A címben jelzett témában legalább öt probléma fonódik össze: a. az értékelés (a kritika) általános fejletlensége b. a rossz és a jó nemi szerepek megkülönböztetése c. a nemi szerepek hatása az elidegenedésre d. a nemi szerepek rossz értékelésének (kritikájának) a csapdája e. a rossz nemi szerepek rossz vitatásának kampánya f. a nem kívánt "kívánt erőszak" paradoxonja és az erőszak fogalma a. az értékelés (a kritika) általános fejletlensége Kétféle értékelés (kritika) uralkodik és tagadja egymást kölcsönösen. A "tekintélyelvű" megközelítés egy önkényesen megnevezett autoritás önkényes értelmezését fogadja el önkényesen. A "tapasztalati" megközelítés szerint a "jó" és a "rossz" jelentése nézőpont kérdése, vagyis szubjektív és realtív, hogy ki mit nevez rossznak a saját szempontjából. A két álláspont közül egyik sem fogad el egy abszolút értéklogikát. A tekintélyelv szerint az abszolút nem logikus (azaz felfoghatatlan) , a tapasztalatelv szerint minden logika relativisztikus (a relativisztikus tapasztalatokból induktívan leszűrt relativitás) . Természetesen mindkettő abszolút logikának hiszi és állítja a sajátját, mindkettő önellentmondó és önellentmondó jelentést kínál a "rossz" fogalmához is. A tekintélyelv szerint az a rossz, ha a felfoghatatlan autoritás (pl. egy isten) felfoghatatlan parancsát nem fogjuk fel helyesen és nem követjük helyesen. A tapasztalatelv szerint az a rossz, ami az esetleges érdekeinkkel esetlegesen ellentétes. A tekintélyelvű megközelítést legyakoribb közneve a "konzervativizmus". A tapasztalatelvű megközelítést majdnem kizárólag szabadelvűnek vagy liberalizmusnak nevezik. Minden más irányzat csupán e kettő verziója vagy különféle keveréke. Az értékelés általános problémája és katasztrofálisan hiányzó értékszemléleti forradalom elmaradása azt jelenti, hogy kizárólag irracionális, önellentmondó értékelések léteznek és végsősoron a primitív manipulációval, nyomásgyakorlással, majd a nyers, machiavellisztikus erőszakkal "érvel" minden oldal. A kritikusság általános problémája, hogy minden oldal üdvözli vagy elhallgatja a hatalmi harc és az elidegenedés létezését és forrásait, mert egybehangzóan tagadják a fejlődés puszta lehetőségét is. A konzervatívok szerint azért nincs fejlődés, mert legfeljebb visszatérni lehet egy ideális aranykor örök tökéletességéhez, ellenben a liberalizmus szerint azért nincs fejlődés, mert nincs egyetemes mércéje, bármelyik érdek szempontjából egyenrangúan értelmezhető a fejlődés, ami tehát sohasem egyetemes, legfeljebb relatív. Az emberiség világválságának legfontosabb forrása az a csőd, hogy mindkét célkitűzési szemlélet önkényes és esetleges marad, lényegileg tervezés-képtelen. b. a rossz és jó nemi szerepek megkülönböztetése A nemi szerepek kortárs vitatása ingerülten válogat a tömegesen automatikus magatartási minták között ahelyett, hogy mindenekelőtt az autonóm individualitások esélynövelését követelné és bölcsen hangsúlyozná az autonóm (és egyéni) kontra automatikus (és tömeges) szerepvállalások közötti választást. Az automatikus nemi szerepek automatikusan támogatásának vagy tiltásának a verziói, valamint a nemi szerepek biológia ("szexista") vagy kulturális ("genderista") meghatározottsága jelentéktelen probléma ahhoz képest, hogy miként lehet autonóm egy lélek egyáltalán (és a nemi szerepválasztásban is). Dühöngve tervezgetjük és erőltetjük az egyik vagy másik nemi-szerep-automatizmust, pedig kivétel nélkül minden nemi