tudatosan a szado-mazochista viszonyokat, ezért a többségünk felháborodottan utasítja el a szado-mazo civilizáció bélyegét és már a feltételezést is kikérjük maguknak a halálos függőség és a túsz-státusz lehetőségével egyetemben, és tagadjuk, hogy ilyen kificamodásban szenvednénk. Többé nem a parazitánk számít szadistának, hanem az, aki rámutat a szadizmusra. Már régen nem az önkéntes gazdalény számít mazochistának, hanem az, aki szembenéz a helyzettel. Bár ő éppenséggel szadistának is elmegy, ha túl hangosan gondolkodik vagy megpróbálja megosztani a kritikáját pl. egy következő generációval. Ez amúgy valódi dilemma. Ha már nem lehet innen kijutni és már nincs is hová kijutni, nem volna élhetőbb ez a vágóhíd, ha tabu maradna, hogy hová kerültünk, és nem volna könyörületesebb (kevésbé szadista) nem megzavarni az alvást és a kómát? Minek ébresztgetni a gyerkőcöket? Minek piszkálni a globális és korszakos Stockholm-szindrómát? Hiszen csak megóvja a társadalmi békét, a "békemeneteket" és "humanizáltabbá" teszi a világunkat... x
blogika
2 Comments
alfonc
12/1/2016 02:31:33
"és nem volna könyörületesebb (kevésbé szadista) nem megzavarni az alvást és a kómát?""
Reply
blogika
12/1/2016 02:32:05
Milyen álomhoz/kómához képest pocsék álom/kóma?
Reply
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Rossz nemi szerepek rossz kritikája Mérhetetlen korrupció blogapokalipszis Dédfater a trolibusz Keresztényüldözés Fejlődésvágy kis hibával Putyin ötven árnyalata Adj király katonát EXTRÉM KULTÚR A megvető kibic Demokrata Suli A harc éleződik RISZPEKT Magyarul, a centrális erő nyelvén Külső segítség - NO MERCY Most dobta el a jövőt az EU Globális Szado-Mazo parti Egy elnök titokzatos szexepilje Fiatalos maradiság, zsákutca... Az igazi állatfarm Napi világvége Ügynökország A népirtó erkölcstenyészet TÉMÁK:
All
LÁZADÁS-MÍTOSZ RAKTÁR:
November 2017
|