szerep ellenünk dolgozik, bebörtönöz és rémes, amelyik nem autonóm. Bármely hajlam - és így a szexuális hajlam is - a fogalma szerint egy velünk született adottság, amivel kezdhet valamit az autonómmá fejlődő lény. Az ősemberi szexualitás biológiai ősmintája, hogy nem az örömszerzést és a szociális kapcsolatokat szolgálja, hanem a szaporodást és ezért heteroszexuális. Azonban az ember evolúciója során is sok olyan biológiai változás történt, ami egyértelműen szociális funkciót szolgál, mint pl. a kommunikációs szerveink átalakulása (beszélő szervek, arckifejezés izomzata és beidegzése, stb). Nem kizárt, hogy biológiailag kódolt szociális hajlam és evolúciós fejlődés lehet az örömszerző szexualitás kockázataival dacoló libidó változás és a kölcsönös szexuális örömszerzés kiterjesztése és versenye. Az egyetemes fejlődés és értéklogika eszméjének hiányában nincs elemzés, amely azt mérlegelné, hogy van-e fejlettségi különbség a különböző szexuális hajlamok és taktikák között. Dawkins "önző gén" elmélete közöl viselkedés-elméleti kalkulációkat arra, hogy relativisztikusan melyik szexuális hajlam előnyösebb bizonyos gének vagy mémek terjedésének, de liberálisan nem talál köztük értékrangsort. Egyelőre megalapozottan állítható, hogy a gének sokfélesége és génkeveredés egy populáció általános evolúciós előnyét (élettani adaptációs rugalmasságát) adja, vagyis minél több génkészlet keveredik az utód előállításában, annál jobb (miközben a kettőnél több nemű lény párzása már kontraproduktív kockázattal, bonyolultsággal és instabilitással fenyeget). De pl. a mérnöki géntechnológiára bízott generáció-tervezés már elvenné a szexualitás utódnemző funkcióját és a főként társadalmi funkcióira korlátozná azt. (Nem egyértelmű a szexuális élet élettani nélkülözhetetlensége az individuumok testi egészségében és fejlődésében.) Egyelőre tartható állításnak látszik, hogy az emberiség esetében a heteroszexualitás a normális és minden más hajlam egy születési hiba, mint általában egy betegségre való hajlam. De nem kizárt, hogy a nem elnyomó szexuális szerepek sokasodása, sokfélesége általában a szexuális elnyomás és a szexuális kényszerítés mechanizmusai elllen hat, vagyis erősíti a közösségeket, javítja az életminőséget és támogatja a társadalmi progressziót. Egy fejlettebb értéklogika szempontjából úgy tűnik, hogy kizárólag az elnyomó nemi szerep az, ami ártalmas. Az elnyomás maga az esszenciális perverzió és az egyetlen, valóban ferde (elidegenedési) hajlam, bármilyen szexuális hajlamhoz kapcsolódjon. Ugyanakkor az a magatartás, amelyik nem elnyomó és nem törekszik kizárólagosságra már kifejezetten ártalmatlan, ártatlan és kívánatos, bármilyen egyéb ennek alárendelt szexuális orientációt érvényesít. Nem igaz, hogy a betegség és az elfajulás meghatározása csak szubjektív és relatív lehet (mint a tapasztalatelvű liberalizmusban), de az sem, hogy irracionális abszolútum (mint a tekintélyelvű konzervativizmusban). Egy sürgős megszorítás a betegségek és az elfajulások közveszélyes betegségnek minősítéséhez, hogy ez nem jelenetheti az alacsonyabb rendűségük stigmáját. Az igazságosság a hátrányos helyzetűeket, a sérülteket és a fejletleneket is teljes mértékben megilleti, ugyanúgy részesülniük kell a társadalmilag egyenlő kötelességekből és jogokból, ahogyan bárki más. A paradoxont azonban kizárólag az egyetemes értéklogikát követő sportszerűség képes feloldani (elméletileg és gyakorlatilag egyaránt). Pl.: Nem üldözhetők a homoszexuálisok, a transzszexuálisok, a szívrohamra, a lassú felfogásra vagy a felforgató zsenialitásra hajlamos, született kivételek, amennyiben a hajlamaikat nem az autonómiák megsértésével, hanem az autonómiák tiszteletben tartásával (azaz megerősítésével) élik meg. Azért sem szabad rátámadni olyasmire, ami nem egyértelműen fejlődés-ellenes ( amilyen fejlődés-ellenes pl. autonómiát tagadó és romboló pedofília és a nemi erőszak), mert nem tudható, hogy az egykor betegnek hitt hajlam (pl. egy bosszantóan szokatlan és megosztó kreativitás) nem válik később valami fejlettebb kiiinduló pontjává. Nem tagadható az elfajulás, de nem is lehetünk igazságtalanok még az elfajulásokkal sem (és nemcsak a borítékolható érintettségünk előre látó védelmében.) Az igazságtalanság útján nem érhető el az igazságosság. Az elfajulások relativisztikus tagadása és normalizálási kísérlete önáltatás, képmutatás és a megoldatlan probléma felelőtlen átlépése és az elvszerű döntés átruházása a nyers erőszakra. Az elfajulásokkal szemben gyakorolt (önelégült, türelmetlen, ingerült) igazságtalanság szintén nem oldja meg a megelőzésüket (még az irtóhadjárat sem, mert az autonómiák megsértése éppen az igazságtalanság kulturális mintájából születik újjá újra és újra), viszont súlyosabbá teszi a társadalom igazságtalanságát, válságát és kilátástalanságát. (Arra a beteg szintre süllyeszti az egész társadalmat, ami ellen védekezni próbált.) Nem értékirányos társadalmi egyenlőség csak dezorientált "egyenlősdi", ha tagadjuk és nem engedjük értékelni a természetes egyenlőtlenségeket. A természetes egyenlőtlenségek és betegségek tagadása csak látszólag védi a hátrányos adottságúakat, valójában a gyógyulást és a fejlődést is tagadja és elveszi az értelmét mindennek. A természetes egyenlőtlenségek tagadása nem csökkenti, hanem fokozza az igazságtalanságot és a rejtett egyenlőtlenségben a magasabb hatalomért vívott harc kiszámíthatatlanságát, bizalmatlanságát, vadságát és közösségrombolását. A sport példája mutatja az igazságos, sportszerű megoldást a természetes egyenlőtlenségek társadalmi egyenlőségére: (1) esélyegyenlőséget a nem velünk született, nem személyes verseny-körülményekben, és (2) versenykategóriák kialakítását a versenyeztetős összemérésükben döntő, személyes adottságaikban hasonló/azonos típusok szerint. Nem kell azt állítani, hogy a rokkant emberek nem rokkantak, hanem engedni kell nekik a paraolimpiát. Nem kell azt állítani, hogy az elnyomó szexualitásnak is vannak jogai, hanem a lehető legbiztosabban, de legméltányosabban és legarányosabban meg kell tőle védeni az autonómiák kibontakozását a közösségben. c. a nemi szerepek hatása az elidegenedésre Az elidegenedéshez vezető, intézményesített hatalmi harc (szisztémás elnyomás és társadalmi szegregálás) valamint az erő-kultusz tekintélyelvű valláserkölcse megbontotta a nemi szerepek eredeti, ősi egyenjogúságát és harmóniáját a nemi szerepek hatalmi harcára (a férfi szerep uralmán, azaz a patriarchális világrenden belül). A szexuális kultúra és a törzsi életből szétszervezett családi élet gyökeres változásait a hatalmi harc kezdeményezte és irányította minden apró részletében. Az elidegenedésnek a nemi szerepekre gyakorolt hatása világszerte elég egyértelmű (különösen a harciasabb patriarchális rendszerben, de az élvetegebb és liberálisabb rendszerekben is). A szorongató-nyomasztó átalakulásokért a főfelelős patriarchális hatalom és patriarchális kultúra az álodzatokat, vagyis a nőket hibáztatta és önmagát, vagyis a férfiakat istenítette. Az ősi és a legfőképpen békés és emberséges (paradicsomi) aranykor elvesztéséért a nő lett a kizárólagos felelős. A mindkét nem közös és közösség-áruló (önző, dezertáló, kizsákmányoló) hatalmi harcában csak a nők által követett nemi szerepet, csak a női hatalomvágyat és csak a női hatalomtechnikát hibáztatta a patriarchális magyarázat, mítosz és valláserkölcs. A gyermekszülő és gyermeknevelő nő ösztönös vonzódását a biztonság, az erős társ és a sikeres gének iránt már a patriarchális uralom (elsősorban a hatalomban kedvezményezett férfi, de másodsorban a hatalomban haszonélvező nő is) rágalmazta és nevelte át a nyers és a hatalmi harcot felbújtó hatalomvággyá. Így menti meg a női felbujtás miatt kasztosított világot a hős férfi a démonikus női hatalomvágytól - a patriarchális mesékben. A hatalmi harc csapdája és önpusztító társadalmi rendszere (az elidegenedés) éppen azért csapda, mert nem képes kiugrani belőle egy emberi közösség a kollektív és tudatos erőfeszítés és változtató nevelési rendszer nélkül. Az individum - kivételesen szerencsés esetben és rendkívüli erőfeszítések árán - eltávolodhat a világ elidegenültségétől valamennyire (nem szabadulhat tőle egyedül), de így az elidegenült közösségéből is kiszakad, vagyis ez több szempontból sem általános megoldás. Az elidegenült nemi szerepektől még az elidegenedés egyéb kulturális mintáinál is nehezebb megszabadulni, mert sokkal előbb tanuljuk és érvényesítjük, mint az autonómiánkat - ha egyáltalán kialakítunk valamekkora autonómiát -, ráadásul "övön aluli" eszközökkel vezérel minket a hatalmi harc perverziójában (a legszemélyesebb pillanatainkban is). "Minden a szexről szól, kivéve a szexet, mert az a hatalomról szól." (Oscar Wild) A hatalmi harc elfajulása előtti nemi szerepeket üldözték, kiirtották és letagadták, hogy ne legyenek képesek megakadályozni a hatalmi harc elfajulását, majd a hatalmi harc nemi szerepei (a férfi és a nő egyaránt) rendkívűl hatékonyan stabilizálják a hatalmi harc elfajulását. Ezért kell az elfajult hatalmi harc patriarchális világrendjére mért döntő csapásnak a patriarchális nemi szerepekre irányulnia, és ezért kell visszahozni a nevelésben a nemi szerepek valódi egyenlőségét és harmóniáját, mert az önmagában népszerűtlenné teheti és felszámolhatja a hatalmi harc bűnözését és őrjöngését. d. a nemi szerepek rossz értékelésének (kritikájának) a csapdája A rossz és a jó nemi szerepek megkülönböztetése majdnem mindig együtt jár az elfajult (elidegenült) társadalmi rendszerekben az ősibb vagy hagyományosabb nemi szerepek idealizálásával. (Az ősibb és a hagyományosabb nem ugyanaz, mert mindig van ősibb az élő hagyománynál.) Napjainkban a patriarchális heteroszexualitást idealizálja a konzervativizmus és az autonómia tiszteletére való tekintet nélkül idealizálja a hedonisztikus multiszexualitást a liberalizmus. Közben a tudomány kiderítette, hogy a patriarchális heteroszexualitás legfeljebb 14000 éves és a korábbi ősemberek törzsi élete több százezer éven át egy matriarchális-hedonisztikus promiszkuitásban telt, amelyben a pénisz formájától a női ovuláció rejtéséig sok fukciót rögzített biológiai adottságokban az evolúció. A konzervatív-patriarchális-monoteista valláserkölcs egy isten nemében isteníti és erkölcsileg rangsorolja a szadisztikus férfiasságot a mazochisztikus nőiesség rovására. A liberális-multikulturális-ateista erkölcs a legszélesebb konszenzussal legkellemesebbnek ítélt élményt értékeli a legtöbbre (tekintet nélkül a közvélemény irányítottságára). Nem sok jóra számíthatunk, amikor ez a két álláspont vitakozni kezd bármiről, akár a gyermeknevelésről, pláne a szexről, de megteszik. Mindkét megközelítésnek "határozott" elképzelése van a "rossz" és a "jó" nemi szerepek megkülönböztetéséről (kb. annyira megalapozottan, mint amennyire az előző szakaszokból látható). Mindkét megközelítés kölcsönösen, erélyesen és abszolút logikai igénnyel (?!) kritikus a másik "rossz" nemi szerepeivel szemben. "Szexizmus" címkével fut a tekintélyelvű konzervativizmus és "genderizmus" címkével fut a tapasztalatelvű liberalizmus nemi szerep elmélete. A tekintélyelv a származástól számítja az isteni akarat és értékesség megnyilvánulását, de nem akármit vessz figyelembe a származásnál, hanem és mindenekelőtt az a hatalmi kaszt számít, amibe beleszülettünk és a hatalmi hierarchiában való származásunk mutatja az értékességünket. A "felfoghatatlanul tökéletes" isteni világrendben és hatalmi hierarchiában mindennek és mindekinek saját polca van és származásuk szerint tekintélyesebb, értékesebb az egyik rassz és faj a másiknál, az egyik kaszt a másiknál, az egyik rokonság a másiknál és a hímnemű a nőneműnél. Ez a "konzervatívnak" is nevezett felfogás egy "ősibb" hatalmi hierarchia helyreállítását/konzerválását akarja, amely hierarchia egyúttal abszolút és tökéletes ("isteni) nemi szereposztás, megkapjuk és kötelez minket a származásunkkal/születésünkkel együtt. A modern korral kezdődően (kb. a 19. század második felétől) a természettudományok kapitalista népszerűsödéséhez igazodva biológiai adottságként említik ezt a "patriarchálisnak" nevezett nemi szereposztást és világrendet. (A pécsi tudományegyetemnek a konzervatív-keresztényi történelem tanításhoz és a marxista történelemtanítás eltűntetéséhez kiadott segédkönyve hazug kitalációnak és hamis mítosznak nevezi a matriarchális társadalom [nemcsak marxista] feltételezését.) A velünk született nemi szerep emélete hangsúlyozza a helyes nevelés fontosságát a rossz hajlamok elfojátásban és a normális hajlamok megerősítésében. A felsőbbrendű férfi javára értelmezett nemi egyenlőtlenséget isteni/természetes/igazságos törvénynek tekinti és a változatlan megtartását követeli, amitől csak súlyos bűnök és katasztrófák árán lehet eltérni átmenetileg. A patriarchális heteroszexualizmus eszményén belül értelemszerűen elutasítja az egyenlőség minden eszméjét és az igazságot a hatalommal egyenesen arányban méri, a mindenható főhatalmával legfelül. A szexizmus szisztematikusan hímsoviniszta, nőgyülőlö, homofób és áldozat-hibáztató (de, csak amennyiben az áldozat "valami alacsonyabb rendű" vagy egyszerűen gyengébb, pl. nő). A tapasztalatelv szerint egy versengés konszenzus-eredményében (figyelem: "kon-szenzió"!) mutatkozik meg az értékesség és ennek érdekében (a korlátlan érdeknyilvánítások és érdekegyeztetések érdekében) kell törekedni az egyenlősítésre, amiben már nincsenek többé jók és rosszak, csupán egymásal egyenlő másságok. A tapasztalatelvű megközelítés a gyakorlatiasan (akárhogyan) elért esetleges megegyezésben látja az elérhető igazságot. A genderizmus szerint velünk születik a szexusunk, de a nemi szerepet tanulni kell és csak az nevezhető ténylegesen nemi szerepnek, ahogyan a szexusunkat kifejezzük, ami pedig egy magatartás, vagyis garantáltan kulturális és tanult. Nőneműnek és hímneműnek születünk ugyan a liberalizmus szerint, de azt már csak tanuljuk, hogy miként éljünk ezzel az adottságunkkal. Az elfogultan (egyenlőtlenné) előírt nemi szerepeket egy manipulatív hatalomgyakorlásnak (elnyomásnak) látja, különösképpen a patriarchális rendben. A genderizmus a patriarchális nemi szerepek elkerülése érdekében betiltaná a szisztematikus nevelésüket. A patriarchális nemi szerepek relítivizálása érdekében támogatja és normalizálja a lehető legszélesebb szexuális szabadságot, ezért "mindenevő" módon, megszorítás nélkül és machiavellisztikusan feminista, transszexuális, homoszexualitás-normalizáló és áldozat-tabusító. Mindkét uralkodó szemlélet, a konzervativizmus és a liberalizmus egyaránt elkerüli a nemi szerepek hatalom-kritikáját, elidegenedés-kritikáját, karakter-kritikáját, játszma-kritikáját és érték-kritikáját. Nemcsak a szexista nemi szerepek vannak átitatva a hatalmi harc játszmáival és az autoriter (szado-mazochisztikus) karakterekkel, hanem a genderizmusban támogatott és felszabadított hedonisztikus perverziók is. Végsősoron a szexizmus és a genderizmus is primitív nyomásgyakorlással, érzelmi kommunikációval, hangulatkeltő retorikával, burkolt erőszakkal és irracionálisan küzd a saját érdekeiért. e. a nemi szerepek vitatásának kampányai A nemi szerepek indirekt vitatásának történetébe tartozhat a legfőbb isten nemének, illetve a női és a férfi természet egyenlőségének és harmóniájának vitatása és megváltoztatása a mítoszok és a vallások legkorábbi évezredeiben. A nemi szerepek direkt vitatásának első emléke az antik görögöktől való (pl. a mítoszaikban, a filozófusaiknál és a színdarabokban). A monoteizmusok születésével párhuzamos ezoterikus hagyomány már emancipációs harcot vív a patriarchális heteroszexualizmus uralmával szemben és a kölcsönösen gyengéd szexuális kultúra érdekében, de a partneri és tiszteletteljes szerelem az intelligencia kultuszáig, vagyis a felvilágosodásig kivételes vagy illegálisan homoszexuális marad. A 18. századi felvilágosodás uralkodónői és forradalmárnői nyitják meg az utat a saját jogán önálló és teljes értékű egzisztenciát akaró nők 19. századi emancipációs harca és feminizmusa előtt. A feminizmus megerősödését hozták a világháborúk termelésébe és harcaiba szervezett nők tömegeinek érdekvédelmi mozgalmai, ezért a második világháború után szinte az egész világon elterjedt és évről évre tovább erősödött a nők politikai-elméleti egyenjogúsága (az elnyomó, patriarchális gyakorlaton belül). A hidegháborúban egymással szemben álló politikai világrendszerek, a patriarchális ellenszenvük ellenére, a női egyenjogúság támogatásában is kénytelenek voltak versenyezni a női tömegek támogatásáért és a politikailag legaktívabb nők közötti népszerűségért. A hidegháború vége a liberalizmus győzelmét és a következetes beteljesítését hozta el látszólag, ezért a patriarchális rend lebontása és a nemi szerepek vitatása minden addiginál erősebb lett. Az új évezredet az uralkodó nyugati egyházak partriarchális rendjének a totális megszégyenítésével nyitották meg az egész világot érintő, papi pedofília botrányok hullámai. A konzervatív erők a buzizás normalizálásával, a homofób indulatok felhangosításával próbálták megtörni a liberális érvelés növekvő elfogadottságát, de a homoszexuális büszkeség-kampányok liberális megszervezése lett a válasz. Az irracionalizmus-kultusz világméretű elterjedésével (pl. az interneten) és világpolitikai győzelmével (Putyin, Orbán, Erdogan, Duterte, Trump, stb.) a relativista, de a konzervatív irracionalizmust következetesen támadó és a racionalizmusra mégis igényesebb liberalizmus kénytelen lett előre menekülni, tovább a racionalizmus korszerűbb (egyetemes igényű és az értéklogikát felfedező)formája felé. Legvégül, néhány hete, 2017-ben robbant ki a rossz szexualitást már a hajlamtól függetlenül az erőszakhoz és elnyomáshoz kötő világmozgalom, amiben megkezdődik végre a liberális relativizmust meghaladó (autonómia-érzékeny, egyetemes egyenlőség-érzékeny és egyáltalán érték-érzékeny) következetesség, kérlelehetetlenség és szigorúság. f. a nem kívánt "kívánt erőszak" paradoxonja és az erőszak fogalma A liberális kritika eljutott a konzervativizmus leggyengébb pontjához, az erőszak-kultuszhoz, mégsem talál rajta fogást a saját erőszak-kultusza miatt. A patriarchális nemi szerepek legsúlyosabb bűne egyelőre hiába kényszeríti a liberális értékszemléletet, hogy szembenézzen a saját fogalmaival az erőszakról, az igazságosságról és az értékről. Az erőszak-kultusz primitív világában, amelyben már évezredekkel ezelőtt csapdába esett az emberiség, aszerint látszik könnyűnek vagy nehéznek az erőszak megítélése, hogy mekkora. Az erőszakos ember számára az erőszak csupán mennyiségi probléma és csak akkor tűrhetetlen, ha szokatlanul szélsőséges. Az erőszakos lény számára nem probléma az erőszak maga, hanem csupán a mértéke. A megengedhető erőszak határait próbálja meghatározni és betartatni az erőszak alkalmazást monopolizáló hatalom egyfelől és az erőszakos hagyományokban elmerült társadalmi konszenzus másfelől. A központi tiltások között meghagyott "játszótéren" ki-ki egyénileg döntheti el, hogy mennyi erőszakossághoz van kedve, vagyis a nem szabályozott erőszak világában az történik, amit a nyers erőviszonyok megengednek. A tiltott és megtűrt erőszakot a célpontok és az eszközök némelyikének esetleges tabusításával próbálja különválasztani az ember, csakhogy a célpontok és az eszközök beazonosítása-értékelése már eredetileg is képlékeny, ki van szolgáltatva a hangulat hullámzásának, az utólagos átértékelésekről és az átértékelések ingadozásáról nem is beszélve. Az erőszak logikáját és minőségét nem néző, ellenben az erőszak mennyiségét hangsúlyozó szemlélet logikátlan erőszak fogalma szükségszerűen zavaros, és elkerülhetetlenül bízza a csúszkáló jelentést az esetleges indulatok hullámzására. Kinek mi... Kinek mikor... Az elfajultságába rendre belefeledkezett emberiség bocsánatosnak tartja vagy egyenesen élvezi az "erőszakosság" valamilyen szórakoztató mértékét. Túlságosan tág a "szürke ötven árnyalatának" az a világa, ami a kedélyhullámzástól függően visszataszító vagy vonzó (nemcsak a szexualitásban, hanem a kommunikációban, a viccelődésekben, a játékokban, a sportokban és a szórakoztatás más formáiban is). Nem könnyű megkülönböztetni a soha nem kívánt erőszakot a részlegesen vagy átmenetileg kívánt erőszaktól, sem az eredetileg még elfogadható erőszakot az utólag már megbánt és fájóvá lett erőszaktól, különösen úgy, hogy megszüntettük az erőszak eredeti negatív (pejoratív) jelentését. Az uralkodó erőszak-kultusz összemossa és egyenlősíti az erőszak fogalmát a kényszerítéssel általában (a kényszerítés minden formájával), nehogy leleplezze a speciálisan igazságtalan kényszerítést, amire az erőszak fogalom eredetileg rámutat. Az uralkodó erőszak kultusz hagyományában az erőszak is megkapja az igazságos kényszerítés hitelességét, sőt a természetes-jogos kényszerítéssel szemben gyakorolt bölcs belátást és áhítatot is. Ez persze csalás és a kommunikációs erőszak eszköze. Az igazságtalan kényszerítéssel (az együttműködést szándékosan romboló önzéssel) azonos erőszak semmilyen formája és mértéke sem elfogadható el, még egy "nemes" cél átmeneti eszközeként sem. Nem a kényszerítés miatt gonosz, hanem az igazságtalanság (pl. a sportszerűtlenség és/vagy a szándékos autonómia-korlátozás és/vagy a társadalmi egyenlőtlenség) miatt. Nem képes az erőszakra az önállóságra képtelen (kifejletlen vagy beteg) lény. Az erőszaknak ez a helyesebb és egy abszolút értéklogikára támaszkodó fogalma végre nem mutatja erőszaknak azt, ami nem az, ellenben megmutatja az erőszakot az álcázott formáiban is. Az erőszak helyes fogalma leleplezi a szexuális ösztön kifejlett provokálását és szexuális kontrollvesztéssel való visszaélés erőszakosságát is. A célzott csábítás (vagyis a hódítás) együttműködő és nem erőszakos, ha nem része egy nem célzott csábítás személytelen provokációjának és erőszakosságának. A kifejlett és nem beteg lény a szexuális ártatlanságát csak a nem célzott csábítás szándékos és nyílt kerülésével biztosíthatja. De a szüntelen harcoktól, erőszakosságoktól és személytelen csábításoktól drámai világunkban melyik elidegenült ember szeretne az izgalmas provokációktól és kockáztatásoktól mentesen élni? Az erőszak-kultusz világában a nem erőszakos lények korán megsemmisülnek, a kifejlett és nem beteg lények erőszakosak a maguk módján, az erőszak gyakran kölcsönös és gyakrabban vannak "nyertesei" és "vesztesei", mint kizárólagos elkövetői és kizárólagos áldozatai. Előfordulnak ártatlanok, de az ártatlanság kivételes, és a vesztesek előítéletes tabusítása közvetlenül népszerűsíti a csapda-állító és passzív agresszív önzés-taktikát. Időnként (pl. háborús körülmények között) nemi erőszak társadalmi tűréshatára megnő, úgyhogy számtalan panasznak utána sem néznek, később se. Néha, bár csökkenteni akarják a nemi erőszak tűréshatárát, soha nem akarják teljesen megszüntetni, mert az erőszakoskodás az autoriter karakterek szado-mazochisztikus szexuális kultúrájának az egyik központi kéjforrása. Már általában az emberi játszmákban egymásból él és egymásba kapaszkodva önzők a szadista (nyíltan agresszív) és a mazochista (a passzív agresszív), de a szexuális önzésben még rafináltabban keringőzik és verseng egymással a direkt brutalitás és a sérelmi politika gátlástalansága. Az erőszak-elvű szemléletben és az abszolút értéklogika racionalizmusa nélkül nem oldható meg a nem kívánt "kívánt erőszak" erőszak paradoxonja. Napjaink legfontosabb problémája az erőszak-elvű, irracionális, fejlődés- és értéktagadó szemlélet általában és nemcsak mint szexuális perverzió.
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
TARTALOM:
Rossz nemi szerepek rossz kritikája Mérhetetlen korrupció blogapokalipszis Dédfater a trolibusz Keresztényüldözés Fejlődésvágy kis hibával Putyin ötven árnyalata Adj király katonát EXTRÉM KULTÚR A megvető kibic Demokrata Suli A harc éleződik RISZPEKT Magyarul, a centrális erő nyelvén Külső segítség - NO MERCY Most dobta el a jövőt az EU Globális Szado-Mazo parti Egy elnök titokzatos szexepilje Fiatalos maradiság, zsákutca... Az igazi állatfarm Napi világvége Ügynökország A népirtó erkölcstenyészet TÉMÁK:
All
LÁZADÁS-MÍTOSZ RAKTÁR:
November 2017
|